​

A lengyel-magyar sportkapcsolatoknak hosszú története van, aminek kedvezett a közös, történelmi határ. A sportkapcsolatok hosszú évek alatt erősítő társadalmi kötelékekké nőttek.

Ilyen volt például a lembergi versenypályán szervezett kerékpáros verseny, amelyen már a 19. század végén részt vettek magyar kerékpárosok. Egy másik, gyönyörű útvonal Lembergből Máramarosszigeten, a Sztrij és a Tisza völgyén keresztül Budapestre vezetett, bár nem tartozott a könnyűek közé, tartós és letörölhetetlen benyomásokat hagyott és megerősítette a lengyel–magyar barátság kötelékeit.

A lengyelek plántáltak a magyarokba a könnyű atlétika iránti szeretetet is:  Amikor 1912-ben lembergi születésű Tadeusz Kuchar hárommérföldes futóversenyt nyert a budapesti találkozón, ezzel megdöntve a sportág rekordját, a lengyeleket nemcsak tisztelet vette körül, hanem óriási rokonszenv is. A két nemzet képviselői minden évben meglátogatták egymást, mind klubok közötti, mind nemzetközi versenyeken is. 1914-ben a híres magyar futó, dr. Szerelemhegyi Ervin elbűvölte a Lemberg közönségét. Miután megnyerte a 400-méteres versenyt, a lengyel szurkolók hangosan éljenezték őt, kifejezve csodálatukat és rokonszenvüket.

A hegymászás területén is virágzott az erős együttműködés a közös tátrai expedíciók során. Együtt dolgoztak, kirándulásokat szerveztek és a szükséges felszerelést cserélték. A legjobb lengyel és magyar alpinisták részt vettek a közös hegymászásban. Az általuk később megírt cikkeket mindkét nyelvre lefordították, és számos hetilapban tették közzé, a Kárpátok mindkét oldalán. Noha a két nemzet között versengés folyt, annak nemes jellege volt. Ha szerencsétlen baleset történt, a lengyel és a magyar mentőalakulatok együtt vettek részt a károsultak megsegítésében. A kiemelkedő magyar alpinista, Wachter Jenő halála után a lengyel hegymászók részt vettek az ő tiszteletére készített emléktábla avatásán. Az együttműködés csak 1918-ban ért véget, amikor megszűnt a két ország közös határa, a déli Tátra gyönyörű szegletei pedig egy új államba, Csehszlovákiába kerültek.

Ahogy a lengyelek a magyarok tanárai voltak a könnyűatlétikában, úgy a magyarok fejlesztették ki a lengyelek labdarúgó technikáját. A magyar labdarúgás kezdete a 19. század végére nyúlik vissza. Már 1895-ben létrehozták a Budapesti Torna Club labdarúgó részlegét. 1889-ben megalakult az Újpesti FC csapat. 1900-ban hoztak létre a pesti külvárosi csapat – a Ferencvárosi Torna Club – labdarúgó részlegét. 1901-ben 14 klub alapította meg Budapesten a Magyar Labdarúgó Szövetséget, és létrehozta az amatőr bajnoki játékokat. A Magyar bajnokság a belga bajnokság után a legrégebbi a kontinensen. Lengyelországban azonban az első futballklubokat néhány évvel később alapították. Először Lembergben (Czarni, Lechia és Pogoń), majd Galícia többi részén (Cracovia és Wisła Krakkóban, Polonia Przemyślben, Resovia Rzeszów-ban).

A fiatal és tapasztalatlan lengyel csapatok kezdetektől fogva a legjobbaktól akartak tanulni játszani. Nem csoda tehát, hogy az első profi külföldi csapat, amellyel a lengyel klub játszott otthon, az egykor népszerű magyar klub, a Kassai AC volt (első világháború után a szlovákok átvették a klubot és megváltoztatták a nevét). 1909 őszén a magyarok 4:1-re legyőzték a lembergi Pogoń-t, és 2:2-es döntetlent játszották a Cracoviával. Egy évvel később a Pogoń csapata visszavágó mérkőzésre utazott Kassára, és a lengyelek tiszteletére a várost fehér és piros színkel díszítették. Hogy emeljék a színvonalukat, a lengyel csapatok a magyar játékosokat szerződtették. Egyikük, a lembergi Pogoń labdarúgója, Deutsch Béla Lengyelországban elsőként lőtt fejesgólt.

