részletek a Rézbong kiadónál megjelent kötetből

A kommunizmus (szocializmus) és a liberális demokrácia közti hasonlóságokat tárgyalja a könyv. Már a múlt század hetvenes éveiben volt néhány bátortalan gondolatom az ilyen analógiákról, amikor először sikerült kiutaznom a kommunista Lengyelországból az úgynevezett Nyugatra. Akkor jöttem rá – és ez igen kellemetlen meglepetés volt –, hogy az értelmiségi és egyéb körökhöz tartozó ismerőseim jelentős része, akik tudatos, odaadó hívei voltak a liberális demokráciának, a többpártrendszernek, az ember jogoknak, a pluralizmusnak és mindannak, amit minden liberális demokrata büszkén sorolt fel az általa elfogadott hittételek között, döbbenetesen elnézően és megértően tekintett a kommunizmusra. Meglepődtem, mert azt hittem, csakis radikális elutasítás, elítélés lehet minden liberális demokrata természetes, szinte fiziológiai reakciója a kommunizmusra.

Egy darabig úgy gondoltam, hogy az anti-antikommunizmus, amely meghatározta ezt a kommunizmusról kialakított álláspontot és motiválta az antikommunistákkal szembeni kemény fellépést, abból következett, hogy rettegtek a szovjetek hatalmától, illetve volt ennek egy nemesebb változata is: erkölcsileg megengedhetetlennek tartották a globális fegyveres  konfliktust, a kommunizmussal való konfrontáció pedig ezzel fenyegetett. De be kellett látnom, hogy nem magyarázható ilyen okokkal az az organikus anti-antikommunista veszett düh, amit tapasztalhattam, és felülmúlta a nyugati értelmiségi körökből ismert politikai ellenérzések többségét. Lehetségesnek véltem azt a hipotézist, hogy összeköti ezt a két gondolkodásmódot – a kommunistát és a liberális-demokratikust – valamilyen mélyebb rokonság, lehetnek közös alaptételeik és ideáljaik. De hamar arra a belátásra jutottam, hogy ez igen extravagáns, és nem volt bennem elég belső erő és tudás ahhoz, hogy mélyebben átgondoljam. Egyébként akkoriban a nyugati világ volt a lehető legjobb hely a szovjet blokk lakói számára, és istenkáromlás lett volna egy szintre hozni a kommunizmussal. Erős ellenérzésekkel olvastam olyan, főként balos szerzőket, akik ezt megtették, mint Herbert Marcuse; úgy éreztem, pofon ütötték a józan észt és a tisztességérzetet. Inkább kihágásnak tekintettük a nyugati társadalmak kommunista szimpátiáit, nem pedig súlyos fogyatékosságnak.

A III. Köztársaság idején, létének kezdeti szakaszában merült föl másodszor a tudatomban ez a gondolat. Nem csak arról volt szó, hogy a III. Köztársaság létrejöttével rögtön aktivizálódott országunkban az anti-antikommunizmus, bár azt hittem számos ismerősömmel együtt, hogy Lengyelország lesz az utolsó hely a földön, ahol ilyesmi elterjedhet. Nem elég, hogy feltűnt, szinte abban a pillanatban a liberális-demokratikus ortodoxia fontos összetevőjének nyilvánították. Aki antikommunista volt, az veszélyeztette a liberális demokráciát, aki meg anti-antikommunista volt, az olyan státusba került, mint aki letette a legfontosabb és legnehezebb politikai vizsgát az új világban. Ez abban az időszakban történt, amikor a kommunisták megsemmisítették a tevékenységükkel kapcsolatos információkat tartalmazó iratokat, és sokkal jobb pozícióból léptek be az új intézményekbe, mint bárki más, ha pedig egy rossz szót mertek szólni rájuk, azt nem csak gazemberségnek, hanem lényegében a létező legjobb rendszer elleni merényletnek nyilvánították.

Az új Lengyelország kialakulóban lévő elitje, mint mondták, részben taktikai okokból fogadta őket imponáló vendégszeretettel (hogy ne hagyjanak túl nagy csoportot a rendszeren kívül), ugyanakkor ennek nem kis részben ideológiai okai is voltak: úgy gondolták, némi retus után az új helyzetben a liberális-demokratikus élet lojális és odaadó résztvevői lesznek. Hamar meggyőződhettem arról, hogy beigazolódott ez az ideológiai alaptétel. A kommunista párt régi tagjai némi retus után az új helyzetben valóban remekül alkalmazkodtak a liberális demokráciához, e rend mechanizmusaihoz és az ezekhez tartozó ideológiai magyarázatokhoz. Igen hamar egyenesen az új ortodoxia őrzőinek státuszába kerültek. Azok a lapok, melyek a kommunista Lengyelországban évtizedeken át egyesülésre buzdították a címlapjukon a világ proletárjait, a III. Köztársaságban hasonló buzgalommal szólítottak fel minden felvilágosult erőt arra, hogy védje meg a liberális demokráciát a sötét erőktől.

Az új rendszer által magába szippantott kommunisták melletti harcias kiállás és mindazok agresszív támadása, akiknek a véleménye e kérdésben messze volt a rajongó lelkesedéstől, arra utalt, hogy itt valami olyan történt, ami szimptomatikus az új időkre nézve. Valószínűleg megbízható partnereknek tekintették a liberális demokratákká változott kommunistákat az új jó rendszer megteremtésében, a velük kötött szövetségnek pedig mélyebb és tartósabb alapjai voltak. Ezért támadtak olyan veszett dühvel mindenkit, aki kétségbe vonta mind az új partner hitelét, mind a mélyebb és tartósabb alapok értékét. Ez a düh egyébként máig sem múlt el. Szimptomatikus az, hogy a III. Köztársaság történetében pontosan azok ellen indították a legdurvább politikai támadást és sajtóhadjáratot, akiknek kételyeik voltak e tekintetben.

