sive Gratiarum actio ad Serenissimam Rempublicam Polonicam pro decoratione czyli Podziękowanie Najjaśniejszej Rzeczypospolitej Polskiej za odznaczenie -  - Petneki Áron professzor beszéde 2019. december 9-én, a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövetségén, a Lengyel Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetés átvételekor.

 

Ekscelencjo,

Panie, Panowie

proszę mi pozwolić, abym w imieniu wszystkich odznaczonych po węgiersku składał podziękowanie.

Az első szó a köszöneté.

A köszönet sokszor könnyű, mint egy fuvallat hordta szappanbuborék, „köszönöm, dziękuję, dzięki!” – jó lenne egyszer megszámolni, naponta hányszor hagyja el az ajkunkat.

A köszönet néha nehéz, mint az ólom, nehezen tolul ajkunkra, nem is tudjuk kimondani úgy, ahogy valójában érezzük.

Köszönjük tehát elsősorban Nagykövet Úrnak, és egyben mindazoknak, akik ránk gondoltak, hogy érdemesek lennénk, és azoknak, akik minket választottak ki e megtiszteltetésre. Ám a köszönet most nemcsak őket illeti, hanem azokat is, akik elvezettek minket oda, hogy most itt állhatunk, kabátunk hajtókáján az elismerés jelével.

Megnyitottak számunkra másik ajtót, láttattak másik tájat – és másik hazát, gazdagon megajándékoztak bennünket egy másik kultúrával, anélkül, hogy a sajátunkat el kellett volna hagynunk. Bizonyára mindegyikünk mögött ott állnak, ha láthatatlanul is, ilyen személyek. Legtöbbjük ma már csak árny, de örökre lekötelezettjei vagyunk ezeknek az elysiumi lelkeknek. Wacław Felczak, Józef Mitkowski, Andrzej Fischinger, Ola Kietlińska, Jerzy Wyrozumski, Alma Skrzydlewska nővér, ők és sokan mások tanítómestereim, akiknek a lengyel kultúra múltját és örökségét köszönhetem.

És ott vannak még azok is, akikkel csak alkalomszerűen hozott össze az élet:

az első lengyel emberek, akikkel találkoztam, egyszerű munkások, akik az egész éjjel tartó utazás után,  krakkói hajnalon,  a Floriańska első nyitva tartó kocsmájába invitálják szinte erővel a számukra vadidegen fiút, csak azért, mert magyar;

aztán több mint egy fél évszázaddal később a kissé kapatos, rokkant zabrzei bányász, aki az utolsó éjszakai villamoson az életét meséli el;

a gdyniai hajógyár sójáin a kékesen felvillanó lángok között az állványról leintegető hegesztők, tengerészek a leggyönyörűbb háromárbocos, a Dar Pomorza fedélközén, amint a függőágyak rendjét magyarázzák; a lublini kórház belosztályán, mellettem, a halállal küzdő öreg paraszt, akinek egész éjjel az ágya szélén ülök, hogy ne tépje ki magából az éltető oxigéncsövet,

és nemcsak az emberek:

végtelen erdők, fenyőillat, hűvös tengeri szél és forró homok a Hel félszigeten;  a fűzfák szegélyezte földút, amely a brochówi vártemplomtól indul - bágyadt napsütésben lassan elenyészik a Bzura folyó felé, ahogy egy Chopin-noktürn elhalkul;

aztán a Krakowskie Przedmieścién átmenve, a Zamoyskiak palotájánál, a forgalom zaja sem tudja elnyomni a hangot, amit a Berg gróf kozákjai által bosszúból az emeletről kidobott zongora – Chopin zongorája! – szétpattanó húrjai adtak.  „ez, mely Lengyelhont dalolta … ez volt, mely az utcakőre zuhant” „Ten!… co Polskę głosił,” –  ezek Norwid szavai – „Ten sam — runął — na bruki z granitu!”  ;

és bárhová menve: a téglafalakon egyszerű kőtáblák, kereszttel, és számokkal: itt negyvenheten, ott ötvenketten, amott huszan,  – a falnak állítva – s aztán a dátumok: 1939, 1944 –  emléküket csak a sortűz golyónyomai őrzik. „Az nem lehet, hogy annyi szív…”

Ezek és annyi más, egyetlen nagy körképben összeolvadva, mind annak a gazdagságnak a részei, amelyből mi is részesültünk, és aminek köszönhetően most itt állhatunk, hajtókánkon az elismerés jelével. Ezt a gazdagságot pedig úgy hívják : Lengyelország.

Ám hogy igazán hol is van ez a Lengyelország, azt a legpontosabban Wyspiański mondja meg, a Menyegző harmadik felvonásában, a Költő és a Menyasszony párbeszédében. Lengyelországot kereshetni az egész világon, de valójában egy kis kalitkába zárva található, ott dobog. A szív, az Lengyelország valóban. A dialógus eredeti záró soraival végzem a gratiarum actiot:

POETA
Po całym świecie
możesz szukać Polski, panno młoda,
i nigdzie jej nie najdziecie.

PANNA MŁODA
To może i szukać szkoda

POETA
A jest jedna mała klatka –
o, niech tak Jagusia przymknie
rękę pod pierś.

PANNA MŁODA
To zakładka
gorseta, zeszyta trochę przyciaśnie.

POETA
– A tam puka?

PANNA MŁODA
I cóz za tako nauka?
Serce – !–?

POETA
A to Polska właśnie.

 

 

 

Hálásan köszönjük professzor úrnak, hogy a szöveget a rendelkezésünkre bocsátotta.