A világirodalom története tele van olyan alakokkal, akik valaha népszerűek voltak, manapság azonban teljesen elfelejtődtek. Ebbe a csoportba tartozik Wojciech Żukrowski is, a Lengyel Népköztársaságban nagyon népszerű Elrabolva Tiutiurlisztánban (Porwanie w Tiutiurlistanie) című gyermekregény szerzője. Żukrowski tollából azonban kikerült egy olyan – ezúttal már határozottan felnőttek számára írt – könyv is, amely nemcsak bestseller lett, hanem kis híján politikai válságot is okozott Lengyelország és Magyarország között. Ma már nehéz elhinni, hogy egy átlagos regény ilyen indulatokat kelthetett, de azokban a sajátságos időkben nem volt ebben semmi rendkívüli.
Egyrészt az írott szónak akkoriban általában véve teljesen más rangja volt, mint manapság, másrészt a kommunista országokban az írókat olyan kivételes tisztelet övezte, amelyet nyugati kollégáik is megirigyelhettek. A rendszerbarát írókat dédelgette a hatalom – autót, lakást kaptak, kormányzati üdülőkben nyaralhattak, műveiket pedig az olvasóknál elért siker mértékétől függetlenül óriási példányszámban adták ki –, a rendszerkritikusok megjelenését viszont betiltották, sőt olykor, mint például Stefan Kisielewski esetében, még „ismeretlen tettesek” is bántalmazták őket az utcán. Mindez összevetve azt a benyomást keltette, hogy az irodalom különleges helyet foglal el a társadalmi élet hierarchiájában.
Wojciech Żukrowski a jobbik valóságban működött. Lehet, nem volt a hatalom kedvence, de ellenállásnak sem mutatta jelét. Mi több, még a Lengyel Népköztáraság diplomáciájában is töltött be szerepet, nevét meg lehetett találni az iskolai lengyel tankönyvekben. Nem sok hiányzott azonban, hogy saját magát keverje bajba.
A „kis stabilizáció” bestsellere
Az 1956-os év kétségkívül áttörést jelentett a szocialista blokkban, bár természetesen mindegyik szocialista nép sajátos, egyedi módon élte meg az „olvadás” következményeit. Lengyelországban közel egy évtizedre egy olyan speciális időszak köszöntött be, amelyet a költő és dramaturg, Tadeusz Różewicz egyik darabjában „kis stabilizációnak” nevezett. A meghatározás, amely sem többet sem kevesebbet nem jelentett, mint a közösségi élet több területének viszonylag nagymértékű liberalizációját, általánosan elterjedt. Politikai értelemben, mint gyorsan kiderült, csak fikció volt, de az átlagembereket azonban mégis optimizmussal töltötte el.
Mindenek előtt – már amennyire ez lehetséges volt a kommunizmus szorításában – a kultúra indult gyors fejlődésnek. Ekkor élte aranykorát a színház, a mozi és a televíziózás is. Még az irodalom is számos szép sikert tudott felmutatni, bár valószínűleg egyik sem keltett akkora visszhangot, mint Wojciech Żukrowski 1966-ban megjelent Kőtáblák című regénye. A könyv nemcsak írói, hanem kiadói szempontból is nagyon sikeres lett. Még a szocialista érában tizenkét új kiadást ért meg a könyv, összesen pedig több mint egymillió példányt nyomtak belőle. Népszerűsége még 1989 után is megmaradt. Filmet is készítettek belőle, bár el kell ismerni, az adaptáció nem sikerült a legjobban.
Żukrowski – aki termékeny és tartalmi szempontból sokszínű író volt – az indiai diplomáciai kiküldetése során szerzett tapasztalatait és megfigyeléseit írta le könyvében. Az olvasó tömegek a jó adag egzotikum és – az akkori prüdériához képest – még nagyobb mennyiségű erotika mellett az 1956-os forradalmi hangulatra vonatkozó politikai utalások miatt is kedvelték a könyvet. A politikai vezetést azonban ennyire nem nyűgözte le a könyv – főleg, mikor kiderült, hogy a regény felháborodást, sőt dühöt váltott ki a magyar elvtársaknál.
