Lengyel szablya, magyar szablya – a két nemzet karddal írott története
Minden nemzet történelmében találunk olyan tárgyakat, melyek hagyományaikat szimbolizálják. A lengyelek és a magyarok számára ilyen szimbólum a szablya, amely egyesek szerint az egyik legkarakteresebb jelképe nemzeteinknek.
Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol s issza borát. Polak, Węgier – dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.
A két közép-európai nemzet közti barátságnak és spirituális kapcsolatnak megtestesülése ez a közmondás. A szablya [len.: szabla – a szerk.] motívuma ebben is megtalálható, amely mind a lengyelek, mind a magyarok számára különösen fontos eleme a nemzeti hagyományoknak, szimbóluma a szabadságnak és a függetlenségért vívott harcoknak. A szablya, mint jelkép még a lengyel himnuszban is megjelenik. Hogyan alakult a lengyel és a magyar szablyák története?
Ez az ívelt pengével rendelkező fegyver már az ókor óta ismert. Az emberek már a múltban rájöttek, hogy az ívelt penge hatékonyabb vágásokra képes, különösen a puhább anyagok esetében. Egyiptomban a fáraók egy kopesh nevű ívelt kardot használtak, a római gladiátorok – többek között – egy siccának nevezett hajlított pengével harcoltak.
Hadtörténészek szerint a szablya a közép-ázsiai sztyeppéken született meg. Ez volt az a hely, ahonnét a nomád hódítók támadásainak több hulláma is elérte Európát, akik magukkal vitték harci stílusukat és fegyvereiket. Szablyát használtak Kínában (dao), Dél-Kelet Ázsiában (krabi), az indiai szubkontinensen (talwar) és a közel-keleti és észak-afrikai arab államokban.
A magyarok ősei minden kétséget kizáróan a belső-ázsiai nomádok közül kerültek ki. Amikor a X. században elértek az európai síkföldekre, más fegyverek mellett szablyával is harcoltak. Ez a fegyver különbözött a XVII. és XVIII. században készült példányoktól, pengéjének kicsi volt a görbülete, a markolaton masszív gombbal, amely a mai kardokéra hasonlít. A megkeresztelkedett magyarok, letelepedvén a korábbi római provincia, Pannonia területén beléptek a latin kultúrkörbe. A magyar nemesség átvette a nyugati fegyverkezési stílust, így a középkori magyar lovagság a nyugat-európai lovagi kultúra részévé vált. Ennek ellenére azonban nem felejtették el sztyeppei eredetüket, és a vele összefüggő harcászati stílust. Annak ellenére, hogy Szent István országában a nyugati típusú kardok használata vált mindennapossá, ő maga is mestere volt a szablyával vívott harcnak. A törökkel vívott harcok is folyamatosan emlékeztették a magyarokat eme fegyver hatékonyságára, különösen ha azok lovas harcosok kezében forognak. Az 1526-os katasztrofális vereséggel végződött mohácsi csata után az ország három szeparált régióra osztódott, aminek következtében komoly ellenállásra lett kényszerítve az oszmán terjeszkedéssel szemben. Az erős ellenféllel vívott folyamatos harc miatt kénytelenek voltak átvenni hadviselési stílusuk egyes elemeit, és néhány fegyverüket.
A szablya története Lengyelországban kissé különbözik a magyarországitól. A szarmatizmus ideológiája által áthatott történetírók Lech királyt oldalán ívelt karddal ábrázolták, noha minden jel arra utal, hogy az ívelt penge a középkorban nem tartozott a legnépszerűbb fegyverek közé a nyugati szlávok között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ne lett volna ismert köreikben. Számos forrás igazolja a szablya használatát a középkorban, azonban inkább a köznép körében, mintsem a lovagság által. Ennek egyik oka az ára lehetett. Egy XV. századi krakkói nyilvántartás szerint a kardok ára 20-25 groszy körül mozgott, míg a szablyáké 8-12 groszy között. A változások a XVI. században kezdődtek.
