Nem sok ország büszkélkedhet olyan érdekes népi hangszerekkel, mint Magyarország. A hangszerek, amelyek szerves részét alkotják a rendkívül gazdag és lenyűgöző magyar kultúrának, hallatlanul sokszínűek. Mindegyik hangszer története igen érdekes.
A nemzeti szimbólumnak számító tárogató történelmi őse a zurna, amelyet a középkorban és az újkorban a törökök tettek népszerűvé. Egészen a XIX. századig párhuzamosan töröksíp néven is emlegették e hangszert. Az első ismert forrás, amelyben megemlítik a nevét, az 1525– 1541 között zajlott török háborúk idejéből származik, amely a törökök magyarországi betörésével vette kezdetét. A hangszer általában 30-40 cm hosszúságú, az enyhén keskenyedő hangszertest a végén tölcsérszerűen kiszélesedik, hat-nyolc furat található rajta az ujjak, illetve egy a hüvelykujj számára.
A hangszer történelmi török változatán, az eredetileg Perzsiából származó surmán játszó zenész. A hangszert Magyarországon tárogatónak vagy töröksípnak nevezik.
A hangszer meglehetősen hangos volt, ezért a hadseregben is elterjedt jeladó hangszerként, de használták temetéseken, lakodalmakban és más ünnepségek alkalmával is. A tárogató harsányságát a magyar nemzeti hős, erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc által vezetett felkelő hadsereg kurucai is kihasználták az 1703–1711-es szabadságharcban. A kanadai Vancouver College munkatársa, dr. Milan Milosevic szerint a jelző sípként használt tárogató éles hangja érezhető ijedelmet keltett az osztrák katonákban, és annyira hatékony volt, hogy később nem csak a használatát, de a készítését is betiltották a hangszernek, amely a szabadság és a függetlenségi küzdelmek szimbólumává vált a magyarok számára. Az 1705 – 1711 között uralkodó német-római császár, I. József a zsibói csata után elrendelte, hogy az összes tárogatót semmisítsék meg a készítéséhez használt műhelyekkel és eszközökkel együtt. A hangszer általános használatban csak sok évvel később, a XIX. közepén jelent meg ismét.
Osiemnastowieczne ilustracje przedstawiające muzyków grających na różnych wersjach historycznego tárogató.
XVIII. századi ábrázolások a tárogató különböző hagyományos változatain játszó zenészekről
A Rákóczi megtérése nyitány zongorára és tárogatóra írt változata Vesztrgám Miklós előadásában
A XIX. század második felében több, különböző sikerrel zárult próbálkozás is volt a tárogató „feltámasztására”. 1860-ban Skripsky Albert megépítette a hangszer új változatát, a hangzása azonban nem felelt meg a tizenkilencedik századi zenei ízlésnek. A század végén Schunda Vencel József, híres budapesti hangszerkészítő a hagyományos tárogatónál némileg nagyobb és jóval összetettebb hangszeren dolgozott. Több évnyi kísérletezés után, amelynek célja egy szimfónikus zenekarokban is alkalmazható hangszer megalkotása volt, Schunda 1897-ben szabadalmaztatta új hangszerét – így született meg a modern, a mai napig használt tárogató. Érdemes megemlíteni, hogy ötven évvel később a történelem megismételte önmagát, és Schunda hangszerének használatát betiltották 1945–1956 között, Rákosi Mátyás véres kommunista diktatúrája idején a hangszerhez kapcsolódó erősen függetlenségi és hazafias érzelmek miatt.
Fénykép a kiváló magyar hangszerkészítőről, Schunda Vencel Józsefről (1845–1923), a modern tárogató atyjáról. Schunda együtt dolgozott bátyjával, Józseffel, aki 1848-ban hozta létre a műhelyét Pesten. Vencel 1856-tól kezdve segített bátyjának a hangszerek készítésében, majd később az egész gyár tulajdonosa lett.
Rajz a Schunda Vencel József által készített, 1897-ben szabadalmaztatott újfajta tárogatóról
Modern tárogatón játszó zenész
A modern tárogató külön sípnyelvekkel rendelkezik, a klarinéthoz vagy a szaxofonhoz hasonlóan, hengerformájú, fából készült (leggyakrabban paliszander- vagy puszpángfa) testén billentyűkkel lezárt furatok vannak. A több száz évvel korábban használt ősével nem sok hasonlóságot mutató új tárogató hangzása a hagyományos tárogató erős és éles hangjával szemben viszonylag lágy (egykor még az a javaslat is felmerült, hogy az új hangszer neve schundafon legyen a hagyományos tárogatótól való megkülönböztetés érdekében), ugyanakkor tökéletes akusztikus tulajdonságokkal rendelkezik. A hangszer olykor felcsendül Richard Wagner híres operája, a Trisztán és Izolda harmadik felvonásában a pásztor áriájának előadása közben – egyes zenekarok ugyanis ezt a hangszert alkalmazzák a darab előadásakor angolkürt helyett. A tárogatót szintén sikerrel alkalmazták a magyar operettszerzők. Az ún. bécsi ezüst operett korszakának második legkiválóbb szerzője (Lehár Ferenc után), Kálmán Imre 1932-ben Az ördöglovas című operettjében alkalmazta a hangszert. Magánál Lehár Ferencnél pedig a Cigányszerelem című operettben csendül fel egy másik jellegzetesen magyar hangszer, a cimbalom társaságában.
