A 19. század végétől a lendületesen fejlődő magyar labdarúgás nagy sikereket érte el. A magyar labdarúgók és edzők Európa-szerte rendkívüli tiszteletnek örvendtek. Nem csoda hát, hogy a játékuk színvonalának fejlesztésére és javítására vágyó lengyel sportklubok magyarokat kerestek a képzési állásokban.

Pozsonyi Imre volt az első magyar edző Lengyelországban. Központi csatár pozíciójában játszott a vezető magyar klubokban és a nemzeti csapatban. Futballkarrierje befejezése után kezdett el edzőként dolgozni. 1921-ben került a Cracoviához, ahol létrehozta az egyik legjobb csapatot a lengyel futball történetében. Kiváló taktikus és elméleti szakértő volt. Munkájában arra összpontosított, ami a futballban a legfontosabb – a gólszerzésre. 1921. május 28-án a „Przegląd Sportowy” hasábjain mutatta be futball-elképzeléseit, amelyek a két, akkoriban domináns stílus, az angol és skót elemeit kombinálták. Nagy fontosságot tulajdonított a játék állandó elemeinek is.

 

 

Pozsonyi Imre edzői tárcája 1921. május 28-án jelent meg a „Przegląd Sportowy”-ban

Pozsonyi évekkel megelőzte az akkori gondolkodást a labdarúgásról. Az általa vezetett Cracovia 1921-ben nem veszített egyetlen meccset sem, és elnyerte a lengyel bajnoki címet. A szezon végén a krakkói csapat Magyarországon turnézott, ahol kedvező eredményeket értek el a nevesebb budapesti együttesekkel is. A magyar edző pozíciója olyan erős volt, hogy felajánlották neki a lengyel válogatott edzői posztját. Ő vezette a „fehér-piros” csapatot az első, történelmi mérkőzésükben, amelyet 1921. december 19-én játszották le. A rivális a honfitársak – magyarok – csapata volt, amely minimálisan jobbnak bizonyult 1: 0-s győzelemmel. A Cracoviától való távozás után Pozsonyi a híres FC Barcelonánál edzősködött, amellyel megnyerte a katalán bajnokságot és a Spanyol Kupát. Pályafutása végén tért vissza szülőföldjére, ahol az Újpesttel magyar bajnoki ezüstöt és bronzot is nyert. Az 1920-as évek végén jobb megélhetés reményében átkelt az óceánon, először Mexikóba, majd az Egyesült Államokba ment, ahol 1932-ben halt meg.

 

​

Az 1921-es lengyel bajnok – Krakkói Cracovia. Jobbról az első Pozsonyi edző

Az egyik legismertebb magyar edző-oktató – Czeizler Lajos –a krakkói Jutrzenkát vezette. Ezt követően átvette az irányítást a łódźi Sportklubban (1923–1926), amelynek egyik legtöbb címet szerző edzője lett a klub történelme során. További karrierje során felkészítette többek között az AC Milant, Fiorentinát, a lisszaboni Benficát, valamint Olaszország és Svájc nemzeti csapatait. 1969. május 6-án halt meg Budapesten.

Az 1924-es párizsi olimpiai játékokon Bíró Gyula vezette a lengyel nemzeti csapatot. A mérlege két veszteség, ideértve a magyarokkal játszott meccset is. Bíró alig 16 éves korában debütált a magyar labdarúgó-válogatottban. Kétszer lett korosztályos bajnok, és négyszer emelte magasba az országkupát. A lengyel ligában azonban, ahol a krakkói Makkabi és a poznańi Warta klubokat vezette, nem lett sikeres.

A háború előtt számos más magyar edzőt is alkalmaztak a lengyel klubokban. Közöttük volt Schlosser Imre (Budapesten Lakatos Imre néven ismert) – a Magyar Liga rekordere, aki 301 mérkőzésen 417 gólt szerzett. Az 1924–1925-es években a krakkói Wisłát edzette, amellyel azonban nem ért el nagy sikert. Kovács Elemér viszont két szezonban is (1928–1929) edzette a varsói Legiát. Vezetése alatt a „katonák” elnyerték a lengyel bajnokság történetében az első érmet. 1929-ben Fürst Béla megnyerte a poznańi Wartával a bajnoki címet. 1938 egy rekordév volt. A kiváló kapus Plattkó Ferenc (Budapesten Franz Platkó Kopiletz névvel született) Cracovia edzője volt; Fogl Károly nyerte meg a második helyezést a poznańi Wartával. A címet azonban végül a Ruch Chorzów nyerte el Károly testvére, Ferenc vezetésével. Amikor az utóbbi visszatért szülőföldjére, a Ruch edzője posztján a háromszoros magyar labdarúgó bajnok – Szabó Péter váltotta fel.

