A „Krisztus mindig korszerű” című interjúkötetben Gerhard L. Müller bíborossal, a Hittani Kongregáció egykori prefektusával beszélget Pawel Lisicki, a „Do Rzeczy” hetilap főszerkesztője.
- Pawel Lisicki: Létezik még egyáltalán keresztény Európa? Az Egyház véglegesen elvesztette a nyugati ember lelkéért vívott csatát? Az egyházak kihalnak – ezt a nyomasztó ürességet különösen vasárnap és ünnepnapokon lehet látni. Néhány helyen a dekrisztianizáció folyamata kivételesen gyorsan zajlik. A trieri egyházmegyének, Németország legrégibb egyházmegyéjének az elmúlt évben plébániáinak 96%-át be kellett zárnia. 906 plébánia volt, 35 maradt. Nehéz ennél nagyobb katasztrófát mondani. Úgy tűnik, mintha az Egyház testébe valami rosszindulatú betegség férkőzött volna be, mintha minden évben egy következő hely fertőződne meg és mintha senki nem tudna receptet találni ellene. Könnyű észrevenni, hogy minél liberálisabb és nyitottabb egy adott országban az Egyház, annál gyorsabban és pusztítóbban megy végbe a leépülés folyamata. Egy másik szabályszerűség: azok a katolikus egyházközségek, amelyeknek legnagyobb befolyásuk volt a II. Vatikáni Zsinaton, gyakorlatilag eltűntek. Ez történt Hollandiában és Belgiumban, ez történik Németországban is. Mit gondol bíboros atya, mik a forrásai ennek a válságnak? Bíboros atya írta az egyik könyvében, hogy „a pünkösdi megújulás helyett a babiloni nyelvzavar jött el”.
Gehard L. Müller bíboros: Bár Európában még mindig sok keresztény van, egységként, kontinensként már régóta nem a kereszténység és az Egyház alakítja. Elég rápillantani a törvényhozásra, a divatra, a világnézetekre, arra, hogy miket tartanak fontosnak az emberek, és mik adják meg az alaphangot, végül a médiára és a meghatározó témákra. Egy olyan helyzettel állunk szemben, amiben eltűnt az élet méltóságának tisztelete a fogantatástól egészen a természetes halálig. A keresztény lélek eltűnéséről tanúskodik a több millió abortusz és a növekvő eutanázia kérelem. Nincs olyan eset, amikor jó a halál, de az eutanáziába való beleegyezés a nihilizmusnak emelt emlékmű. Az eutanázia elfogadása abból származik, hogy semmiben sem hiszünk; egy ilyen helyzetben a szenvedő embertől, aki nem tud részt venni saját vágyai megnyugtatásában, megtagadjuk az élethez való jogot. Ez végsősoron annak a következménye, hogy az emberi személy méltóságát elutasítjuk, és elismerjük, hogy az élet értelme pusztán a vágyak kielégítése. Az élet értelmetlenné válik abban a pillanatban, amikor rájövünk, hogy nem lehet az anyagi élvezeteket jobban kihasználni. Németországban ez a válság – úgy is mondhatnánk – saját kívánságukra történt. Kívülről, ha a felszínt nézzük, minden nagyszerűen néz ki. A templomokat felújítják, az intézmények működnek, a pénz befolyik. Csak az igazi keresztény élet hal meg, hiszen mindig a hit forrásaiból kellene merítenie az új kezdeteket. (…)
Azok az országok, amiket Ön említett, jelképeivé váltak a progresszivizmusnak, a liberalizmusnak. Csapdába kerültek. Ott elterjedt a határtalan világi fejlődésbe vetett hit, ennek kezdete a XIX. században található: hit abban, hogy végül vagy a munkások, vagy a gazdag polgárok felépítenek egy világi, anyagi paradicsomot a földön. Ennek az új haladó gondolkodásnak a jelszavai voltak: az emancipáció, a felszabadulás, hogy magunk rendelkezünk lelkiismeretünk fölött és hogy meg kell szabadulni minden tekintélytől, az állam, az Egyház tekintélyétől. Röviden ezt a „szabadság pátoszával” lehetne leírni. Ebben az értelemben azt mondják, hogy az Egyház a saját emberi erőnkből általunk épített modern világ ellen van. Negatív kép alakult ki az Egyházról: az Egyház mindenütt a változások fékje, a szabadság hirdetése helyett a tekintélyről beszél, a papok ahelyett, hogy értékelnék a kreatív értékképzésünket, megmondják, miben kell hinnünk, mit kell csinálnunk. Az Egyház fokozatosan az ellenség szimbólumává vált a haladó szárny legradikálisabb követőinek szemében. Ez a gyűlölet már megfigyelhető volt a marxizmus idején, a nemzeti szocializmusban is. Valamivel enyhébb formában jelenik meg az állandóan hirdetett fejlődésben és abban a meggyőződésben, hogy a nemünket magunk határozzuk meg, tehát a gender ideológiájában. Abból indul ki, hogy az ugyanabba a nembe tartozók megvalósíthatják ugyanazt, ami a házasság feladata volt, ami természetes különbséget tesz a nemek között, a férfi és a nő között.