Elég hamar kiütköztek az új rendszer bizonyos vonásai, melyeket nem írtak le jól, de igen aggasztónak találtam ezeket. Amikor a rendszerről beszélek, nem kizárólag, sőt nem is mindenekelőtt intézményes struktúrára gondolok, hanem inkább e struktúra működési módjaira, a vezető eszmék konglomerátumára, az uralkodó attitűdökre és gondolkodási típusokra. A szocializmus és a liberális demokrácia mindent egyesítő egésznek bizonyult, amely előírja a híveinek, hogyan gondolkodjanak, mit tegyenek, hogyan értékeljék az eseményeket, miről ábrándozzanak, milyen nyelvet használjanak. Voltak kedvenc embertípusaik, kialakították az eszményi állampolgár modelljét.

Ma már valójában nem férhet kétség ahhoz, hogy a szocializmus ilyen integrált ideológiai-politikai-szellemi-társadalmi-nyelvi egész. Ha belép ebbe a rendszerbe az ember, alá kell rendelnie magát neki, ő is egy példány lesz a szocialista társadalom állampolgárai között, aki hasonló nézeteket vall, mint sok ezer társa. A liberális demokrácia esetében mégis az a nézet uralkodik még mindig, hogy ez hihetetlenül differenciált rendszer, megszámlálhatatlanul sok közösségből, zárványból, közegből vagy csoportból áll, amelyek nem alkotnak semmiféle homogenizált egészet. De egyre kevésbé illik a valósághoz ez a meggyőződés, ugyanakkor egyre hihetőbbnek látszik az ellenkezőjét hirdető tézis. A liberális demokrácia hatalmas egységesítő gépezet, amely elmossa az emberek közti különbségeket, egységes nézeteket, viselkedéseket és nyelveket kényszerít rájuk.

Tehát elég hamar, már a kilencvenes évek elején felfedeztem azt, amit akkor nem is volt olyan nehéz felfedezni, nevezetesen azt, hogy a kialakulóban lévő lengyel liberális demokrácia jelentősen beszűkíti annak a területét, ami megengedett, és inkább tovább szűkül ez a terület, nem pedig bővül. De mindez nem korlátozódott a posztkommunista Lengyelországban beindult degenerálódási folyamatokra. Az egész liberális-demokratikus világban megfigyelhettünk kedvezőtlen változásokat. Tanulságosak voltak ezen a téren az Európai Parlamentben végzett munkám során szerzett tapasztalatok. Itt igazolódtak be a korábbi gyanúim.

Közelről láttam azt, amit nem vesz észre számos távoli megfigyelő. Ha az Európai Parlament a mai liberális demokrácia szellemének kisugárzása, akkor ez a szellem biztos nem jó és nem is szép, számos gonosz és csúf vonása van, ráadásul ezek között olyanok is vannak, amint arról igen hamar minden kétséget kizáróan meggyőződhettem, amelyek a kommunizmus szellemiségére is jellemzőek. Ha az ember kapcsolatba kerül az uniós intézményekkel, és elég jól figyel ezekre, már a kezdet kezdetén megérezheti a politikai monopólium fojtogató légkörét, az erős ideologizálást, hallhatja az uniós újbeszél használatától leromlott nyelvet, láthatja, hogyan kreálnak egyfajta valóságfeletti szférát, amely elsötétíti a valóság képét, miközben igen ellenségesen tekintenek minden disszidensre, és még sok minden mást is tapasztalhat, amit jól ismer mindenki, aki emlékszik a kommunista Lengyelországra.

Érdekes, hogy a parlamenti folyosókon folytatott beszélgetésekben gyakran hasonlítják ezt a rendet a kommunizmushoz, legalábbis a metaforák szintjén, még az Unió lojális hívei is elismerik, hogy nekik is vannak hasonló érzéseik, csak éppen titokban, magánszemélyként beszélnek erről. Ha szidják is ezt a rendszert, nem vonják kétségbe azt, hogy alapvetően helyes, nyilván meg vannak győződve arról, hogy csak a felszínét alakítják ezek a kellemetlen tulajdonságai, idővel talán majd eltűnnek. Nem teszik fel azt a kérdést, legalábbis nem fogalmazzák meg nyíltan, hogy netán nem a rendszer lényegi problémájával van-e dolgunk, vagyis nem valószínűsíthetjük-e azt, hogy mindezek a rossz dolgok idővel inkább csak erősödnek ahelyett, hogy eltűnnének.

Cáfolhatatlannak látszó érvvel utasítják vissza a hasonló kérdéseket. Hogy lehet egymás mellé helyezni ezt a két rendszert, melyek közül az egyik bűnös volt, a másik viszont minden fenntartásaink ellenére is több szabadságot ad neünk? Hisz olyan nagy különbség van a kommunizmus és a liberális demokrácia, például a Lengyel Népköztársaság és a III. Köztársaság között, hogy csak őrültek vonhatják kétségbe ennek létezését. A mai Lengyelországban olyan pártok működnek, melyek között alapvető különbségek vannak, nem működik a cenzúrahivatal, a gazdasági szabadság pedig a különböző korlátozások ellenére is messze felülmúlja azt, amivel a kommunizmus idején rendelkeztünk. A lengyelek szabadon utazhatnak, csatlakoztak az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, nem probléma egyesületeket és szervezeteket alapítani. Hasztalan időtöltés lenne polemikus céllal felsorolni, mi mindenben múlja felül a III. Köztársaság a Lengyel Népköztársaságot, mert aki ezeket nem veszi észre, az nyilván a valóságra vonatkozó legelemibb tanúságtételektől is elzárkózik. E könyv szerzőjének – hogy szubjektív indoklást adjak arra, miért múlja felül az egyik rendszer a másikat – esélye sem lett volna arra, hogy hivatalosan megírhassa a kommunista Lengyelországban azt, amit a III. Köztársaságban megírt, sem pedig arra, hogy olyan közéleti tisztségeket töltsön be, melyekbe a régi rendszer megdöntése után került.

