Miután az adventi koszorút, amelyen már az utolsó, negyedik gyertya is leégett, leveszik az asztalról, de még azelőtt, hogy az ajándékokat bontó gyerekek örömteli kiáltásai felhangoznának, a magyarok és a lengyelek is az ünnepi asztalhoz ülnek elfogyasztani a karácsonyi vacsorát, amellyel december 24-én megkezdődik a karácsony ünneplése. Az ünneplésben sok minden összeköt minket, de mindenek előtt a hála és az öröm, hogy eljött a Megváltó, de a hozzátartozóinkkal való kapcsolatok mélyítése is fontos ebben az időszakban. Vannak azonban különbségek is, amelyek országaink eltérő hagyományaiból adódnak, ezenkívül pedig az egyes otthonoknál is kialakultak saját szokások.
A karácsonyfa
A karácsonyfa-állítás 16. százdi, Elzászból származó hagyománya a lengyel otthonokban a 18-19. század fordulóján honosodott meg, Magyarországon pedig a 19. század első felében. Karácsonyfát korábban csak a vagyonosabbak állítottak, ma viszont szinte már minden házban áll egy – kisebb vagy nagyobb – fa. A lengyel és a magyar hagyomány szerint is szenteste kell feldíszíteni a fát, de Lengyelországban az elmúlt évtizedekben ettől a szokástól eltérően, már néhány nappal karácsony előtt megveszik, és feldíszítik a fenyőt. A magyarok megtartották az eredeti szokást.
Balajcza Tímea, aki már több mint húsz éve él Varsóban, ahol egy nyelvi szolgáltató céget vezet, meséli, hogy december 24-én Budapest utcáin számos nagypapát lehet látni, akik kisunokáikkal sétálgatnak. Gyakran viszik őket templomba, hogy megnézzék az ott felállított betlehemeket. Ezalatt a szülők és más felnőttek, akik otthon maradtak, hazaviszik a karácsonyfát, és feldíszítik azt. Amikor a kicsik hazatérnek a sétából, egy csengettyű hangja – amely azt jelzi, hogy a házat meglátogatta az ajándékokat hozó Jézuska –, valamint a feldíszített karácsonyfa és az alatta fekvő ajándékok látványa fogadja őket. Tímea kiemeli, hogy ezt a különösen szép szokást nem csak a gyermekek szeretik nagyon. Miután Lengyelországba költözött, és megszülettek a lányai, néhány évig itt is tarotta ezt a szokást, de miután 24-én már szinte lehetetlen szép, friss fát vásárolni, végülis feladni kényszerült ezt a hagyományt.
A fát hasonlóan díszítik a két országban, de Magyarországon még különféle ízesítésű szaloncukrok is kerülnek rá. A gyermekek szívesen fogyasztják ezt az édességet, ezért karácsony második napján a fák ágain a gömbök és egyéb díszek mellett, sok üres szaloncukor-csomagolás is lóg az elfogyasztott cukorkák után.
A Lengyelországban élő magyar énekesnő, zeneszerző, Angelika Korszyńska-Górna szülőháza a kárpátaljai Ungváron található, amely az ő gyermekkorában és fiatalkorában a Szovjetunió része volt. Angelika emlékszik, hogy milyen titokban, és nem egyszer feszültségben, ünnepelte a családja a karácsonyt. Az 1917-es forradalom után a szovjet vezetés a vallásos élet minden megnyilvánulása ellen küzdött, beleértve a karácsonyt is. 1935-től újra engedélyezték az addig tiltott karácsonyfát, de.... csak Újévkor. Ha valaki karácsonykor fát állított, komoly bajba kerülhetett. „Hogy megünnepelhessük a karácsonyt, nagyon sokat kellett ügyeskednünk. A készülődés csendes volt. Gyakran éjszaka készülődtünk, az ételeket pedig elrejtettük. A szüleim háza mindig nyitva állt, sok ember megfordult nálunk. Köztük olyanok is, akiket a biztonsági szolgálat küldött, mivel megfigyelték a családunkat. Szenteste késő estig volt nálunk mindenféle furcsa vendég. Mikor elmentek, édesanyám kivette a díszeket a szekrényből, és éjszaka ünnepeltünk, csendesen, behúzott függönyök mögött.“ És mindezt évente kétszer – a protesténs „édesanya ünnepekor“, és a pravoszláv „édesapa ünnepekor“. Ennek a rejtőzködésnek csak 1991-ben lett vége
Az ünnepi vacsora
A szenteste egyik csúcspontja az ünnepi vacsora. Lengyelországban a hagyomány szerint akkor kezdődik, amikor az első csillag felragyog az égen, vagyis körülbelül délután négy órakor. Az asztal körül összegyűlt család meghallgatja Lukács evangéliumának azt a részletét, amelyben Jézus eljöveteléről beszél, majd boldog karácsonyt kívánnak egymásnak. A lengyelek a kívánságok közben ostyát adnak egymásnak, ami a megbékélést, a barátságot és a szeretetet szimbolizálja. A magyarok egy almát vágnak fel annyi darabra, ahányan az asztalnál ülnek. Ez a szeretetet és a családi egységet személyesíti meg. Az asztalt hagyományosan fehér terítővel terítik le ilyenkor, és gyertyákkal, fenyőágakkal díszítik. A lengyel asztalterítők alól nem hiányozhat a széna sem, amely annak állít emléket, hogy Mária újszülőtt Fiát szénára helyezte, Magyarországon ezzel szemben lencsét tesznek a terítő alá, amely a bőséget jelképezi.
Balajcza Tímeát Lengyelországba költözése után meglepte az itteni ünnepi hagyományok gazdagsága, illetve az is, hogy a lengyelek hűségesen tartják őket. Ilyen szokás volt például számára az asztalokra helyezett plusz teríték a váratlan vendég számára, akit be kell hívni a házba, ha szenteste kopogtat az ajtónkon, vagy a tizenkét böjti ételből álló ünnepi vacsora. Az ostyaosztás szokásában, amelyet nagyon kedvel, a kezdetektől fogva részt vesz ő is. Az ételek kapcsán számos hasonlóságot észrevett – Lengyelországban és Magyarországon is halas, káposztás és mákos ételek kerülnek az asztalokra. A magyarok számára ismeretlen a Lengyelországban népszerű céklaleves, a barszcz, a magyarok ugyanis csak hidegen fogyasztják a céklát. A magyar asztalkora levesként halászlé kerül, majd töltött káposzta, amelyet Lengyelországban gołąbkinak neveznek, és jóval nagyobb magyar megfelelőjénél, desszertként pedig mákos vagy diós bejgli következik. A magyar háziasszonyok zserbót, vagyis baracklekvárral és dióval rétegelt süteményt, is készítenek. Mindkét országban megtalálhatók a mézeskalácsok is az ünnepi vacsoraasztalon.
Tímea családjánál – hasonlóan, mint Lengyelországban – csak húsmentes ételeket ettek, de a protestáns családoknál a karácsonyi menü nem korlátozódik a böjti ételekre, a sült ponty mellett gyümölcsökkel – szilvával, őszibarackkal, almával – töltött sült húst is tálalnak. Majd pedig – végül is egy, a kiváló italairól híres országról beszélünk – forralt bor következik, amelyet naranccsal, szegfűszeggel és fahéjjal fűszereznek.
Angelika Korszyńska-Górna szülei házában a protestáns és a pravoszláv szokásokat is tartották. „Édesanya ünnepére“ és „édesapa ünnepére“ más-más ételeket készítettek. December 24-én Angelika édesanyja a protestáns hagyományoknak megfelelő ünnepi vacsorát készített, vagyis ekkor nem tartottak böjtöt. „Volt sok gombás étel, és természetesen töltött káposzta is. Édesanyám nagyon finom borlevest is főzött tojással. A desszert bejgli és madártej volt. De mindig készített meleg mákos vagy diós tésztát is. Ezt én is el szoktam készíteni szentestére csakúgy, mint az édesanyám receptje alapján készült gesztenyepürét.“
PAmikor eljött a pravoszláv ünnep ideje, a család egész nap böjtölt, az ünnepi vacsora is böjti ételekből állt: „Hagymás babpürét ettünk és bobaikát, azaz mákosgubát. Itt Lengyelországban az otthonról hozott recepteket keverem az itteniekkel. A mai napig kétszer ünneplek, mert én görögkatolikus vagyok, a férjem és a gyerekeim pedig római katolikusok. Más-más ételeket főzök a görögkatolikus és a római katolikus karácsonyra.“
A kolindák
Tímea gyermekként Budapesten lakott, és gyakran segített a templomban más gyerekekkel együtt elkészíteni a karácsonyi betlehemet: „Minden magyar templomban áll egy szépen, színesen, gazdagon díszített betlehemi jászol. Szerényen díszített jászolt alig találni.“ Az ünnepi vacsora után Tímea mindig részt vett a karácsonyi éjféli misén, amelyet lengyelül Pasterkának neveznek. Az éjféli mise, amely a Betlehembe tartó pásztorok várakozását és imáit eleveníti fel, az egyik legritkább karácsonyi szokás Európában. Ezen a misén a templom megtelik a karácsonyi énekek dallamaival. A magyaroknak ugyanúgy megvannak a maguk kolindái, azaz karácsonyi énekei, mint a lengyeleknek, bár ezek száma jóval szerényebb, és szinte csak a templomi szertartások alkalmával éneklik őket. Magyarországon nincsenek kolędnikok, azaz karácsonyi énekesek, de még az otthoni, karácsonyi vacsora utáni, és az ünnepek alatti, barátokkal, szomszédokkal, rokonokkal való közös éneklés szokása is hiányzik.
Angelika Korszyńska-Górna muzikus otthonában nagyon sok kolindát énekelnek. „Szülőházamban magyarul és ukránul is énekeltünk karácsonyi énekeket. Ukránul énekeltünk a keleti ünnep alkalmával, magyarul pedig a protestáns karácsonykor. Ezt a mai napig így csináljuk, a gyerekeink sok kolindát ismernek három nyelven is.“ Angelika lányaival és barátaival megalkotta a „Három nemzet kolindái“ elnevezésű műsort, amellyel az ünnepi időszakban gyakran fellépnek Lengyelországban és Magyarországon is. „Szép, új összeállítást hoztunk létre, Noémi csellón játszik, Annamária gitáron, Kamilka és Jeremiasz pedig ütős hangszereken. Számunkra ezek a koncertek szolgálatot jelentenek – nem azért éneklünk, hogy minket nézzenek, hanem azért, hogy osztozzunk másokkal az örömben, hogy Isten jelen van az életünkben. Arról éneklünk, amit megtapasztalunk.“
***
Amíg emlékezetünkben és szívünkben megőrizzük ünneplésünk okát – Jézus Krisztus világra való eljövetelét – addig megadatik nekünk, hogy megtapasztaljuk az összetartó család és nemzet évszázados hagyományának büszkeségét, ezért ezt kívánjuk ma mindenkinek!
Chwała Bogu na wysokościach…
(lengyel kolinda)
Dicsőség mennyben az Istennek…
(magyar karácsonyi ének)
Marta Dzbeńska -Karpiska
Zdjęcia: Marta Dzbeńska-Karpińska, archiwum domowe rodziny Górnych, Pixabay, Wikimedia