Ez az időszak a lengyelek és a magyarok számára is rengeteg háborúval telt. Ebben az időben a magyarok által kifejlesztett szablya típus sok nemzet számára szolgált mintául saját fegyvereik készítésénél. Ez a szablya enyhén ívelt volt, feltűnően nehéz és széles pengével rendelkezett, a hegyénél mindkét oldalán megélezve. Markolata nyitott volt, hosszú, erős védőlappal a kéz védelme érdekében. A varsói Hadtörténeti Múzeumban található egy ilyen fegyver, ott őrzik ugyanis Báthory István király szablyáját. Azzal, hogy a király is ilyen fegyvert viselt, a nemesség körében is növekedett annak népszerűsége.
Báthory István szablyája - Muzeum Wojska Polskiego (MWP) / Forrás: MWP
„Török ló, mazúri férfi, Báthory sapka, magyar szablya”
Így írta le a régi lengyel közmondás az ideális harcost. Kijelenthető, hogy a szablya, mint népszerű fegyver, magyar közvetítéssel került Lengyelországba. Ezzel a lengyelek tökéletesen tisztában voltak. Ez az egyik legnagyobb érdeme Báthory királynak, aki nem csupán szívesen hordta a szablyát az oldalán, de erőteljesen támogatta a huszárság fejlesztését, valamint a gyalogos hadosztályok magyar mintára történő átalakítását, magyar ihletésű egyenruhákban, magyar szablyákkal felfegyverezve, melyek bár nem voltak olyan díszesek, mint a király szablyája, azonban éppen ebből fakadóan olcsóbbak is voltak, és a harcban rendkívül hatásosnak bizonyultak.
Jan Matejko / Báthory Pszkov alatt
Hogyan harcoltak a szablyákkal a csatákban a régi időkben? Erre vonatkozóan leginkább naplófeljegyzések, vagy közvetetett források állnak rendelkezésünkre, amilyenek például a német nyelvű bajvívási oktatókönyvek, melyek alapján képet kaphatunk a XVI.-XVII. századi harcosokról. Ez a bajvívás teljesen más volt, mint napjaink vívása, mint sport. A mozdulatok mind támadásban, mind védekezésben lassabbak voltak. Prof. Wojciech Zabłocki, kétszeres olimpiai ezüstérmes, egyszeres bronzérmes olimpiai vívó, a régi fegyverek kutatója szerint a magyar típusú szablyák markolatán található hosszú keresztrúdnak a hárításban volt nagy szerepe. A szablya hegyének megélezett külső élének használata is fontos volt, mivel a visszafelé irányuló csuklómozdulattal így könnyen lehetett vágni.
Lengyelországban kifejlődött a szablya használatának helyi stílusa, melyet a kereszt művészetének neveznek. A memoárok, közvetett források és magának a fegyvernek az elemzései alapján képet kaphatunk erről a lengyel harcművészetről. Nagyban különbözött a mai sportvívástól, és a nyugati kardforgatástól is. Középpontjában a könyökből és csuklóból indított, gyorsan ismétlődő körkörös mozdulatok álltak, melyek különböző síkokban metszették egymást. Ezen mozdulatok támadásnál és védekezésnél egyaránt magasfokú hatékonysággal bírtak. Maga a rendszer hasonló volt ahhoz, amiket a sztyeppei népek használtak Oroszországtól Kínáig, és ezzel a lengyelek által továbbfejlesztett vívási stílussal, a legjobb kardforgatóknak kijáró hírnévre tettek szert. Gyakorláshoz fából készült szablyákat használtak, melyeknek fonott markolata volt.
A szablya, melyet a lengyelek a magyaroktól vettek át, hatékonysága és relatív olcsósága okán hosszú időre nagy népszerűségre tett szert a nemesség körében. Még a legszegényebb nemes is megengedhette magának, hogy vegyen egyet. A magyar fegyverből az idő múlásával a lengyelek fokozatosan kialakították a maguk harcmodorához igazított huszárszablyát. Zárt markolata volt, és külön fogantyú a hüvelykujj számára. Fegyverszakértők és történészek egyetértenek abban, hogy a huszárszablya az egyik leghatékonyabb vágófegyver, melyet valaha is készítettek. Olyan katonai fegyver volt, amely az értő forgató kezében halálos veszéllyé vált.