A másik hangszer, amely sajátos zenei szimbóluma Magyarországnak: az ütős-húros hangszerek családjába tartozó cimbalom. Az ilyen típusú hangszerek primitív változatainak ábrázolásait már a Kr. e. IV. évezred közepétől ismerjük. A cimbalom feltehetőleg a XVI. század első felében jelent meg Magyarországon. Említést először II. Jagelló Lajos (1508-1526) korából származó dokumentumokban találunk róla.
A 10-20 húrkórussal rendelkező cimbalmok Lengyelországban Podkarpacie, Warmia és Mazúria területén is igen népszerűek voltak. A hangszer Lengyelországban a XVII. században terjedt el. Hasonló hangszerek ismertek többek között Franciaországban (timpanon), Skandináviában (hackbrett), Angliában (dulcimer), Svájcban, Ausztriában, Csehországban, Fehéroroszországban, Romániában, Oroszországban, Ukrajnában, valamint a Balti-országokban is, ahol a cimbole (Lettország) és a cimbolai (Litvánia) 12 – 26 húrkórussal rendelkezik, és legfeljebb három oktáv a hangterjedelme. Érdemes megemlíteni, hogy a cimbalom megfelelői a Távol-Keleten is ismertek – Koreában yanggeum, Kínában yangqin néven.
A cimbalom modern magyar „koncertverzióját”, a pedálcimbalmot a már említett mester, Schunda Vencel József készítette el Budapesten az 1870-es években. A négy oktáv hangterjedelmű hangszertest trapéz formájú, oldalai 140 és 95 centiméter hosszúak, ezekre az oldalakra vannak feszítve a húrkórusok. Az egész körülbelül hetven centiméteres lábakon áll. A cimbalmot a hangszer acélhúrjait fából készült verőkkel ütve szólaltatják meg, hangzása jellegzetes. A cimbalom eredeti, kisebb, hordozható változata a XVI. századból származó ún. kiscimbalom, amelyet még a mai napig is használnak a Balkánon, Svájcban, Romániában, Fehéroroszországban, illetve Magyarország nyugati részén. E hangszert gyakorlatilag teljes egészében fenyőfából készítik, kevés juharfával kiegészítve. A Schunda-féle pedálcimbalommal ellentétben ezt a hangszert csak korlátozottan tudják használni a profi zenészek, illetve általában nem rendelkeznek fémmerevítéssel, ami miatt a hangszertest könnyen deformálódik.
A Schunda Vencel József által megalkotott pedálcimbalom
Kiscimbalom – a hordozható változat
Az első zeneszerző, aki bevezette a cimbalmot az operazenébe, Erkel Ferenc, a magyar nemzeti opera atyja volt. Háromfelvonásos remekművében, az 1861-ben bemutatott Bánk bán operában hallhatjuk a hangszert, illetve az öt évvel később keletkezett ötfelvonásos operában, a Dózsa Györgyben is felcsendül a hangja. Liszt Ferenc híres zongorarapszódiáinak zenekari változataiban használta a cimbalmokat. A kiváló magyar zeneszerzők és néprajzkutatók, Bartók Béla és Kodály Zoltán, akik megalapozták a magyar népi kultúra tudományos kutatását, szintén alkalmazták a cimbalmot szerzeményeikben. Bartóknál a hegedűre és zenekarra írt 1. rapszódiában, Kodálynál pedig a 1926-ban írt, négyfelvonásos operában, a Háry Jánosban hallható a hangszer.
Intermezzo Kodály Zoltán Háry János c. operájából Junko Sakimura (cimbalom) és a Japan Friendship Philharmonic zenekar előadásában. Karmester: Atsushi Takahashi.
A cimbalmot orosz zeneszerzők is alkalmazták, Igor Sztravinszkij például rendszeresen színesítette kiváló szerzeményeinek zenéjét a cimbalom jellegzetes hangjával. Hallhatjuk a hangszert többek között a Ragtime 11 hangszerre (1918), a Renard (1916) és a Menyegző című művekben, valamint a Négy orosz dal eredeti, mezzoszopránra, fuvolára, cimbalomra és gitárra írt verziójában.
Igor Sztravinszkij: Ragtime 11 hangszerre. Előadja: Toni Koves (cimbalom) és a Columbia Symphony Orchestra, a szerző, Igor Sztravinszkij vezényletével.
Adam Bielecki