Botrány fenyegett. Gomułka és Kádár gondosan felépített szövetsége egy hajszálon függött.
Paradicsomi élet a kiküldetésben
Érthető okokból Żukrowski nem írhatott nyíltan a lengyel diplomatákról – még megváltoztatott nevekkel sem –, és még kevésbé olyan eseményekről, mint az ’56-os poznańi június kirobbanása. Azt tette tehát, amit a legtöbb író tett volna a helyében, az allegóriák eszközéhez nyúlt. Így lettek tehát a lengyelekből magyarok, a poznańi munkástüntetésekből pedig a budapesti felkelés. Ezenkívül meglehetősen hű – mindössze az irodalom kedvéért kicsit kiszínesített – képet fest arról, milyen volt a dolce vita a távoli kirendeltségen, mivel foglalkoztak a Népi Lengyelország tengerentúli képviselői.
Számos, az ország érdeke szempontjából rendkívül fontos ügy töltötte ki napjaikat, mint például szerelmi viszonyok, prémium whiskey-kóstolások, egymással szembeni áskálódások, nagymennyiségű imperialista valutával való kereskedés és annak zsebre vágása. A nagykövet legnagyobb problémája, hogy elütött egy indai fiút, és megpróbálja az ügyet eltussolni azzal, hogy rákeni egy ottani sofőrre. Magyarország varsói nagykövete, Martin Ferenc mindenesetre legalábbis ezekre a részletekre fordított leginkább figyelmet az 1966-ban a Kőtáblák kapcsán írt jelentésében. Összeesküvést látott abban is, hogy a könyv pontosan a budapesti ellenforradalom után tíz évvel jelent meg.
Érdemes hozzátenni, hogy a regény fentebb említett, 1983-as megfilmesítése során a magyar szál korrigálásra került. A filmben a történet az új-delhi lengyel nagykövetségen játszódik. A főhős is lengyel – egy Jan nevű költő, aki a kulturális attassé szerepét tölti be. Ráadásul még a poznańi események témája is visszatér allegóriák köntöse nélkül, de természetesen az akkori kor hivatalos ismereteinek megfelelően bemutatva.
Ingatag István
Żukrowski főhősét – könnyen kitalálhatjuk, hogy az író alteregójáról van szó – Istvánnak hívják, és szintén költő. A regény címe Mózesre és a Tízparancsolat bibliai motívumára utal, ezen keresztül pedig az István által átélt erkölcsi és politikai dilemmákra. Eleinte még főleg személyes dolgokról van szó. István Indiában tüzes románcot folytat egy ausztrál doktornővel, Margittal, miközben – a regényben távoli és álomszerűen valótlan – Budapesten a felesége és gyermekei várják. Amikor otthon kitör a forradalom, Istvánnak még arra is választ kell találnia, hogy miben is hisz igazán, és melyik oldalon áll.
István egy teljesen szimpatikus alak. Nemcsak érzékeny lélekkel rendelekezik, hanem igyekszik magát a körülötte zajló politikai játszmáktól és személyes áskálódásoktól is távol tartani. Élettröténete szép és gazdag. Igaz, hogy a háborúban Németország szövetségeseinek oldalán harcolt, és ezt a Vörös Hadsereggel szembeni ellenállás szükségessével magyarázta, 1945 után azonban, felismerve a történelmi helyzetet, az új rendszer híve lett. Őszintén hitt abban – ahogy sok más magyar és lengyel értelmiségi is –, hogy a szocializmus csak akkor sikerülhet, ha azt a megfelelő emberek irányítják.
Emiatt nehéz lenne őt naivitással vagy opportunizmussal vádolni. Bár ismert költő, távoltartja magát a kommunista Magyar Írószövetségtől. Egyszer még fel is idézi az ottani körökben ismert viccet, mely szerint ahhoz, hogy valaki a Szövetség tagja legyen, két könyvet és három barátot kell kiadni. Kívülállósága – plusz a költőknél előforduló bizonyos metafizikai hajlam – kivételezett helyzetbe juttatja. Igaz, hogy megbízhatatlan elemként tartják számon, ami miatt nem engedélyezik, hogy a felesége és fiai kiutazzanak hozzá, de ő az egyetlen, akinek van esélye elkerülni a Rákosi-rendszer miatti felelősségre vonást.