MWP / Forrás: Wiki
A régi lengyel ruházathoz is ez a fegyver illett a legjobban. Ez a míves szablya tökéletesen alkalmas volt arra, hogy gazdagon díszítsék. A XVII. és a XVIII. században a huszárszablya a szarmatista lengyel nemesség ruházatának elengedhetetlen kellékévé vált.
A felosztások idején a lengyel harcművészet nem fejlődhetett tovább szabadon, mivel a megszállóknak nem volt érdeke, hogy a lengyelek saját hagyományaikat ápolhassák. A kereszt művészete fokozatosan eltűnt, régi dicsőségét csak feljegyzések és visszaemlékezések, valamint az udvari fegyvertárakban megőrzött fegyverek őrizték. A magyar szablya sorsa ettől egy kissé különbözött. A magyar huszárregimentek a Habsburg hadseregekben még a XVIII. századi háborúkban is népszerűsítették a szablyát Európa szerte. A magyar katonaságnak elévülhetetlen szerepe van abban, ahogy a XIX. századi kardvívás fejlődött. Ebben a században alakult ki a vívás, mint sport, amely aztán az olimpiákra is bekerülve hatalmas népszerűségre tett szert. A magyar vívók hosszú ideig rivalizáltak olasz ellenfeleikkel, azonban végül a magyar iskola hatékonyabbnak bizonyult. Mikor napjainkban a páston a vívó kardját alacsonyan tartja, tudhatjuk, hogy ez a stílus tipikusan a magyar vívóiskolára jellemző.
Gyakorlatok plcatami - kedvencként szórakoztató / Forrás: Kresy.pl
Lengyelországban a függetlenség visszaszerzése után a szablya, vagy a kard ismét rendkívüli népszerűségre tett szert, úgy is, mint katonai fegyver, de úgy is, mint sporteszköz. A második világháború után – sok minden más mellett – a lengyel vívósport is újjáéledt, köszönhetően a magyar vívónak, Kevey Jánosnak, aki olyan neves olimpikonokat nevelt ki, mint Wojciech Zabłocki vagy Jerzy Pawłowski. Ezazonban egy másik történet.
A szablyának mind szimbólum jellegéből fakadóan, mind ceremonális szempontból nagy szerepe volt és van. A fegyvereket királyok nevével látták el, szentek intelmeivel vagy bibliai idézetekkel. Különleges ceremoniális fegyvereket adtak az érdemes polgároknak. III. Jan Sobieski lengyel király, Bécs felmentésére igyekezvén elvitte Jasna Górából azt a szablyát, amely egyik nagy őséé, Stanisław Żółkiewski hetmané volt, hogy ezzel is szimbolizálja a folyamatos harcot a keresztény Európa védelmében.
A szablya ceremonális szerepe napjainkban is megvan. A katonaságban a magasrangú tisztek oldalán is ott lóg, állami ünnepélyeken Lengyelországban és Magyarországon egyaránt találkozhatunk ezzel a fegyverrel. A leszerelt tisztek emlékül szintén szablyát kapnak, a kadétok felavatásánál is ezt az eszközt használják az ünnepélyes avatás közben.
A szablya történetének egy érdekes eleme, hogy összefonódott a Balassi Bálintról elnevezett irodalmi díjjal 1997-ben. Balassi híres magyar nemes volt, aki mint költő és mint bátor harcos is bevonult a magyar történelembe. A Balassi díjat elnyerő személy a XVI. századi magyar szablya egy modern másolatát kapja. Élezettet, kiegyensúlyozottat, teljesértékű harci eszközt.
Lengyelországban és Magyarországon egyaránt rengeteg ember vesz részt olyan hagyományörző csoportokban, melyek a hagyományos nemzeti bajvívási stílusokat gyakorolják, tanulják, és ápolják ezen fegyveres tradíciókat. Ugyan a szablya a csataterekről már régen eltűnt, minden jel arra mutat, hogy ez az előkelő fegyver a két testvéri nemzet hagyományaiban a jövőben is értékes kincs, szimbólum marad.
Szerző: Marcin Bąk