Ezt az ellenvetést természetesen nem lehet kivédeni, ép ésszel nem is tenne ilyet senki. Ugyanakkor nem tekinthetjük a fenti állítást a szellemi és erkölcsi zsarolás egyik formájának. Magától értetődő, hogy vannak különbségek a két rendszer között, és ezek alapvető jelentőségűek az ember élete szempontjából. De ettől még joggal kérdezzük, miért alakultak ki ezek a hasonlóságok, ezek miért ilyen mélyek és miért mélyülnek el még inkább. Ha a liberális-demokratikus viselkedésmód egyik jellemzője az, hogy különböző veszélyekre figyelmeztetnek, még akkor is, ha ezek igen mélyen rejlenek – ilyen a leplezett idegengyűlölet, a nacionalizmus és így tovább –, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy miért hagyják teljesen figyelmen kívül a véleményformálói és a képviselői azokat a könnyen felismerhető tendenciákat, melyek arra mutatnak, hogy a kommunizmusra kezd hasonlítani a rendszer? Miért nem kongatja senki a vészharangot, még ha lenne is némi túlzás ebben a riasztásban, hisz ezer más veszély esetében rögtön megszólal a vészcsengő, bár a leggyakorlottabb szem is alig érzékeli ezeket?

A legegyszerűbb válasz az lesz, hogy kialakult valamiféle összhang az eszmék és az attitűdök terén a liberális demokrácia és a kommunizmus között. E könyv részletekbe menően magyarázza ezt az együttműködést. A bevezetőben rámutatok egy közös platformra, amely nyilvánvalóan összeköti a két rendszert. Mind a kommunizmus, mind a liberális demokrácia olyan rendszer, amely jobbá akarja tenni a világot. A manapság kötelező zsargon szerint mindkettő modernizációs projekt. Mindkettő abból a meggyőződésből fakad, hogy a világ abban a formájába, amilyen, tűrhetetlen, meg kell változtatni, újjal kell felváltani a régit. Mindkét rendszer erélyesen és, mondhatni, türelmetlenül avatkozik be, alakítva a társadalom anyagát. és mindkettő azzal az érvvel indokolja ezt a beavatkozást, hogy „modernizációval” javít a helyzeten.

E szónak elég sajátos, nehezen leírható jelentése van. Minden bizonnyal a technikai tapasztalatokból és a technológiai gondolkodásból fakad. A technikának viszont megvan az a tulajdonsága, hogy állandóan modernizálják és javítják. A modernizáció nyelve mindig a technológiához kapcsolódik, ezért arra ösztönöz, hogy úgy tekintsünk a világra, mint a mérnöki munka és az újító tevékenység tárgyára. Hisz nincs jobb modell, amely a javító munka jótéteményeit illusztrálná, mint a gépek, a találmányok és minden technológiai termék. Azt mondták az ókoriak, hogy az ember a tekhnének köszönhetően egyenlő lehet az istenekkel – hisz ezzel ajándékozta meg az embereket Prométheusz –, bár másrészt figyelmeztettek arra, hogy megvannak a veszélyei ennek a szándéknak: a kevélység bűnébe eshet az ember. A modern kor hőst csinált Prométheuszból, jótékonynak minősítette a tőle kapott adományt, félresöpörve minden olyan fejtegetést, amely az ezzel járó veszélyt, a kevélységet tárgyalja. A modernizáció értelme a mai világban természetesen mesze túllép a technika szokványos jelentésén, de az ebbe vetett hit nagyrészt a példátlan technológiai sikerekből meríti erejét, melyeket az ember napjainkig elért és amelyekkel még ámulatba ejt minket a jövőben.

A modernizáció fogalma magában hordozza a szakítás és az új kezdet eszméit is. Bár maga a szó a befejezetlen formájával feltételezi a fokozatosság folyamatát (nem bevégzett modernizációt hirdet), de mélyebb rétegében a modernityre, vagyis egy teljesen új korszakra utal, amely minden korábbi elvetésével jött létre. A modernitás megteremtői, mint Machiavelli, Hobbes vagy Bacon valami új úttörőinek tartották magukat, bátran szakítottak a múlttal. Egyrészt lenézték a múltat, mert kártékonynak és ostobának tartották a régi kort, másrészt jóindulattal tekintettek rá, mert talán megvolt benne az illúzió bája és nemessége, csak hát végleg elmúlt, nem tér vissza soha. Még ha a modern kor szószólói használtak is valamit a múltból – és sokan tettek ilyet –, Descartes-hoz hasonlóan ezt titokban művelték, eltörölték az inspiráció nyomait. A modernitás tehát azt feltételezi, hogy az ember elkerülhetetlenül, tudatosan elszakad, átlépi a határt, átkel a Rubiconon, elvágja a köldökzsinórt, kilép a gyerekkor állapotából, és ehhez hasonló döntést hoz, amelyet többé-kevésbé odaillő metaforák tucatjaival határoznak meg.