​

Fürst Béla – a poznańi Warta edzője. A fotó a „Sport. Illusztrált hetilap” újságból származik.”

A korábban említett Fogl Károly 1895. január 19-én született Újpesten. 51 alkalommal lépett fel a magyar válogatottban, többek között két meccsen az 1924-es párizsi olimpiai játékokon. József öccsével közösen egy Fogl-gát nevű legendás védelmi formációt hoztak létre. A második világháború után újra a lengyel klubokban alkalmazták, többek között a poznańi Wartában, amellyel 1947-ben megnyerte a bajnoki címet, a varsói Poloniában és a poznańi Olimpiában. Nyugdíjba vonulása után visszatért Budapestre, ahol 1969. január 12-én halt meg. Sírja a Megyeri Temetőben található.

 

​

Magyar könyv a legendás Fogl testvérekről

 

1950-ben Szeder-Seidl István vette át a lengyel nemzeti csapatot. Az indító mérkőzésen nagy vereséget szenvedett Csehszlovákia ellen (1:4). Két évvel később Király Tivadar sikertelenül segített a „fehér-pirosak” képzésében. A lengyel válogatott utolsó magyar edzője Hajdú Andor volt 1954-ben.

Az elért sikerekhez híven fokozatosan javult a magyarok helyzete a futball világában. Az ötvenes évek olyan időszak volt, amikor az egész Európa klubjai szétkapkodták őket. Minden lengyel csapat is igyekezett alkalmazni őket. 1954 februárjában Steiner János lett a varsói Legia edzője. 1908. április 23-án született Budapesten. Nem volt kiemelkedő játékos, de edzőként sok sikert könyvelhetett el. A Legiával megnyerte úgy a lengyel bajnokságot (1955-ben) mint a nemzeti kupát. Ő hozta be a klub legendáját ‒ Lucjan Brychczy-t ‒ és „Kicsi” (magyar) becenevet adott neki. Az első helyezést Górnik Zabrze (1959) és a Ruch Chorzów (1960) csapatával is elnyerte. Sok játékos szerint Steiner a lengyel futball történetének egyik legjobb edzője volt. Innovatív módszereket vezetett be a Budapesti Honvéd képzési stábjának modelljének mintájára. A sportsajtó azt írta, hogy csapatai „magyarul” játszottak. Edzései rövidek, de nagyon intenzívek voltak. Sokan jöttek el, hogy megnézhessék, majd átmásolják az ellesett ötleteket. Steiner nyitott, társasági ember volt. A mindennapi beszédben három nyelvet kombinált: a magyar, a németet és az oroszt. Viccelődtek, hogy lengyelül csak a „jajko sadzone” (tükörtojás) kifejezést tudta kimondani ‒ az ételt, amelyet gyakran a vendéglőkben rendelt. Váratlanul, 1960. június 6-án halt meg a vakbélműtét utáni komplikációk következtében. Temetésére a drukkolók tömege gyűlt össze. A temetési körmenet Chorzów utcáin vonult keresztül, Báthory Kohó zenekar vezetésével. Megjelentek a magyar nagykövetség képviselői is, és a Steiner család egy zacskó magyar földet hozott hazájából. Az edzőt a Szentlélek plébánia temetőjében helyezték el, de sírját idővel felszámolták.

​

Steiner János

 

A következő nagy magyar edző, aki sziléziai klubokat vezetett, Opata Zoltán volt (akit Magyarországon Patai és Ormos néven is ismerték). 1900. szeptember 24-én született Budapesten. Kimagasló labdarúgó, hatszoros magyar bajnok, tizenhétszeres válogatott és olimpikon volt. Ugyanakkor veleszületett látáskárosodástól szenvedett, ami megakadályozta, hogy maximálisan teljesítsen a pályán. Hasonlóan sikerekben gazdag volt edzőként is: 1936-ban kezdett a magyar olimpiai csapat oktatói posztjával, aztán megnyerte a jugoszláv (1938) és a román (1947) ligákat. Együttműködött annak a nemzeti csapatnak az edzői stábjával, amely az 1952-es olimpiai játékokon aranyérmet nyert. 1957-ben átvette a Górnik Zabrze kormányát. Az edzés során a labdarúgókkal német nyelven kommunikált, amit akkoriban szinte mindenki folyékonyan beszélt Sziléziában. Azonnal kemény kézzel kezdett irányítani. Nem tűrte az élvezeti cikkeket, sőt, magas pénzbüntetéseket szabott ki az alkoholt túlzottan fogyasztó játékosokra. A módszer sikeres volt, Górnik pedig egy nagyszerű szezon után 1957-ben elnyerte a lengyel bajnoki címet. 1958-ban Opata visszatért Budapestre. 1982. május 18-án hunyt el.

​

Opata Zoltán

 

A hatvanas évek elején Grosics Gyula, a magyar „aranycsapat” kapusa dolgozott Zabrzében. A bányászati meddőhányók lebontásával foglalkozó vállalat alkalmazottjaként került oda. Időközben több hónapon keresztül segített a Górnik gólvédőinek kiképzésében, maga is néha a kapuba állt. Néhány évvel később Zabrzében megjelent Farsang Ferenc. 1927. március 19-én született Szombathelyen. Kiváló futballista volt, és egyszerre közgazdaságtan-hallgató is. Az edzői munkában a játékosok fizikai felkészülésére fektette a hangsúlyt. Koncepciója jelentős hatással volt a lengyel képzési elképzelések kialakulására. A Górnikkal két bajnoki címet nyert (1964, 1965) és a lengyel kupát (1965) nyert. Vezette a Zagłębie Sosnowiec klubját is (a liga második helyezettje 1972-ben). Hazatérése után több kisebb klubban dolgozott, majd nyugdíjba vonult. 73 éves korában hunyt el Győrben.

 

​

Farsang Ferenc

Sziléziában azonban leginkább Kalocsay Gézát említik. 1913. május 30-án Beregszászon született. Ez a Kárpátaljai városka 1919-ig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. A Trianoni Békeszerződés értelmében Csehszlovákiához csatolták. Ez alapvetően befolyásolta Kalocsay labdarúgó karrierjét, ugyanis Csehszlovákia 1933-ban behívta őt a válogatottjába. 1940-ben a labdarúgó a magyar válogatottban játszott, így egyike azon kevés játékosnak, akik két különféle nemzeti csapatban léptek fel. A labdarúgás nem akadályozta meg a felsőfokú végzettség megszerzését – jogi diplomát szerzett, és több évig ügyvédként is dolgozott. Azonban a legsikeresebb futballedzőként volt. Az 50-es években asszisztense lett a magyar válogatott „Aranycsapatának”, amely második lett a világbajnokságon. 1966-ban jött el Zabrzébe. A Górnikban bevezette az akkoriban innovatív 4–4–2 rendszert, aminek köszönhetően nemcsak az országban lett sikeres (1966-os és 1967-es bajnokság és háromszor a Lengyel Kupa), hanem európai színtéren is: elvezette a zabrzeieket a KEK döntőig. Nyugdíjba vonulása előtt Kalocsay még Pakisztánban és Egyiptomban edzett játékosokat, majd visszatért Magyarországra. 2008. szeptember 28-án halt meg Budapesten.

Az 1970–1971 között az Újpest legendája – Szusza Ferenc – lett a Górnik edzője. Magyarországon minden focirajongó ismeri őt. Az újpesti legenda 1923. december 1-jén született, a budapesti klubban 463 mérkőzést játszott, és 393 gólt szerzett. 2003 óta az Újpest stadionja az ő nevét viseli. A Górnikkal Szusza megszerezte a bajnokságot és két nemzeti kupát. Lengyelország elhagyása után többek között a Atletico Madridnál is dolgozott. Edzői karrierjének végén visszatért a szeretett újpesti csapatához. 2006. augusztus 1-jén halt meg.

​

Szusza Ferenc szobra Újpesten

1972-ben Vasas Mihály vette át a kormányt a másodosztályú Szombierki Bytomban. Alig egy évvel később bevezette az akkoriban átlagos csapatot a legmagasabb osztályba. Az utolsó lengyel bajnoki cím, amely egy magyar nevéhez fűződik, Kontha Károlyt, Stal Mielec edzőjét illette, aki a csapatával 1973-ban megnyerte a bajnokságot. Korábban Kontha a Stal Rzeszów edzője volt (1969-1971).

​

Kemény Tibor

Érdemes megemlíteni a többi magyar edzőt is, akik nem értek el olyan nagy sikereket, mint Steiner, Kalocsay, Farsang vagy Szusza, de szintén hozzájárultak a lengyel labdarúgás fejlesztéséhez. Beljung Miklós többek között a Piast Gliwicét és a Ruch Chorzówot vezette. Kósa Károly (1959–1960) és Teleki Gyula (1969–1970) sikerek nélkül edzették a Wisła klubját. Sosnowiecban a Zagłębiét Kemény Tibor (1968–1969) és Bányai Nándor (1973–1974) vezette. A híres Hidegkuti Nándor, az aranycsapat tagja (háromszoros gólszerző 1953-ban az Anglia elleni meccsen), 1972-ben a Stal Rzeszówot edzette. Sajnos ebben az esetben az edzői képességei nem értek fel a labdarúgóival, mert a Stal Hidegkuti alatt kiesett a bajnokságból. Ugyanebben az évben Szűcs Gyula vette át a Górnik Zabrze gyeplőjét, de a lengyelországi labdarúgó-kalandját nem nevezhette sikeresnek. Csak az anyanyelvét ismerte, és nem tudott kommunikálni a játékosokkal. Hamarosan elbocsájtották és visszatért Magyarországra.

A lengyel–magyar labdarúgás sorsát leginkább Patkoló Rudolf személyével kell összekapcsolni. 1922. október 13-án született Budapesten. Akkor még Rezső keresztnevet viselte. Az Újpest ifjúsági csapataiban játszott, de karrierjét megszakította a második világháború kitörése. 1943-ban zsidónak hitték az egyik utcai razzia során. Egy frankfurti munkatáborba vitték, ahol egy lengyel nővel – Janinával ismerkedett meg. Már fogságban, a különféle országokból származó foglyok nem hivatalos mérkőzésein a fehér-piros színeket képviselte. Körülbelül kilencven ilyen találkozón játszott. A felszabadulás után Janinával Łódźba ment, ahol feleségül vette. Patkoló ekkor változtatta meg a keresztnevét Rudolfra. 1947-ben Magyarországra ment, hogy megszerezze a lengyelországi letelepedéshez szükséges dokumentumokat. Mindeközben behívták a hazai csapatba, ahol két mérkőzést is játszott. Visszatérve Lengyelországba, játszott néhány klubban, majd behívták, hogy a „fehér-piros” csapatban játsszon. Három meccset futballozott ott. Ezáltal ő a történelem egyetlen játékosa, aki a lengyel és a magyar nemzeti válogatottban is játszott! Imádták szurkolók, tőlük kapta a „lengyel magyar” becenevet. Ahogy a „Przegląd Sportowy” 1949. október 2-án tudósított a Lengyelország–Bulgária mérkőzésről: „nagy volt a meccs utáni öröm, a közönség berohant a pályára, Patkoló a rajongók vállán jött le az öltözőbe.” A hatvanas években a Stalowa Wola Stal edzői posztját vállalta el. Az első csapat mellett a fiatalokkal is foglalkozott. A teljes szívét belefektette a munkába. „Rudek úrnak” hívták. Képes volt megjelenni az iskolában, a szülőértekezleten, hogy ellenőrizze a nála játszó gyermekek tanulmányi eredményeit. Patkoló 1992. október 13-án halt meg. A Stalowa Wolai köztemetőben temették el. Minden év november 1-jén a labdarúgók és a szurkolók gyertyákat gyújtanak a sírján, és koszorúkat helyeznek el. Nevét viseli egy torna is, amelyben Kárpátmenti vajdaság fiataljai vehetnek részt. A huszonnegyedik alkalomra 2020 augusztusában kerül sor.