1919. december 20-án és 21-én harmincegy klub megalapította a Lengyel Labdarúgó Szövetséget (Polski Związek Piłki Nożnej). Az első rivális megtalálása az újonnan alakult válogatott számára nem volt egyszerű. Politikai okokból nem vették figyelembe a Szovjet-Oroszországgal, a Csehországgal vagy Németországgal való találkozókat. Pénzügyi okokból nem jöhetett szóba a távoli olaszországi vagy franciaországi utazás. Segítségre sietett a Magyar Labdarúgó Szövetség, amely 1921. december 18-ára meghívta a fehér–vörösöket Budapestre. A lengyel labdarúgó-körökben nagy hálával fogadták ezt az információt. A magyarokkal való találkozó célja a széles, nemzetközi sportvizekre való kihajózás volt. A lengyelek számára ez volt az első mérkőzésük, ami egyben a Magyar Válogatott nyolcvanadik fellépése volt. A mérkőzés előtti napon, 1921. december 17-én a „Przegląd Sportowy” az oldalain közzétette az „Üdvözlet a magyar sportvilágnak” c. üzenetet lengyel és magyar nyelven: „A lengyel labdarúgó sport ma még csak kezdő, fiatal testvére a tapasztalatokban és győzelmekben gazdag magyar sportnak (…). Legnagyobb örömünkre szolgál, hogy a lengyel válogatott csapat külföldi szereplését Budapesten kezdi meg és szent hitünk az, hogy e találkozás sokkal erősebb és bensőbb barátság alapját fogja képezni a két nemzet közt, mint bármely diplomáciai összeköttetés. A »Przegląd Sportowy« szerkesztősége az egész lengyel sporttársadalom nevében legmelegebb üdvözletét küldi a magyar labdarúgóknak s azon reményének ad kifejezést, hogy a magyar–lengyel sportösszeköttetés napról napra szívélyesebbé és szorosabbá válván, a lengyel sportegyüttesek gyakrabban fogják vendégül láthatni a mindig tárt karokkal fogadott magyar csapatokat. Éljen Magyarország!!”

​

A lengyel és a magyar válogatott összetétele

December 16-án, pénteken az egész Lengyelország legjobb játékosai vonattal indultak Krakkóból Budapest felé. A teljes expedíció 21 főből állt: játékosokból, edzőkből, aktivistákból és újságírókból. A lengyel–cseh határon lévő Piotrowicében a vámosok el akarták kobozni a csapat tulajdonában lévő gyümölcsös kosarat. Mivel a focisták azzal fenyegetőztek, hogy inkább helyben megeszik a teljes készletüket, minthogy adnának belőle bármit, a csehek kihátráltak ötletükből. Éjszaka az expedíció elérte Zsolnát, ahol négyórás megálló következett. A vacsora mustáros bécsi szeletből, „bałabuchából" (piskótatésztából) és almából állt. Az ételeket öblítették teával, sörrel és szódával le. A lakoma után a szórakozó társaság a városba indult, nevetéssel megtöltve az üres utcákat. Szaladgáltak a harangláb körül, csúszkáltak és még egy vetélkedőt is rendeztek… méghozzá kerítés-szétfejelésből. Reggel tovább indulva Trencsénben a vonat váratlanul hosszan vesztegelni kénszerült, a fagy által okozott kerékhiba miatt. Ennek eredményeként a lengyelek későn érkeztek Újvároskába, és lekésték a csatlakozást a következő expresszre. A következő vonatra a játékosok öt órát vártak a padokon, az asztalon és a földön. További kalandok után a kiruccanás a verseny előestéjén 23-án ért célba.

​

A Przegląd Sportowy borítója 1921. december 17-ről

A vendégeket az állomáson a Magyar Labdarúgó Szövetség tagjai várták, élükön Fischer mérnökkel. A rendkívül szívélyes üdvözlést követően mindenkit direkt kirendelt lovaskocsikba ültettek és a Rákóczi úti Astoria Hotelbe szállítottak. Reggel 9-kor a pincérek reggelit szolgáltak fel a játékosoknak. Pihenés híján mindenki kialvatlan és komor volt, akárcsak az ég aznap. Ebéd után az autókkal a szállodától 7 km-re lévő futballpályára hajtották.

Lengyel válogatott a magyarok elleni mérkőzésre, Krakkó, 1921. decembere

A téli időjárás miatt csak néhány ezer magyar szurkolót vártak a lelátón, de amikor pontban 13.45-kor kilépett a pályára a lengyel csapat, a pályán közel 10 000 néző üdvözölte őket tapssal. A vendéglátó szurkolói híresek voltak az impulzív viselkedésükről. Lengyelországban akkor még csak a gólszerzés után hallatszott a kiáltás és a taps. A magyarok nemcsak megünnepelték minden gólszerzést, hanem a kedvenceiket is a jó játékra bátorították. Még ha az akció labdavesztéssel vagy rossz lövéssel véget is ért, hangos elismeréssel díjazták őket. A pálya mocsaras volt, éppen csak leállt a havas eső. Tizenöt perccel később, az emlékfotók elkészítése után, elkezdődött a mérkőzés.

A játék gyors tempóban indult. A magyarok azonnal előnyt szereztek, míg a lengyelek kapkodva és ötlettelenül játszottak. 18. percben, Wiener balszélső keresztbeadása után, Szabó kihasználta a lengyel kapunál kialakult tumultust az első és egyetlen gólszerzésre a magyarok számára. A 22. percben ugyan Kuchar a kapu közelébe került, és minden erejével a kapu felé rúgott. A fején talált magyar kapus elveszítette az eszméletét, amelyet csak hosszú idő után nyert vissza. Közvetlenül a szünet előtt a bíró büntetőrúgást ítélt a házigazdák számára, akik azonban nem használták ki a lehetőséget. Az első félidőben tehát a vendégek nagyon gyengén játszottak, teljességgel teret engedve a magasabban jegyzett riválisoknak. A második félidőben a fehér–vörösök már sokkal magabiztosabbak lettek. Bírták a magyarok által diktált tempót és hatékonyabbak voltak. Ennek ellenére a házigazdák továbbra is előnyben maradtak, az időjárás is kedvezett nekik, mert a szünet után megváltozott a szélirány, erősen szembefújva a riválisokat. A lengyelek a hatalmas erőfeszítések ellenére sem tudtak kiegyenlíteni a találkozó eredményét.

Este a mérkőzés utáni bankettet rendeztek a Royal Hotelben. Mindkét labdarúgó-szövetség nevében felszólalt Fischer elnök és dr. Cetnarowski, beszédeikben kiemelve a magyar–lengyel barátság régi hagyományát. Ezután emlékzászlókat cseréltek. Egész vacsora alatt nagyon szívélyes és barátságos légkör uralkodott.

A vereség ellenére nagy siker volt ez a lengyel válogatott számára, amely ezzel a csatlakozott a legerősebb európai csapatok köréhez. A visszavágó a magyarok ellen egyben a fehér-vörös csapat második hivatalos mérkőzése  is volt. 1922. május 14-én Krakkóban ismét felülkerekedtek a magyarok, ezúttal simán, 3: 0-ra nyerve. Csak 17 évvel később, közvetlenül a második világháború kitörése előtt vehettek igazi revansot: 1939. augusztus 27-én barátságos mérkőzésen, a lengyelek a először kerekedtek felül, 4: 2-re győzve.

​

A LLSz zászlaja a történelmi találkozó emlékezetére – 1921 december 24. napi „Przegląd Sportowy”

Michał Kawęcki, született 1987-ben. Politológus, a Czarni Lwów I. Lembergi Sportklub Szimpatizánsai Szövetségének alapítója és elnöke. A legrégebbi lengyel labdarúgó klubról szóló monográfiája szerzője.