A „modernizáció” szóban van valami örömteli és üdítő is. Nem csak arról van szó, hogy kényelmesebb lesz, jobban működik a modernizált világ a technológiának és a mérnöki tevékenységnek köszönhetően. Modernnek lenni nagyobb szabadsággal jár, az ember megszabadul a ballasztoktól, közvetlen lesz. Bár egyre fejlettebb a technika, az intézmények pedig egyre bonyolultabbak, a modern emberek élete visszatér ahhoz, ami egyszerű és elemi. Levetik a fölösleges fűzőket, eldobják a mankókat, elvetik a pózokat, szabadulnak a koturnustól és a jelmezektől. Megint fiatalok, optimisták, felszabadultak lesznek, mint az Ifionty család Gombrowicz regényében. Visszakerül az életbe a könnyedség, a természetesség, a spontaneitás. Eltűnik a bűntudat, eltűnnek a viselkedés irracionális korlátai, gyengülnek a régi kötelezettségek. A modern ember egyre inkább a saját szakállára cselekedik, büszkeséggel tölti el a szubjektivitása, ugyanakkor – ez talán paradoxonnak hangzik, pedig nem az – egyre inkább meg van győződve arról, hogy a szubjektivitásban való megerősödésével tett egy lépést a jobb vagy modernebb világba vezető úton. Tehát különlegesnek tartja magát, a lelke mélyén pedig örömmel tölti el az a meggyőződés, hogy része a jövő felé tartó nagy, egyre népesebb menetnek.

Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a kommunizmust és a liberális demokráciát, megfigyelhetjük, hogyan tükröződnek bennük a modernizáció fogalmába tartozó képzettársítások. Mindkét rendszer kialakítja a társadalmi valóság mérnöki megközelítését. E két esetben különböző lehet a mérnöki munka területe és dinamikája, de általában véve mindkét rendszerben konstruáltnak tekintik a világot, vagyis állandóan lehet alakítani rajta. Az egyik esetben vissza akarták fordítani a szibériai folyókat, a másikban alternatív családmodelleket kreáltak, de mindkét rendszerben arra ment ki a játék, hogy kijavítsák a természetet, olyan változást idézzenek elő, ahonnan már nincs visszatérés. Csak szubsztrátumnak tekintették a természetet, amely kész elfogadni a megfelelő formát. Bár az ökológiai mozgalom bálványimádó tiszteletet keltett a Föld és faunája, flórája iránt, nem változtatott az emberrel való bánásmódon, a technológia egyre bátrabb használatát sem fogta vissza.

Mindkét rendszer egyértelműen elszakad a múlttól. Mindenekelőtt a tekhnébe vetett hitből fakad az a természetesnek tekintett beállítottság, amely a haladás kategóriáiban gondolkodik, annak minden konzekvenciáival együtt. A jelenségek értékelésével választják el az újat a régitől – mind a kommunizmusban, mind a liberális demokráciában –, az új egyértelműen privilegizált, a régit pedig kétségbe vonják. Kedvenc stigmájuk az „előítélet”, a „sötétség”, a „bigott vallásosság”, az „elmaradottság”; amit pedig dicsérnek, az „modern”. Mindennek modernnek kell lennie – a gondolkodásnak, a családnak, az iskolának, az irodalomnak, a filozófiának. Ha valami nem modern, akkor azt minél előbb modernizálni kell. Ha nem sikerült modernizálni, az azt jelenti, hogy el kell felejteni. Azért találtak olyan gyorsan szövetségeseket a liberális demokráciában a régi kommunisták, akik egykor a haladásért harcoltak a sötét elmaradottak ellen, mert az új rendszerben is a haladásért harcolnak, a haladás pedig itt is gyakran ugyanaz a haladás, és a sötét elmaradottak is ugyanazok.

Az egyik és a másik rendszer is olyan világfelfogást alakít ki – legalábbis az ideológiai értelmezés hivatalos rétegében –, melynek köszönhetően az ember sokkal szabadabbnak érzi magát, mint bármikor a múltban. Megszabadul a lojalitáson alapuló kapcsolatok, kötelezettségek nagy részétől, amelyek mind az idáig gúzsba kötötték az embert. Ezek lehettek vallásiak, erkölcsiek, nemzetiek, közösségiek, hagyományosak, tekintélyelvűek. Frissnek, egészségesnek, szuverénnek és erősnek érzi magát, ezért szánakozva néz az öregekre, akik még mindig életidegen, irracionális kötelékekben vergődnek, melyeket a hagyomány kényszerített rájuk. Amikor a szocializmusban éltek, a szocializmus volt az egyetlen kötelezettségük, amikor pedig a liberális demokráciában találták magukat, akkor a liberális demokrácia. Minden egyebet lesajnálhattak.

Ezért a szocialista és a liberális-demokratikus embernek nem csak hogy nincs emlékezete, hanem még harcol is ellene, nagy előszeretettel relativizálja az üzenetét, gúnyt űz belőle, mint valami ballasztból. Akik ellenálltak a kommunizmusnak, rendszerint védték az emlékezetet a feledéstől, tisztában voltak azzal, hogy erősítette a rossz rendszert az elvesztése. A két legfontosabb XX. századi antiutópia – Orwell 1984 és Huxley Szép új világ című regénye – bemutatta, hogyan hozzák létre az új embert, többek között azzal, hogy megfosztják az emlékezetétől. Abban a pillanatban, amikor megbukott a kommunizmus és bevezették a liberális-demokratikus rendet, szinte egyik napról a másikra fordultak ellene és ítélték el, kártékonynak és megtévesztőnek tekintették, mondván, hogy a modern világban már csak zavarja a mozgást. Mindkét rendszert táplálta és erősítette az emlékezetvesztés.