Mindez együttesen pedig azt eredményezi, hogy István gyorsan elnyeri az olvasók szimpátiáját. Könnyű ugyanis benne felfedezni az „olvadás” lengyel értelmiségijeinek metafórikus képét. 1956 után éppen az ilyen emberek hajtották végre az irodalmi és publicisztikai elszámolást a sztálini rezsim „hibáival és túlkapásaival” szemben. Tulajdonképpen az egész művet olvashatjuk ilyen szemüvegen át. Ha Wojciech Żukrowski nem öltöztette volna történetét magyar köntösbe, bizonyára országos botrány tör ki, de ami megtörtént, megtörtént, a könyv pedig arra ítéltetett, hogy nemzetközi méretekben keltsen visszhangot.
Valóban provokatívak voltak a Kőtáblák?
Amikor a Magyar Külügyminisztérium megkapta Martin jelentését, a hivatali munkatársak elkészítették a regény tartalmának meglehetősen lelkiismeretes összefoglalását különleges hangsúlyt fektetve annak provokatív jellegére. Maga a tény, hogy Lengyelországban nem beszéltek nyíltan a budapesti események kerek évfordulójáról, senkit sem lepett meg a Duna mentén. Tudták, hogy ez Gomułka taktikájának része, hogy ne ingerelje a magyar felkelés lengyel szimpatizánsait. Az azonban, hogy egy olvasott író ilyen jellegű szabotázs akciót engedett meg magának, széles körben felháborodást keltett. Annál is inkább, mivel Żukrowski egyértelműen a Kádár által elítélt „ellenforradalmárok” oldalára állt.
Pikantériát ad a történetnek, hogy Gomułka budapesti őszi eseményekkel kapcsolatos álláspontja meglehetősen közel állt a regényben bemutatottakhoz. A lengyel Központi Bizottság első titkára ugyanazon a véleményen volt, mint István, azaz jogosnak tartotta a felkelés kitörését, mivel Rákosi sztálini terrorra alapozott diktatúrája teljesen rombadöntötte Magyarországot, az embereket pedig olyan kétségbeesésbe taszította, amelyben már nem volt semmi veszteni valójuk. Żukrowski tehát azt mondta ki könyvében hangosan, amit politikai szereplőknek nem volt szabad? Vagy nyílt provokáció volt a szövetségessel szemben? Pontosan ezekkel a kérdésekkel találták magukat szemben a döbbent magyarok.
A felháborodást csak növelte, hogy a regény a Nemzetvédelmi Minisztérium kiadójának neve alatt jelent meg. Ezzel tulajdonképpen megerősítették azt a feltételezést, hogy a Táblák a lengyel hatalom hivatalos álláspontját képviselik. A magyar elvtársak frusztrációját és megdöbbenését tovább mélyítette az a tény, hogy az első kétszázezres példányszámú kiadást alig néhány nap alatt elkapkodták. Az egész tehát egy jól felépített propagandaakciónak tűnt, amely Gomułka ártatlanságát volt hivatott biztosítani egy botrány esetén. Valóban így volt?
A jelek arra utalnak, hogy nem. Wojciech Żukrowski már másfél évvel korábban befejezte a Kőtáblák kéziratát. A kiadás a cenzúra miatt késett, amely a lazulás általános légköre ellenére is éberen őrködött, és a művészi megnyilvánulások minden komolyabb próbálkozását letörte. Végül a kétségbeesett író, személyes ismertségét kihasználva, a legépelt szöveggel magához Gomułkához ment, aki személyesen adott engedélyt a mű kinyomtatására. Ebben az értelemben valószínűleg ténylegesen közrejátszott a dologban az 1956-os eseményekről alkotott személyes véleménye, de csak tisztán emberi és nem politikai értelemben.