- Be kell vallanom, hogy néhány megnyilatkozás az elmúlt évből, az utóbbi pár hónapból, sajátságosan hatott. Számos teológus és főpap odaadó szavai jutnak eszembe Luther Mártonról a reformáció 500 éves évfordulója kapcsán. Hallottam olyat, hogy Luther az evangélium bizonyságtevője, a hit példája, az Egyház új atyja. (…)
A protestánsok természetes módon Lutherrel azonosítják magukat. Számukra a kereszténység új megalapítója, igazi reformátor. Ezt a meghatározást nem fogadhatjuk el. Az ökumenizmust nem lehet arra alapozni, hogy a katolikusok átveszik a protestáns nézeteket, mert ez gyakorlatban azt jelentené, hogy feladjuk a katolikusságunkat. Ellenkezőleg, várjuk, hogy minden keresztény, aki nem katolikus, eltaláljon az egyetemes Egyház közösségébe, ami már a katolikus Egyházban megtalálható. Intézményi értelemben ez az egység a katolikus Egyházban valósul meg, egész hitvallásában, a püspökök egységében, a pápában és a szentségekben. Természetesen nem kellene a katolikusok Lutherről alkotott képének a protestáns emlékezés egyenes tagadásának lennie. Ha számukra ő a szuperszentség mintája, az nem jelenti azt, hogy nekünk sátánt kellene belőle csinálnunk. Mindkét nézőpontnak békés, józan történeti kutatás tárgyának kéne lennie. (…)
- Bíboros atya sok alapvető különbségre mutat rá a katolikusok és protestánsok között. Annál inkább kívánkozik számra a kérdés néhány sajátságos kijelentésről. Meg szabad hívni a nem katolikusokat, hogy a szent áldozáshoz járuljanak? Ez tényleg a „remény jele”, ahogy Walter Kasper bíboros úr látja, és amit a német püspökök szorgalmaznak?
Úgy gondolom, hogy senkinek nincs joga az evangélikusokat, a nem katolikusokat az Eucharisztiában való részvételre meghívni. Hiszen itt Communioról, közösségről beszélünk, aminek legmélyebb formája a szent áldozás. Ha nincs egység a hitben, ha annyi dogmatikai kérdés választ el minket egymástól, hogyan beszélhetnénk eucharisztikus közösségről? Mi módon érhetnénk el ilyen mély ellentétek ellenére a közösség legmagasabb kiteljesedését? Ez olyan, mintha valaki fel akarna menni a piramis tetejére úgy, hogy kihagyja a lépcsőfokokat, amiken végig kéne mennie. A ház teteje emeleteken és alapokon nyugszik. (…)
Szerintem, ha azt mutatnánk, hogy egységesek vagyunk a szentségben valóságos hitbeli egység nélkül, legfeljebb csalásnak, külső álcának nevezhetnénk. A szent áldozás vesztené el az értékét abban az esetben, ha külső világi béke építésének eszközévé tennénk. Az, ami szent, a harmóniaérzés kialakulásának eszközévé válna. Nincs jogunk ahhoz, hogy újraértelmezzük az Eucharisztiát, egyébként is érintené az Eucharisztia ünneplésének egészét. Nem változtathatjuk meg a szerepét, és nem csinálhatunk belőle külsőségekre alapozó vallásos szertartást, ami hamis egységet mutat. Hasonlóképpen nem tekinthetünk az áldozásra csak úgy, mint egyéni dologra, mint a hívő elszigetelt kapcsolatára Krisztussal. Itt nem arról van szó, hogy mindenki személyesen találkozik az Úr Jézussal és a saját felismerése szerint járul vagy nem járul a szentáldozáshoz. A feszültségek és a különbégek valóságosak, ténylegesen és nem csak látszólag kell legyőznünk őket. Nem lehet takargatni. Az orvosnak előbb meg kell vizsgálnia a sebet, eltávolítani a piszkot, néha össze kell varrnia a bőrt. Nem elég az, ha valaki bemegy a kórházba, és kap egy ragtapaszt, mert a fertőzés akkor tovább terjed.
- A Második Vatikáni Zsinat óta az Egyház vallásközi párbeszédet folytat, vallásközi ima találkozókat, konferenciákat, szemináriumokat szervez stb. Mégis nehéz ehhez a hozzáálláshoz alapot találni mind a Bibliában, mind a Szenthagyományban. A második Korinthusi levélben szent Pál apostol világosan ír: Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között?” (2 Kor 6, 14-15) Milyen módon igazolható ez a párbeszéd? Fejlődése nem jelenti azt, hogy relativizmus kerül az Egyház dogmatikai tanainak szívébe, hogy törés keletkezik a Szenthagyományban? Vagy létezik valamilyen ok, ami miatt a különböző vallások vezetőinek találkozását és közös imáját indokoltnak tekinthetjük?
A „párbeszéd” szó nagy karriert futott be és jelenleg mindenki azt ért alatta, ami neki tetszik. Igazi világsiker.
- Valóban, igazi globális terjeszkedés.
Ez amolyan paszpartu, keret, amibe bármit bele lehet tenni. A 60-as, 70-es években például nagyon népszerű volt a marxizmussal folytatott párbeszéd, ismert teológusok vezették, mint Karl Rahner. Akkoriban sokat beszéltek a filozófusok párbeszédéről. Különböző elméletek keletkeztek, amiknek az volt a célja, hogy összeegyeztessék a marxizmust a kereszténységgel, ez különösen Franciaországban volt népszerű. Lehet egyáltalán párbeszédet folytatni Sztálinnal? Hiszen az ő részéről nem lehet párbeszédet folytatni a vallásgyakorlási jogról, a vallásszabadságról. Ugyanúgy, ahogy nem lehetne párbeszédet folytatni Hitlerrel a társadalmi darwinizmus ideológiájának határairól. Persze mindig lesznek emberek, akik mindenben megtalálják az igazság elemeit, a legkétesebb forrásokra vezetik vissza, dokumentumokat készítenek, és azt mondják, hogy sikerült megtalálniuk azt, ami közös. Itt legyőzhetetlen ellentmondásokkal van dolgunk. Európát vallásháborúkkal bélyegzik meg, különböző hitvallások között zajló háborúkkal. Habár mi, katolikusok voltunk elsősorban ezeknek az áldozatai, nem tagadhatjuk, hogy tragikus hatással voltak a vallási viszonyokra és Európa fejlődésére. Mondhatjuk emiatt, hogy kell valami fontosabb is, és az egységes békéért feladhatjuk vallásunk elveit? De nem szükséges emiatt a feszültségeknek kiéleződniük. Egyáltalán nem muszáj együtt imádkoznunk. Hiszen keresztényekként nem egy meghatározatlan, felsőbb titokhoz imádkozunk, ami rejtve van a Három-egy Istenben. Nem. Isten az Atya Isten, a Fiú Isten és Szentlélek Isten. A Szentlélek vezet minket Krisztus által az Atyához. Olyan emberrel, aki nem ismeri el a Szentháromságot, aki nem fogadja el a megtestesülést és nem hisz a Szentlélek elküldetésében, nem imádkozhatunk együtt. Talán változik az „imádság” szó értelme is. (…) Azonban épp azért, mert az általános relativizmus korszakában élünk, megjelenik az igény, hogy a különböző vallású emberek tegyenek valamit a békéért. Ezen elvárások és a nyomás eredményeként, amit az ateisták és az agnosztikusok is gyakorolnak, következnek az olyan tettek, gesztusok és az olyan fellépés, ami nekik megfelel. Ez találkozik a világ dícséretével és elismerésével. Gyakran hallottam olyat, hogy valaki ezt mondja: „Igazából ateistának tartom magam, de az, hogy a pápa más vallások vezetőivel találkozik, nagyon szimpatikus nekem”. A vallás valami pozitív dologgá válik a szemükben, de csak ilyen formában – a találkozókban és a kedvesség megnyilvánulásában. Ez csak reklámfogás. Egyébként ez sem győzi meg azokat, akik abban hisznek, hogy meggyőződésük, vallásuk nevében erőszakot kell alkalmazniuk. Az igazság az, hogy a világ vallási vezetőinek találkozása mindeddig semmiféle eredményt nem hozott.
- Hogyan álljanak a keresztények ahhoz, hogy a muzulmánok beáramlanak Európába? Egyesek támogatják, mások tartanak tőle. Ez a beáramlás nem Európa meghódításának új formája? A muzulmán emigráció invázió, hódítás vagy esély?
Az egyik dolog a segítség, amit fel kell ajánlanunk minden szükségben lévő embernek. Más kérdés az a politika, ami emberek szerencsétlenségét saját céljaira használja. Nem lehet támogatni azoknak az embereknek a tömeges bevándorlását Európába, akik nincsenek szükséghelyzetben, csak azért, hogy kiszorítsák a keresztény kultúrát. Mindenesetre mindenkihez oda kell mennünk, el kell vinnünk nekik a hitet és – ha elfogadják Krisztust – meg kell keresztelnünk őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, és meg kell tanítanunk őket úgy élni, ahogy Jézus parancsolta a tanítványainak (vö. Mt 28, 19). Ugyanolyan bűnösök vagyunk mi keresztények is, ahogy még inkább a nem keresztények.
- A dzsihád kötelesség a muzulmánok számára, amivel hozzá kell járulniuk az iszlám terjedéséhez. El kell jutniuk odáig, hogy az egész világ csatlakozzon a Dar al-Islamhoz és megadja magát a saria uralmának, az iszlám jognak. Ez valóságos veszély?
Nem egyeztethető össze az emberek vallásszabadsághoz való jogával a háborúval és erőszakkal történő vallásterjesztés, tehát a másban hívőknek vagy nem lesz helye vagy harmadosztályú lakosokként fogunk rájuk tekinteni. Az államnak meg kell védenie saját állampolgárainak jogait. Az iszlám jog nem lehet az általános jog alapja, még az iszlám hitvallók számára sem. Mi határozottan megkülönböztetjük az állampolgári, a világi és a kánonjogot.
- Hogy lehet olyan könnyen azt mondani, hogy az iszlám a béke vallása? A Korán számos verse világosan és egyértelműen megparancsolja a hitetlenek megölését.
Egy dolog az, hogy sokan ámítják magukat Nyugaton, és egy másik annak a valósága, hogy sokan követnek el erőszakot, akik a Koránra mint Isten akaratára hivatkoznak. Ha a brutális gyilkosságok és a szörnyű erőszakos cselekmények jelentik az Isten akaratának való engedelmességet, akkor nem lehet szó valódi Istenről, minden ember Teremtőjéről. XVI. Benedek pápa 2006-os regensburgi előadásában világosan rámutatott, hogy gyilkos erőszakot használni Isten nevében az értelem ellen van, amit Isten adott nekünk. Sok tudós muzulmán adott neki igazat ebben. Sajnos az iszlám nevében gyilkoló terroristák nem hallottak erről.
Gerhard L. Müller bíborossal, a Hittani Kongregáció előző prefektusával beszélgetett Paweł Lisicki, a "DoRzeczy" című lengyel hetilap főszerkeszője. A beszélgetés teljes szövege a "DoRzeczy" hetilap augusztus 20-ai számában olvasható.