*

A kommunizmust és a liberális demokráciát végleges és optimális rendszernek ismerik el a híveik: mindkettő lezárja a rendszerek folyamatos átalakulásaként felfogott történelmet. A marxisták szerint a kommunizmusnak kell lezárnia ezeket az átalakulásokat, tehát, egyszerűbben fogalmazva, nem volt sem érv amellett, sem pedig ok arra, hogy utána új, jobb rendszer keletkezzen. Ahogy már a liberális demokrácia után sem jöhet létre semmi új és jobb, mert az általánosan elterjedt, bár nyíltan ritkán megfogalmazott meggyőződés szerint ez is lezárja a rendszerváltozások folyamatát. Ha van valami olyasmi, mint rendszeralkotó képzelet, akkor az első esetben a szocializmusnál, a második esetben pedig a liberális demokráciánál éri el a határait. Az előző fejezet gondolatait ismétlem. Hívei szerint mindkét rendszer elérte azt, amit az ember elérhet politikailag, tehát a történelem eztán már nem állhat másból, mint a kiépített gépezet tökéletesítéséből: a kommunizmus a kommunista, a liberális demokrácia a liberális-demokratikus gépezetet tökéletesíti.

Tehát úgy látják, egyik rendszernek sincs alternatívája. Híveik csak egyféle komoly változást tudtak és tudnak elképzelni: rosszabb lesz, vagyis összeomlik mindkét rendszerkonstrukció, ez pedig katasztrófát jelentene. Ha nem lesz kommunizmus, figyelmeztettek a rendszer funkcionáriusai és apologetái – visszasüllyed a társadalom az osztályalapú kizsákmányolásba, a kapitalizmusba, az imperializmusba és a fasizmusba. Ha nem lesz liberális demokrácia, akkor – hangzik a figyelmeztetés napjainkban – tekintélyelvű rezsim, fasizmus, teokrácia fenyegeti a társadalmat. Az alternatív megoldások keresése mindkét rendszerben a legjobb esetben megfontolásra nem érdemes ostobaság, a legrosszabb forgatókönyv szerint pedig veszedelmes felforgatás.

Azért nem lehetett alternatívája a szocializmusnak, mert meg voltak győződve arról, hogy e rendszer kialakulásával felszámolták azokat a konfliktusforrásokat, melyeknek kulcsszerepük volt abban, hogy az egyik politikai-gazdasági rend átalakult valami mássá. A szocializmus tehát igazságos osztályszerkezetet hozott létre. Mint a hívei állították, évszázadokon át erre törekedtek az újabb meg újabb elnyomott és kizsákmányolt csoportok. Amikor tehát létrejött a szocializmus, a régvárt forradalomnak köszönhetően, akkor az ellene indított támadás nem szokványos politikai tevékenység, hanem rettenetes bűn volt: valami olyasmit támadtak, amire évszázadokon át törekedett az egész emberiség, és ami végre megvalósult, a széles tömegek legnagyobb örömére. Tehát a szocializmus kritikája nem illett a nézetek szokványos kategóriájába, amelyek ellentmondásosak ugyan, de komoly megfontolásra érdemesek, hanem felfoghatatlan elvakultságról árulkodott vagy maga a gonosz öltött test benne.

Azt gondolják a hívei a liberális demokráciáról, hogy ebben válnak végleg valóra az emberiség ősrégi törekvései, mindenekelőtt a szabadságvágyai. Ha a liberálisokhoz hasonlóan úgy fogjuk fel a történelmet, hogy az egyéni szabadság maximalizálására tör, vagy azt gondoljuk – egyetértésben a demokratákkal –, hogy felszabadítja a népet és minden más csoportot a zsarnokság alól, akkor a liberális demokráciát látjuk az emberiséget ősidők óta kísérő ábrándképek végső megvalósulásának. Mivel nehéz elképzelni bármit, ami utána jöhetne, és nem ugyanannak a tökéletesített változata lenne, ebből következően azt is nehéz elképzelni, hogy erkölcsileg kiegyensúlyozott, szellemi képességei birtokában lévő ember felléphet a liberális demokrácia ellen. Egy ilyen személy kétségkívül az emberiség ellensége lenne.

Tehát e két rendszer esetében azonosították a rendszer struktúráit az emberiség ideáljaival, minek következtében ezek megkülönböztethetetlenné váltak. A szocializmus igazságos társadalom, az igazságos társadalom pedig a szocializmus volt. A rendszer és az ideál e házassága sajátos típusú szellemiséget hozott létre – ez igen elterjedt volt a szocializmusban, később pedig, mint kiderült, a liberális demokráciában is –, amely a szüntelen politikai moralizálásban merült ki. Az ilyen elme számára nem létezett a valóság leírására vagy a politikai meggyőzésre használt hétköznapi nyelv, mert mindenre rá kellett húzni az emberiség javára, a népek felszabadítására, az imperializmus galádságára és a szocializmusban teremtett boldog életre hivatkozó frazeológiát. Itt nem szokványos propagandáról volt szó. Az a lényeg, hogy a szocializmust kezdettől fogva erkölcsi kategóriákban szentesítették, tehát természetes volt, hogy egy szocialista intellektusnak – még akkor is, ha cinikus és kegyetlen – a legegyszerűbb kérdésekben is látnia kellett a szocialista eszmények valamiféle tükörképét vagy legalábbis nem tudott úgy fogalmazni, hogy ne hivatkozzon ezekre.