Diplomáciai kötélhúzás
1967. január 11-i feljegyzések alapján a magyar felső vezetés a lengyel nagykövet behívását fontolgatta, hogy hivatalos diplomáciai jegyzéket adjanak át, és magyarázatot követeljenek a könyv miatt. Kifejezést adtak azon álláspontjuknak, amely szerint a Kőtáblák nem segítik az 1956-os budapesti események lényegének pontos megértését, és nem szolgálják a lengyel-magyar barátság elmélyülését. Végül úgy döntöttek, hogy az ügyet magasabb szinten kell megoldani. Az „egzotikus környezetben játszódó erotikus bestseller” kérdése január 16-án a pártgyűlés elé került, az ügy megoldását pedig a Központi Bizottság külügyi titkárára bízták.
A magyar fél tiltakozására Lengyelországnak valahogyan reagálnia kellett. Żukrowski regényét ezért a lengyel kommunista párt hivatalos lapjában, a Trybuna Luduban lesújtó kritikával illették. A cikk írója többek között azt állította, hogy a mű ideológiai-művészeti félreértés, leleplezte az „olcsó hatásvadászatot”, valamint a tragikus budapesti események „ábrázolásának egyoldalúságát és sekélyességét”. A legtöbbet természetesen szegény István kapta, aki az ágyjelenetei után a „hónál is sápadtabb”, a többiek pedig erkölcsileg romlottak, az egyetlen, amire gondolnak a fővárosból érkező jelentéseket hallva, hogy hogyan mentsék magukat.
Ezt a lépést elégedetten fogadták Budapesten. Az ügyet már április elején lezártnak tekintették. Żukrowski természetesen nem is gondolhatott rá, hogy regénye magyar fordításban is megjelenjen. Igazából sehol külföldön nem jelenhetett meg. 1970-ben nem sok hiányzott, hogy a Táblákat kiadják Csehszlovákiában, de az éber cenzúra még idejében megakadályozta a terjesztést. Minden már kinyomtatott példány a raktárakban rekedt, ahonnan a munkások titokban hordták ki őket. Mindenestre felmerül a kérdés, hogy akinek sikerült titokban elolvasnia a könyvet, inkább az ideológiai vonásokra fordított figyelmet vagy a „fülledt erotikára”.
A sors éveken keresztül kísértett
Paradox módon a bélyeg, amellyel a könyvet illették, túlélte a kommunizmust. Idegen nyelven először 1997-ben jelent meg a Kőtáblák. Érdekesség, hogy ez az orosz nyelvű fordítás volt. Azonban maga a szerző is sok mindenen ment keresztül életében. Bár katolikus írónak tartották – még büszke is volt II. János Pállal ápolt barátságára, akivel fiatal korában dolgozott együtt a krakkói kőfejtőben –, 1981-ben támogatta a hadiállapot bevezetését. Az olvasók ezt nem tudták neki megbocsátani, tiltakozásképpen visszaküldték neki a könyveit. Ugyanez történt egy másik katolikus íróval, Jan Dobraczyńskivel is, aki akkoriban szintén a kommunisták oldalára állt.
A Kőtáblák a mai olvasó számára némileg archaikusnak, olykor túlságosan líriai nyelvezetűnek tűnik. Azonban mégis olyan próza, amely újszerűen rajzolja meg a főszereplő lelki világát, és a – látszat ellenére – az értelmiségiek történelmi és társadalmi felelősségének aktuális kérdéseivel foglalkozik. A „fülledt erotikáról” pedig mindenki alkossa meg a saját véleményét. Mai szemmel nézve nincs benne olyan sok erotika, mint azt a magyar elvtársak sugallták, ezenkívül olyan benyomásunk is lehet, hogy Żukrowski ezzel a szállal csak olyan ízt akart adni a műnek, amellyel a fő tartalmat is tálalni tudta.
A könyv körüli viszontagságokat felidézve szinte könny szökik az ember szemébe, amikor arra gondol, hogy voltak olyan idők, amikor egy átlagos könyv ilyen nagy érzelmeket tudott kiváltani.
Marcin Królik (1979) – író, publicista és blogger. Lengyel szakon végzett a Varsói Egyetemen. 2013-ban jelent meg első, Rózsafa című regénye. Esszéket és riportokat is ír, amelyekben átfogóan foglalkozik lélektani és civilizációs kérdésekkel.
Forrás: