Jan Palach és az élő fáklyák

Január 19-én emlékeztünk Jan Palach cseh egyetemista diák halálának újabb évfordulójára, aki tiltakozásképpen 1969 januárjában áldozta fel önmagát Prágában, az akkori Csehszlovákia fővárosában. Ez a cselekedet, mely a legközismertebb, nem volt az egyedüli, a Varsói Szerződés hadseregeinek erőszakos fellépése elleni tiltakozási formaként elkövetett tüntetőleges, öngyilkossági tett.

Az én tettemnek van értelme, de azt senki ne kövesse. A diákoknak életben kell maradniuk, hogy beteljesíthessék annak célját, hogy élőkként támogathassák a harcot.

​

Jan Palach hét Prágában

Varsó, 2019. 01. 18.

1968 elején a kommunista Csehszlovákia hatalomvezetése számos társadalmi és politikai változásba fogott. Alexander Dubček, a Csehszlovák Kommunista Párt első titkára, nyíltan bejelentette az „emberarcú szocializmus” építését, ami a gyakorlatban nagyobb szólásszabadság bevezetését, polgári szabadságjogokat és a Szovjetuniótól való fokozatos függetlenedést jelentett volna. E törekvések nyugtalansággal töltötték el a keleti tömb többi államának vezetőit. A változások iránya különösen az SZSZKSZ vezetőségében keltett mély aggodalmat. 1968 augusztusában, a szovjet–csehszlovák tárgyalások sikertelenségét követően úgy döntöttek, hogy erővel oldják meg a helyzetet. A Csehszlovákia feletti ellenőrzést a Varsói Szerződés hadseregeinek kellett visszaállítaniuk. Augusztus 20-án kezdetét vette a Duna-hadművelet, mely valójában megszállást jelentett. Magának a megszállásnak a következtében mintegy 100 cseh és szlovák veszítette életét, további 500-an pedig megsebesültek. Jelentősen nagyobb veszteség érte a társadalmat a kivándorlás miatt, ugyanis több mint 300 000 cseh és szlovák hagyta el az országot a Duna-hadművelet idején és az azt követő hónapokban. Csehszlovákia teljesen megbénult. A Dubček által kezdeményezett politikai reformoknak véget vetettek. Az országot politikai érdektelenség és erőtlenségérzés borította el.

Az a kegyetlen erőszak, amellyel a keleti tömb hatalma földbe tiporta a csehszlovák reformok bevezetésére tett kísérletet, valamint az ellenzékiek oldalán elhatalmasodott teljes erőtlenségérzés néhány érzékeny embert drámai lépés megtételére kényszerített. Még Jan Palach előtt, 1968. szeptember 8-án, a varsói Nemzeti Stadionban tartott központi Aratási Ünnep alatt egy lengyel férfi, Ryszard Siwiec áldozta fel magát. Ez a tény hosszú időn keresztül nem volt szélesebb körben ismeretes, mivel a biztonsági szervek és a cenzúra sikerrel berekesztette az önfeláldozásról szóló közléseket. A történészek kizártnak tartják, hogy a Siwiec hőstettéről szóló hír eljutott volna Prágába, és hogy Jan Palach a lengyel férfitől ihletve cselekedett volna.

1969. január 16-án, a cseh szabadság elfojtása, valamint a társadalom általános politikai tétlensége ellen tiltakozását kifejezendő, Jan Palach feláldozta önmagát a prágai Vencel téren. Három nappal később belehalt súlyos égési sérüléseibe. Temetése, melyre január 25-én került sor, nagyszabású, a Varsói Szerződés részéről való megszállás elleni tüntetéssé alakult. Jan Palach tette újabb fiatalokat ösztönzött arra, hogy a tiltakozásnak ily drámai formáját válasszák. Január 20-án Josef Hlavatý gyújtotta fel saját magát, akinek halála január 25-én következett be. Január 22-én Miroslav Malinka gyújtotta fel önmagát, Blanka Nacházelová pedig gázzal mérgezte meg magát. Február 25-én a Vencel tér közelében Jan Zajíc tizennyolcéves hallgató gyújtotta fel önmagát, aki búcsúlevelében a „2-es számú Fáklya” kifejezéssel illette saját magát.

Nem csupán Csehszlovákia lakosai választották a tiltakozásnak ilyen drámai formáját. 1969. január 20-án a budapesti Nemzeti Múzeum épülete előtt a tizenhétéves autószerelő, Bauer Sándor gyújtotta fel önmagát. Két nappal később elhunyt. Honfitársa, a Romániában lakó Moyses Márton szintén feláldozta önmagát, csatlakozva ezzel az „élő fáklyák” köréhez.

A mai napig nem tudjuk pontosan, hányan követtek el öngyilkosságot a keleti tömb államaiban, tiltakozásképpen a kommunista hatalomvezetés kegyetlen politikája ellen. Az emberi élet rendkívül nagy érték, s az ember úgy védekezik a halállal szemben, ahogy csak tud. Ha valaki a halált választja tiltakozásképpen, sőt, mitöbb, irgalmatlan szenvedések közepette bekövetkező halált, az csupán egyet jelenthet: mégpedig hatalmas elkeseredést. Az „élő fáklyák” emléke – jóllehet a kommunista államok biztonsági hatóságai elkendőzték azt – az egész keleti tömb ellenzéki híveiben tartotta a lelket. (MB)

im. 

Marcin Bąk / Instytut Współpracy Polsko-Węgierskiej im. Wacława Felczaka