A liberális demokrácia pedig azzal büszkélkedik, hogy szabadságot ad az egyéneknek és egyenjogúságot a csoportoknak, ugyanakkor magától értetődőnek tekinti azt, hogy csak a liberális demokráciában lehetséges a szabadság és az emancipáció. Aki tehát kételkedik a liberális demokráciában, annak joggal vethetik a szemére, hogy ellene van a szabadságnak, az emancipációnak és más úgynevezett demokratikus értékeknek. Tehát a liberális demokrata szellemisége idővel hasonlóképpen alakult, mint a szocialista szellemisége, szívesen kapcsolja össze a politikai és az erkölcsi kategóriákat, meg van győződve arról, hogy csak a kettő összekötése tükrözi jól a rendszer természetét. Nincs olyan kérdés, amelyben ne látná a szabadság és az ettől való megfosztás, a diszkrimináció és az emancipáció, az emberi jogok és a tekintélyelvűség problémáját.

Mindkét igény, a szocialistáké és a liberális demokratáké is teljesen alaptalan. A szocializmus sem tett igazságot az osztályok között, a liberális demokrácia sem volt a szabadság kizárólagos képviselője. A szocializmus esetében ez az igazság ma már talán nem mutatkozik annyira ellentmondásosnak – az emberi képzelet számára felfoghatatlanok a nevében elkövetett gaztettek –, de ez csak látszat. Sokféle módját találták ki annak, hogy felmentsék a szocializmust. A legszokványosabb gondolatmenet egymást követő megkülönböztetésekre épül, és nagyjából így néz ki. Más a szocializmus mint szép eszme, amely nem veszítette el érvényét, és a világ különböző helyein válik valóra, és más a bolsevik meg más testvérpártok létező kommunizmusa; más a Munkapárt szocializmusa és más a szovjet kommunizmus; más a létező kommunizmus szovjet változata, és más a nemzeti felszabadító kommunizmus, például Kubában, más a sztálini kommunizmus és más Lenin vagy Trockij kommunizmusa; más a szocializmus mint milliók törekvése és más a szocializmus mint bürokrácia; más az ávós kommunizmus és más a mezőgazdaságot reformáló kommunizmus, amely megadja a felemelkedés lehetőségét a lakosság széles tömegeinek; más Bierut kommunizmusa és más Jaruzelski kommunizmusa; más Jaruzelski kommunizmusa és más Kwaśniewski kommunizmusa. A végtelenségig folytathatjuk az ilyen megkülönböztetések sorát, és végül kiderül, hogy mindig találunk olyan helyet, ahol többé-kevésbé sikeres volt a szocialista eszme és a szocialista intézmények házassága, ezt pedig azt bizonyítja, hogy a szocializmus a sok baj ellenére is valójában még egész jól tartja magát. Jellemző, hogy nem csak azokban az országokban tömeges az ilyen okoskodás a szocialisták között, amelyekben nem szereztek tapasztalatokat a kommunizmusról, hanem az egykori kommunista országokban is.

Hihetetlenül népszerű az örök szabadságvágy megvalósulásaként felfogott liberális demokráciáról alkotott kép, főként a legutóbbi évtizedben vívta ki az evidencia rangját. Pedig ez a kép hamis. Nem a liberalizmus volt az egyetlen irányzat, amely kifejezte a szabadságvágyat, nem is volt különösebben következetes a szabadság odaadó szolgálatában. A republikánusok, a konzervatívok, a romantikusok, a keresztények és még sokan mások is szabadságot követeltek, és sokat tettek érte. Ha a nyugati civilizációban az intézményekben, az erkölcsökben és a tudatban megalapozott értéknek tekintjük a szabadságot, akkor a liberalizmus is hozzájárult ehhez, de nem döntő mértékben. Nehéz lenne elképzelni a szabadságot a klasszikus filozófia, a kereszténység és a skolasztika, a jogfilozófia különböző hagyományai, a politikai intézmények feletti reflexió, az antik és a modern republikanizmus, az emberről alkotott erős koncepció alapjául szolgáló erkölcsi hagyomány, az erények és a kötelességek etikája, az angolszász és a kontinentális konzervativizmus, az egész nyugati civilizáció számos más alkotóeleme nélkül.

A liberális demokraták úgy hárítják el az ilyen kételyeket, hogy mindenkit „liberálisnak” nyilvánítanak, aki szerintük hozzájárult a szabadság kivívásához. Ezért fogadhatjuk el azt, hogy Szókratész „liberális” volt, ellentétben Platónnal, akárcsak a szofisták, ellentétben Szókratésszel; Ockham, ellentétben Szent Tamással; Erasmus, ellentétben Lutherrel; Luther, ellentétben Kálvinnal és így tovább. Olyan érzése támad az embernek, hogy a liberalizmus – legyen az demokratikus vagy még nem demokratikus – kezdettől fogva létezett a nyugati kultúrában, de csak az újkorban vett lendületet, és végül a mai korban diadalmaskodott. Ha így sáfárkodnak a „liberális” jelzővel, az nyilvánvaló hamisítás, semmivel sem igazolható az az eljárás, hogy kiváltságos pozícióba helyezzük a liberalizmust, kegyeket osztogatva egyeseknek, másokat pedig megfosztunk ettől.

Ha az elmúlt évszázadokban vizsgáljuk a liberálisok tevékenységét, kiderül, hogy elméleti szinten elég dogmatikusak voltak a szabadság kérdésében, a gyakorlatban viszont hihetetlenül opportunistáknak bizonyultak. Nem riadtak vissza attól, hogy szövetségeseket keressenek a felvilágosult abszolutizmusban, úgy gondolták, hogy a szabadság nemes ügye megköveteli azt, hogy az államhatalom a leghatározottabban avatkozzon be, alakítva a társadalom erkölcseit. A XX. században hosszasan flörtöltek a szocializmussal, a szovjeteket is beleértve, nyilván a hasonló alaptézisek késztették őket erre. Még a legliberálisabb liberálisok, vagyis a libertáriusok is hihetetlenül puhák voltak, megalkudtak a Szovjetunióval és a szovjet kommunizmussal, időnként aktívan támogatták az egyoldalú nyugati leszerelés elvét, és mindezt tették a szabadság nevében. A liberálisok a terrorizmussal és a harmadik világ baloldali diktatúráival szembesülve is gyengének bizonyultak, ugyanakkor sokan fenntartásokkal fogadták a szovjet blokk országaiban működő antikommunista csoportok tevékenységét. Tehát ami a szabadságot illeti, nem túl tiszta a múltjuk.

*

A régi mesterek hálás anyaggal járultak hozzá a neveléshez, mert a műveik bámulatos gazdagságukkal tűntek ki, amely újabb meg újabb nemzedékek életében tárulhattak fel az emberi értelem előtt, megmutatva kimeríthetetlen ihlető erejüket, melyekből új gondolatok születtek, váratlan igazságok felfedezéséhez vezettek. A klasszikus oktatási modell, amely ellen oly sok modernizáló lázadt, többek között azzal múlta felül a többit, hogy alázatra nevelte a tanítványokat, arra késztette őket, hogy tanítványként viselkedjenek. El kellett fogadniuk azt, hogy elmaradnak tudásban, bölcsességben a mesterektől, és próbálták csökkenteni ezt a távolságot. Az új nevelés hívei a visszájára fordították ezt a függőséget. A tanítvány, a hallgató valójában ugyanolyan bölcs volt, mint a tanítói, mesterek pedig már nem voltak, divatos szerzők és entellektüel sztárok váltották fel őket. Azt várták a tanulók ebben az új változatban, hogy a tanáraik megerősítik őket a meggyőződésükben, kialakítanak bennük bizonyos készségeket, melyek segítségével képesek lesznek az érdekérvényesítésre. Az oktatási folyamatba belépő ember nem sokban különbözik attól, aki kilép ebből, leszámítva bizonyos információkat és készségeket, az utóbbiakat pedig többre becsülték az előbbieknél. Még büszkék is lehettek arra, hogy keményen ellenálltak az oktatási indoktrinációnak, valójában ugyanolyan emberek maradtak, csak járatosabbak lettek abban, hogy miként tevékenykedjenek mások között, hogyan fejezzék ki az identitásukat.

Így vetettek véget az időutazásoknak, hisz csak azok tehetnek ilyen utazásokat, akik képesek régi dolgok iránt érdeklődni, ilyen érdeklődést pedig az a remény kelthet az emberben, hogy lehet valami újat találni a múltban, amit eddig nem ismertek, ez pedig meglepően bölcs dolog, és újabb utazásokra késztet. Ez a remény nem alaptalan, mert a múlt számos rendkívüli dolog gyűjteménye, melyeket nagyon sokféleképpen gondoltak már át. Ez a valódi sokféleség, melynek megismerése valóban betekintést ad a világ és az emberi sors sokféle olvasatába. Amikor azonban megszűnt a letűnt világok iránti érdeklődés. kihal az a remény, hogy felfedezésekhez vezethetnek, egyre gyakrabban érzik úgy, hogy nem érdemes ilyen utazásokkal vesződni.

Tehát a liberális-demokratikus ember, akinek szilárd meggyőződése, hogy rendelkezésére áll az emberi tapasztalat teljessége, nem keres semmi érdekeset a régmúlt dolgokban, eleve elveti azt a lehetőséget, hogy korrigálnia kellene az alapkérdésekben kialakított álláspontját. Olyan diákra emlékeztet, aki csak kényszerből jár iskolába, a könyvekben található bölcsességeket pedig halott dolgok feljegyzéseinek tartja. Ha megkérdeznénk ezt a diákot, miből gondolja, nyilván azt felelné: de hisz nyilván mindenkinek ez a véleménye, csak egy őrült láthatja másképp. Mindenesetre – tenné hozzá a környezetében senki sem viselkedik úgy, mint a régi könyvekben, nem így beszélnek, nem így élik át a problémáikat. Ezek mesterséges, idétlen világok, melyeket az iskolai kényszer és az ostoba hagyomány tart fenn. Tehát bölcs, merész dolog lázadni mindez ellen, mert életidegen, sérti a mai érzékenységet, nyilvánvalóan távol áll a mai engedetlen intellektusoktól. Így a liberális-demokratikus ember, bár rendelkezésére áll az emberi szellem leggazdagabb és legnagyszerűbb öröksége, a felsőbbrendűség érzésével fordul el tőle, csak azt fogadja el, ami illik alacsony szellemi horizontjához.

A mai pedagógia nézőpontjából az ilyen magatartás csodálatra méltó, az ifjonti lázadás, frissesség megnyilvánulása, pedig ez valójában a nevelés katasztrófája, az alázat állítólagos hiánya pedig a leghitványabb utánzat diadala. Tény, hogy egyre hülyébbek kritizálnak egyre keményebben egyre okosabbakat, ettől pedig egyre nagyobb büszkeség tölti el őket, de nem csodálattal kellene tekinteni erre, hanem riadót kellene fújni. Aki behódol az ilyen lázadásnak vagy engedélyt ad rá, az lemond a nevelés egyik alapfunkciójáról. Ez a hihetetlenül fontos funkció ad lehetőséget az embernek arra, hogy túllépjen a születéssel kijelölt és a környezettől behatárolt tapasztalaton. A múlt lejegyzett tapasztalatának és a tanároknak köszönhetően lehet átlépni ismeretlen világokba, ahol nem magától értetődő elvek és viselkedések kötelezőek, melyek nem illenek a mai szokásokhoz, ugyanakkor az emberi egzisztencia új dimenzióját mutatják meg. Előfordulhat, hogy ezek nemesebbek és kellőképpen motiválóak.

Minden szinten érzékelhető a liberális-demokratikus emberre jellemző önelégültség és a tanulástól való organikus viszolygás, nem csak az iskolákban, hanem szinte az egész művészi-szellemi kultúrában. Gyakran emlékeztetnek hát a művészek és az értelmiségiek azokra a fentebb említett, szellemileg nem túl kifinomult tanítványokra, akik képtelenek felfogni azt, hogy lehet még valami érdekes az ízlésükhöz és a megismerő képességükhöz igazított közvetlen környezetükön kívül. A Hajókirándulás című filmben szereplő Mamoń mérnökre emlékeztetnek, aki csak azokat a műveket szerette, amelyeket ismert. Ők is a már ismert dolgokra vezetnek vissza minden művet, mert nyilván nem ismernek föl más összetevőket. Amikor tehát színpadra állítják az Anyegint, összeboronálják a barátjával, Lenszkijjel a címszereplőt, homoszexuális kapcsolatba kerülnek, mert másképp nem tudják megoldani. Ha bemutatják a Varázsfuvolát, megteszik bordélyház-tulajdonosnak az Éj Királynőjét, aki pozitív szereplő, hisz a bordélyház tulajdonosa törvényszerűen jó, a szexet, vagyis a szabadságot képviseli, Sarastróból meg gonosz iskolaigazgatót csinálnak, aki regulázza a diákokat, mert manapság csakis söpredék lehet a diákokat fegyelmező iskola igazgatója. Rómeóból és Júliából narkós pár lesz, Az ígéret földje hősei mobiltelefonnal fölszerelkezett üzletemberekként jelennek meg, a Tróját ostromló katonák óvszert vételeznek és így tovább, és így tovább. Ezek a példák valódiak, nem e sorok írója találta ki őket. Arról árulkodnak, hogy a nyájösztön mozgatja a művészvilágot, mert ebből a közegből kilúgoztak mindent, ami egyéni, a felfedezés erejével hat és váratlan.

Ezt rendszerint azzal magyarázzák az alkotók, hogy a nézőért teszik, aki nem azonosul a régi szöveggel, és a mi világunkban kell jól felismerhető megfelelőket találni neki. A szocialista nézőknek – ne feledjük – könnyen felfogható szocialista példákat találtak, Hamlet haladó politikai aktivista, Anna Karenina pedig az osztályegoizmus áldozata lett. De az az igazság, hogy a mai alkotók mindenekelőtt saját maguknak készítik a klasszikusok fafejű adaptációit, mert az előadások, esszék vagy irodalmi kísérletek mindenekelőtt az ő lapos, banális szellemiségüket tükrözik, amely vulgáris gondolatokra és hasonlóan vulgáris képzetekre épül. Bár néha értésünkre adják, hogy a szerzői szándék szerint van valamilyen bátran megfogalmazott egészséges gondolat ebben a banális, lapos szellemi termékben. A Ferdydurke egyik szereplőjét, Gałkiewiczet utánozva ők is lázadnak a klasszikusok ellen, és nagy bátran felteszik a kérdést: „Az ég szerelmére, hogyan keltene bennem elragadtatást, ha egyszer nem kelt elragadtatást?” De vulgáris elmék már ezerszer elismételték ezt a kérdést, így ma már csak akkora értéke van, mint a tévéreklámnak. 

A mai alkotók jobban emlékeztetnek a gombrowiczi Miętusra, mint Gałkiewiczre, mert az is erősíti bennük a klasszikusok utálatát, hogy rajonganak az alsóbbrendűért. Amúgy igen tanulságos lehet ez az analógia. Miętus legyőzte a magasabb rendűt védő Syfont, aki képtelen volt elviselni a megaláztatást, az alsóbbrendűt kereső Miętust pedig végül pofon vágja saját kérésére a legény. A kulturált legények egyelőre még kezet csókolnak a Miętusoknak, de nem zárhatjuk ki, hogy hamarosan eljön a pofánvágás ideje, és nem feltétlen a megrendelő kívánságára.

Fordítás: Pálfalvi Lajos

Ryszard Legutko professzor (szül. Krakkó, 1949) – lengyel filozófus, politikus és publicista,a politikai, társadalom- és ókori filozófia előadója a Jagelló Egyetemen, számos társadalmi-politikai témájú kötet szerzője, Platón műveinek fordítója és értelmezője. Politikusként 2005-2007 között a Lengyel Köztársaság Szenátusának házelnök-helyettese, 2007-ben rövid ideig oktatási miniszter, majd 2007-2009 között a Köztársasági Elnöki Kancellária tudományos, kulturális és nemzeti örökségért felelős államtitkára. 2009-től az Európai Parlament tagja a Jog és Igazságosság (PiS) színeiben. „A közönséges ember diadala” Legutko professzor második magyar nyelven megjelenő műve: a magyar olvasó korábban a 2005-ben az Attraktor kiadónál megjelent, „A demokrácia csúfsága” c. esszékötete kapcsán találkozhatott vele szerzőként.

​

A közönséges ember diadala (pl. Triumf człowieka pospolitego), Rézbong Kiadó

Kiadó: Rézbong Kiadó   

Kiadás éve: 2018, ISBN szám: 9786155475252