A lengyelek hozzászoktak a szabadsághoz, aminek egyik jele, hogy egyre kevesebbet beszélnek róla úgy, mint személyes és rendkívül fontos téma. A végső garanciát a NATO és az EU csatlakozás adta. Valóban senki nem korlátozza napjainkban a lengyel szabadságot?

Lengyelország feltámadásának 100 éves évfordulója alkalmából országszerte megünneplik az ország függetlenségét. Megemlékeznek azon emberek erőfeszítéseiről – katonai vagy civil – akik lehetővé tették, hogy a lengyelek ismét saját kezükbe vegyék a sorsuk irányítását. Nagyapák mesélték unokáiknak, hogy a porosz uralom idején Powiślében otthon a szülők azt mondták: „Lesz még Lengyelország, lesz még”. Pontosan ez az eltökéltség tette lehetővé, hogy Lengyelország visszaszerezze államiságát. Az álom, hogy ne hajtsanak fejet idegen szimbólumoknak. Hogy ne esküdjenek föl idegen uralkodókra, ne énekeljenek idegen himnuszokat, ne tanuljanak idegen tankönyvekből, és ne kelljen a legfontosabb ügyek intézésével Berlinbe, Szentpétervárra vagy Bécsbe menni Varsó helyett.

A következő generáció már egy más, kevésbé direkt módon tapasztalta meg a szabadság hiányát. Néha azonban az idegen uralom jelei előtűntek a nemzeti önrendelkezés álarca mögül. Végig kellett nézni, ahogy a lengyelek számára az egyik legkedvesebb szimbólumot – a Virtuti Militari nagykeresztjét – Edward Gierek átadja Leonyid Brezsnyevnek, akinek a lelkén lengyel hazafiak ezreinek élete száradt. Ez a gesztus olyan szinten sokkolta a lengyel közvéleményt, hogy minden a második Lengyel Köztársaság idején élő ember, aki rendelkezett ezzel a kereszttel, tiltakozó akció keretein belül felajánlotta azt a Jasna Góra-i csodatevő festmény (a Fekete Madonna – a szerk.) oltáránál. A függetlenség hiányát érzékelték akkor is, amikor 1976-ban a Lengyel Népköztársaság alkotmányába bekerült a Szovjetunióval szembeni feltétlen barátságot magában foglaló záradék. Szó szerint betartotta Lengyelország a szovjet parancsot, amikor nem vehettek részt az 1984-es Los Angeles-i olimpián. Az 1898 után megindult függetlenségi folyamatok szimbólumává a koronás sas visszatérése, az első szabad választások és a Vöröshadsereg kiutasítása Lengyelországból váltak.

A függetlenség biztosításának végső garanciáját az Európai Unióba és a NATO-ba történő belépés jelentette. Mikor Lengyelország belépett ezen szervezetekbe általános elégedettség és a beteljesültség érzése lett úrrá a társadalmon. Lengyelország belépett a jólét világába, és nem kellett többé tartania a kelet felől érkező megszállástól.

A függetlenség alapvetés

Nem sok szó esik a függetlenségről magáról, mint fontos értékről. Van, aki ezt az állapotot alapvetésnek gondolja, mások úgy gondolják, hogy modern világunkban valójában senki nem teljesen szabad, mivel a szabadpiaci kereskedelem átlépi a határokat, és egy globális függőségi rendszert épít ki. A Nyugatnak eme új világában nincsenek vámok, határok vagy kereskedelmi akadályok, amiből fakadóan az Európai Unió teljes területe egységes kereskedelmi zóna mind a szolgáltatások, mind az egyéb javak terén. Az EU normákat pozitívan fogadták Lengyelországban, és örültek neki, hogyan javítják azok az ország helyzetét. Abban a légkörben nem sokan aggódtak a külföldi vállalatok lengyel piacra történő belépése, illetve a hadsereg elhanyagolása miatt. Oroszország Jelcin alkoholgőzös homályában nem tűnt fenyegetőnek, később Tusk idején az emberek elkezdtek hinni a keleti országrészek helyreállításában. A 2008-as grúziai tapasztalatok senkit sem érdekeltek. Az Erasmus program, az európai intézmények, a német egyetemekre pályázható ösztöndíjak egyaránt lelkesítők voltak. Az idősebb generáció, amelynek egész élete során komoly nehézségekbe ütközött külföldre utazni, reménykedve üdvözölte mindezt, és egy új generáció felemelkedéseként gondolt rá, amely levetkőzi az állam elmaradottságából fakadó komplexusait, és elülteti Európában a lengyel érzékenységgel és hagyományokkal szembeni megértés magjait.

A Najwyższy Czas! újságírója úgy fogalmazott az Unióval kapcsolatban, mintha az a tagállamai életének központosító tényező lenne. A második közösség, amely aggodalmát fejezte ki az olyan konzervatív katolikusok voltak, mint Marek Jurek. Úgy gondolták, hogy a „közös európai haza” fogalmának bevezetése egy forradalmi erkölcsi gyakorlatot vezet be. Mindazonáltal az államközi kapcsolatokban nem sok konfliktus jelentkezett. A külpolitikával a Szabadság Unió (Unia Wolności) és a Kwaśniewski táborába tartozó mérsékelt posztkommunisták foglalkoztak, akik még a legapróbb összeütközést is kerülték az EU legfontosabb szereplőivel.

Mikor mutatkoztak a romlás első jelei az EU és Lengyelország viszonyában? Talán az egyik ilyen a volt külügyminiszterek levele volt, melyet a weimari csúcstalálkozó lemondása okán adtak ki 2006-ban. Megdöbbentő volt, hogy a lengyel-német kapcsolatokban bekövetkezett hirtelen kisiklásban korábbi vezetők egy csoportja nyilvános politikai feddéssel alázta meg Lech Kaczyński elnököt. Véleményt formáltak egy olyan helyzetről, melyet nem is ismerhettek teljesen minden szempontból. Először vált nyilvánvalóvá, hogy van a politikusoknak egy olyan csoportja, akik konfliktushelyzetben a saját hazájukkal szembeni mindenféle lojalitást nélkülözve minden kérdésben az Unió mellett foglalnak állást.

Külföldi jóslat

Azóta eltelt 12 év. A lengyel konfliktusok nemzetközi fórumokra történő exportálásának minden határa eltűnt. A Brüsszellel kötött kormányellenes szövetséget illetően Grzegorz Schetny terítette ki a lapokat 2016-ban: „Ha ez a konfliktus ilyen tempóban folytatódik, úgy aktivitásunkat az utcán fogjuk folytatni, ebben biztos vagyok. Ahogy Európa is.”

Mindenféle fék működése leállt. A lengyel politikában az ellenzék soraiban feltűntek olyan emberek, akik úgy viselkednek, mintha az Európai Bizottság minden egyes döntése, vagy az általa kijelölt irányvonal fontosabb lenne számukra, mint a lengyel állam helyzete. Nem véletlen, hogy ennek az iránynak Donald Tusk lett a vezéralakja. Egy olyan személy, akit semmi nem gátolt abban, hogy második miniszterelnökségét alárendelje annak, hogy az Európai Bizottság elnöke lehessen.

Ebben a közegben senki nem lepődött meg azon, amikor Grzegorz Schetyny és más ellenzéki vezetők találkoztak Angela Merkellel a német nagykövetségen, mint a Népköztársaság korában, mikor a disszidensek csak a nyugati országok követségén találkozhattak nyugatról érkező vendégeikkel. Mindazonáltal az Európai Bizottság egyoldalú állásfoglalása a belpolitikai kérdésekben csak része volt egy nagyobb problémának. Hamar kiderült, hogy azon szuverén tagállamok, melyek nem csatlakoznak a vezető európai irányvonalakhoz, komoly büntetőeljárásra számíthatnak. Még akkor is, ha választási helyzetben az egyik oldal ügye mellett foglalnak állást. Ezt támasztotta alá az Európai Unió Bíróságának egyik határozata is, melyet rendkívüli eljárás keretében bocsájtott ki a lengyel önkormányzati választások előestéjén. Ekkor lehetett az embernek olyan érzése, hogy rengeteg láthatatlan fonál szövi át az Európai Unió rendszerét, melyek fájdalmasan korlátozzák az egyes tagállamok függetlenségét.

Megtapasztalta ezt Magyarország, megtapasztalta ezt Lengyelország, és ez a folyamat érte most el fájdalmasan Olaszországot is.

Attól a pillanattól fogva, hogy a Liga (Lega Nord) és az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle) átvette a hatalmat, a római kormányzatot Európában a következő renitens diákként tartják számot, akit hamarosan a sarokba állítanak. A Politico portál nem régen furcsának találta, hogyan vádolhatta meg a Lega vezére, Matteo Salvini az Uniót azzal, hogy ellenséges a hozzáállása Olaszországgal szemben, mikor az Unió legmagasabb pozíciói közül sokat olaszok töltenek be – Antonio Tajani az Európai Parlament elnöke, Federica Mogherini az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, vagy Mario Draghi, az Európai Központi Bank feje. A paradoxon nyilvánvaló. Közülük mindhárom, Tajani, Mogherini és Draghi is, belépett az eurokraták világába, és a jelenlegi olasz kormány emancipációs törekvéseit meglehetős ellenszenvvel figyeli. Miért van az, hogy Tajani a jobboldali Forza Italia párt delegáltja, és mégis azonnal elfogadja a brüsszeli vezérkar Lengyelországgal, Magyarországgal és Olaszországgal szemben tanúsított szélsőségesen elfogult hozzáállását?

Az Unió egy olyan intézménnyé alakult át, amelyben a közös érdek álruhája alatt Franciaország és Németország, valamint az általuk irányított morális forradalom lobbija érvényesítteti akaratát 25 másik tagállammal. A nem egyenlő lehetőségek eme megnyilvánulása azt a benyomást kelti, hogy a tendencia, miszerint minden döntést Brüsszelben hoznak meg, és ezáltal korlátozzák a függetlenséget, erősödik. Sikeres vagy sem – nézőpont kérdése – Duda elnök berlini története a villanykörtékkel adta meg a kezdőlökést ahhoz, hogy nagyobb figyelem övezze azt, ahogyan ez a probléma nő, függetlenül attól, mivel is indokolják ezt vagy azt a szabályozást.

Az a felmerülő kérdés, hogy „Ha annyira jó az Európai Unióban, akkor a britek miért döntöttek a kilépés mellett?” a probléma lényegére tapint. A brit döntést követő sokk után semmilyen visszajelzés nem érkezett uniós résztől a demokrácia védelmében. Inkább az volt az álláspont, hogy a tagállamoka keményebb kézzel kell összefogni.

Rózsa – a balszerencsés név

Jerzy Giedroyc, abban az időszakban, mikor már egyre kevesebbet értett meg abból, mi is történik Lengyelországban a Népköztársaság bukása után, előállt azzal a tézisével, miszerint Lengyelországban két koporsó, Józef Piłsudskié és Roman Dmowskié uralkodik. Ez a szlogen ismétli önmagát. Azonban a „Maisons-Laffitte Hercege” nem vett tudomást a harmadik koporsóról, Rosa Luxemburgéról. Talán úgy érezte, hogy a marxizmus, amelynek feltétlen híve volt, egyszer és mindenkorra csődbe ment. Mindazonáltal nem látta az erőt a Zamość-i forradalmár másik gondolatában, a szuverén nemzetállamokkal szembeni ellenszenvében és a hitében az államok fölött álló szervezetekben.

Ki tudja, ha nem gyilkolták volna meg porosz csendőrök, idővel eltávolodott volna a marxista eszméktől egy az egyházi értékeken alapuló egyesült Európa irányába? Természetesen a szuverén államok léte iránti ellenszenvvel. Az 1968-as felkelés néhány veteránja, mint Joschka Fischer és Daniel Cohn-Bendit, vagy ideológiáik követői, mint José Barroso vagy Federica Mogherini szakított a sarlóval és a kalapáccsal, azonban nem távolodott el a kollektivista szemlélettől Európai viszonylatban.

Kiderült, hogy az Európai Néppárt ellensúlyaként ők az elmúlt három évtizedben nem lettek perspektivikusan ellensúlyozva. Esetenként hagyták csak el a progresszívek sorait, ezzel legfeljebb elodázva néhány változtatást. Az Európai Unióban két folyamat zajlott párhuzamosan – az ideologizálás erősödése és az Unió egyoldalúsodása, a baloldali céloknak megfelelően, melyek Németország és Franciaország hegemóniája felé vezetnek. Azon országok, melyek nem szándékoznak ehhez igazodni, vagy a kilépés mellett döntenek, mint Nagy-Britannia, vagy az Unió intézményes eszközei által kerülnek megbüntetésre. Mindezeknek vajmi kevés köze van azokhoz az alapelvekhez, amelyek mentén 1957-ben az európai országok lefektették az Európai Gazdasági Térség alapköveit. Visszatekintve egyre inkább úgy tűnik, hogy Németország újraegyesítése volt a fordulópont. Úgy tűnik, hogy Németország túl kicsi ahhoz, hogy ténylegesen dominálja a kontinenst, azonban ahhoz elég nagy, hogy de facto irányítsa a legtöbb uniós országot. A németek két vesztes háborús kísérlet után úgy döntöttek, hogy a terveket Franciaországgal karöltve valósítják meg. A progresszívek támogatását mindkét országban sikerült megszerezni, elfogadtatva a morális és civilizációs fejlődés logikáját. A progresszíveknek az a szemlélete, miszerint a Német Szövetségi Köztársaságot a fejlődést vezető országként tekintik, hasonló ahhoz, amilyen szerepet a Szovjetunió töltött be anno. A keresztény Angela Merkel legalizálta a homoszexuálisok házasságát, majd 2015-től támogatni kezdte a tömeges migrációt. Ezen a helyzeten még az Oroszországgal szembeni szankciók fenntartásának szándéka sem változtat.

Az ellenzék köreiben napjainkban Rosa Luxemburg koporsója áll nyerésre, és a jelenlegi helyzet összehasonlítása a Piłsudski és nemzeti demokraták közötti konfliktussal nevetséges. A két háború közötti időszakban sem egyik, sem másik nem szaladt idegen fővárosokba, hogy segítséget kérjen küzdelméhez.

És miért támogatják a lengyelek – a külső és belső eurokraták ellenére – olyan többségben a Jog és Igazságosságot (PiS), hogy az minden szinten vezeti a pártpreferenciákat kutató közvéleménykutatásokat? Mert a történelmi tapasztalataikból fakadóan van egy hatodikérzékük, amivel képesek megérezni, ha korlátozni akarják őket szabadságukban, még ha azt a legerőteljesebb jelszavakkal próbálják is elérni. Ilyen hatodikérzéke van a magyaroknak is, az angoloknak is, és az olaszoknak is. És példának okáért már a hollandok, a belgák és a portugálok is tagadják, hogy ez egy olyan közösség, ahol – ahogy azt a 80-as években mondták – a „kicsi Luxemburg szava éppen annyit ér, mint a gazdag Németországé”. Ma már senki nem mond ilyet.

Négy féle válasz a krízisre

Hogyan reagál a lengyel elit az Unió tagállami függetlenségének egyre erőteljesebb csökkenésére? Négy féle válasz a legerőteljesebb. Az egyik a régi, Európa-párti. A Polgári Platform (PO) politikusai abban a hitben reagálnak igy, hogy ez a szemlélet visszajuttatja őket a hatalomba. Elfogadják azt a helyzetet, melyben az Unió egyre erőteljesebben jelen van a lengyel politikai színterén, mert karriertörekvéseik szempontjából ez számukra megfelelő. Arról is álmodoznak, hogy Lengyelországban a kormányzást vagy a PO vagy a PSL (Lengyel Néppárt) veheti majd át. A legutóbbi önkormányzati választásokon elért sikereik a nagyvárosokban megerősítették őket abban, hogy jó úton járnak. A következő választásoknak már a „Mi vagy a POLExit!” szlogennel fognak nekivágni.

A második nézet a realistáké – ez leginkább a szakértők körében tartja magát. Ők felmérik az EU-ban növekvő válság komolyságát, azonban türelemre intenek és a hatalmi egyensúly fontosságát hangsúlyozzák. Rámutatnak – és jogosan teszik – az orosz fenyegetésre, mint indokra a Németországgal és Franciaországgal folytatandó párbeszéddel kapcsolatban. Figyelmeztetnek, hogy „Berlin türelme fogy”. Arra is felhívták a figyelmet, hogy az Egyesült Államokra hagyatkozni sem biztos pont, mert mi történik, ha Amerika egyszer megunja a „Kelet-Európa csendőre” szerepet? „Más Unió, mint amilyen formában napjainkban létezik, nincsen” – ismételgetik unásig. A migránsválsághoz hasonló krízisekben az okos játékosok taktikáját javasolják – ne jelentsük ki, hogy nem fogadunk be menekülteket, de csak annyit fogadjunk be, amennyit feltétlenül muszáj, és várjuk meg, amig átmennek Németországba a jobb szociális rendszert keresve.

A probléma csak az, hogy a szemléletük nem vesz számitásba két faktort. Franciaország próbálja kilökni a keleti államokat az Unióból, ideológiai indokokkal (növekvő fasizmus, stb.). A németek ezzel szemben az Unióban akarják tartani a keleti országokat, de nem fogadják el azok szuverenitását. Pontosan ez az, amiért várják az ismert, és általuk irányított politikusok – úgy, mint Tusk és Schetyna – visszatérését a hatalomba a Visztula partján. A PiS esetében ez nem opció.

Ha már a PiS-ről van szó, ez az egyik legbonyolultabb szituáció. A POLExit vádjával szembe helyezkedve kinyilváníthatnák szimpátiájukat az Unió irányába. Ez az Unió támogatottságát firtató közvélemény kutatások eredményei alapján is logikus lépés volna. Azonban egy olyan Unió mellett tennék le a voksukat, amelyet nem hálóz be két állam rejtett hegemóniája és ideológiai őrülete. Ez a jelenség nem csak Lengyelországban ismert. Dariusz Kowalczyk atya, aki hosszú ideig Rómában élt ezt írta nem rég: „Belenéztem az egyik olasz napilapba, ahol csodálkoztak azon, hogy az olaszok többsége EU-párti, és mégis a legtöbben támogatják a – véleménye szerint – EU ellenes kormányt. Olyan nehéz megérteni, hogy ők egy olyan Uniót szeretnének, ami más, mint Juncker vagy Timmermans Európája?”

Ez az idézet tökéletesen bemutatja mit gondol Jarosław Kaczyński, aki, nem ok nélkül, elhatárolta magát a Nemzeti Fronttól vagy az AfD-től – mint EU-szkeptikus pártoktól. A PiS egy dologra alapozhat – hogy az európai parlamenti választások után az Unió hatalmi egyensúlyában változás áll be, és az „engedetlenekkel” szembeni kampány nem lesz ilyen erőteljes. Ugyanakkor, ha ez nem történik meg, a kilépést támogató erők, mint például a nacionalisták helyzetbe kerülhetnek. Már most is azt hangoztatják, hogy a PiS tulajdonképpen Brüsszel-párti, annak ellenére, hogy az folyamatosan megalázza őket.

Orbán és Kaczyński – ellenállva a Bizottságnak – az európai integráció ellenségeinek lettek kikiáltva. Ennél nagyobb félreértés nem is létezhetne. Rámutatnak az Unió gyengeségeire és abszurditásaira, mivel tisztában vannak vele, hogy az olyan progresszívek, mint Frans Timmermans, Martin Schulz és Guy Verhofstadt az Unió megbénítására törekszik.

2007-ben egy élő interjúban Leszek Kolakowski előre megjósolta az Uniós baloldalon végbemenő aggasztó tendenciákat. „Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember a saját nemzeti hagyományához van kötve, értékelik a nemzeti közösségeket. Az EU-val szembeni ellenállás erősödni fog és az állami szuverenitás elvesztésétől való félelemből táplálkozva folytatódni is fog, ahogy a Brüsszel által a tagországokra erőltetett szabályok és korlátozások kiváltotta ellenérzés. Szomorúan nézem majd, ahogy a szuverenitás ideája elenyészik, mert az egyértelmű, hogy hanyatlóban van. Rászántam magamat, hogy végig nézzem számos uniós egyezmény dokumentumait. Úgy emlékszem mindössze egyszer találkoztam a „szuverenitás” szóval, és ez az, ami megerősíti, hogy egy állam, amely az Unióhoz akar tartozni, fel kell, hogy adjon egy darabot az önállóságából.”

Tizenegy év telt el azóta. A függetlenség ügye azóta sem javult. Sőt, tovább romlott.

Piotr Semka

forrás: DoRzeczy