Back to top
redakcja2 küldte be 25.09.2020 időpontban
Piotr Duda: Soha nem hagyjuk, hogy akik elhagytak minket, elvegyék a Szolidaritáshoz való jogunkat
Kultura


Zajlanak az események a Szolidaritás Szakszervezet körül. Országszerte tartanak még a szervezet 40 éves fennállásához kapcsolódó ünnepségek és események. Piotr Dudával, a Szolidaritás Szakszervezet Országos Bizottságának elnökével Mateusz Kosiński beszélget a Szolidaritás kezdeteiről, de a rendszerváltás nehéz időszakáról is.

Elnök úr, a Szolidaritás létrejöttének 40. évfordulója idején beszélgetünk. Azonban az Ön, azaz a jelenlegi elnök, és Lech Wałęsa, a szakszervezet első elnöke közötti kapcsolat nem túl jó. Nemrég a bíróságon találkoztak. Miről szólt a per, és hogyan végződött?

Első elnökünk ismételten megvádolt azzal, hogy tagja voltam a ZOMO-nak (Rendőrség Gépesített Tartalékegysége). De az ügy ennél természetesen bonyolultabb. Lech Wałęsa számos elfogadhatatlan, egyenesen gyalázatos kijelentést tett, mint például ebben az esetben a Szolidaritás szétveréséről. Ezekre általában nem fordítunk figyelmet, de a Szolidaritás vezetőjét azzal vádolni, hogy tagja volt a Szolidaritás ellen harcoló, gyűlölt egységnek, ez már túlmegy minden határon. Most azt mondom, hogy nem akarom, hogy bármi közöm legyen Wałęsához, vele csak a bíróságon találkozom. Bár gyáva, és még csak el sem jön a tárgyalásra.

Lech Wałęsa alakja rengeteg érzelmet vált ki. A volt elnök számos alkalommal beszélt a lengyelországi kommunizmus megdöntésében játszott fontos szerepéről. Valóban kizárólag Wałęsa tehetségének köszönheti jelentőségét a Szolidaritás?

Lech Wałęsának megvan a maga érdeme és helye a történelemben. Ő volt az első vezetőnk, és ezen semmi sem változtat. Még az ügynöki múltja sem. Ez a történészek dolga, és ítélje meg mindenki úgy, ahogy akarja. Én csak annyit mondok, hogy nincs sem Wałęsát elítélő, sem őt dícsérő hivatalos szakszervezeti dokumentum. A Szolidaritás számára ez semmilyen problémát nem jelent. A problémát ő jelenti saját maga számára.

Azt kérdezi, mit köszönhetünk neki. Mai szemszögből nézve, és a mai tudásunk birtokában, azt lehet modani, hogy nem sokat. Nem Wałęsa szervezte a sztrájkot a Gdański Hajógyárban. Ha nem lettek volna olyan bátor asszonyok, mint Alina Pieńkowska vagy Anna Walentynowicz, a sztrájk már a harmadik napon véget ért volna. Továbbá, ha akkor hallgatunk rá, akkor nem is létezne az a Szolidaritás, amelyet ma ismerünk. Wałęsa helyi szakszervezeteket akart. Szerencsére a sziléziai egyezményeknek, a jastrzębieinek és mindenek előtt a katowiceinek köszönhetően létrejött egy egységes országos szakszervezet. És ez a legfontosabb. Ki mondta, hogy a Szolidaritás Gdańskban jött létre? Egész Lengyelországban jött létre. A sztrájkok csúcsán több mint 700 üzemben több mint 700 ezer dolgozó szüntette be a munkát. Ők kényszerítették a hatalmat az egyezmények aláírására. Ilyen egyezményekből egyébként sok volt, a legfontosabbak: a szczecini, a gdański, jastrzębie zdróji és a dąbrowa górniczai. Gdańsk egy szimbólum, és megvan a maga fontos helye, azonban mindenki érdemét el kell ismerni, akinek az jár.

Lech Wałęsa az Ön elleni támadásaiban gyakran érvel azzal, hogy a szakszervezetnek az ő irányítása alatt tízmillió tagja volt, ma pedig kevesebb. Jogos ez az érvelés?

 

Ő 1980 szeptembere és 1991 februárja között volt a szervezet elnöke. Amikor ő lett a vezető, a Szolidaritásnak valóban tízmillió tagja volt. Amikor azonban 1991 februárjában átadta az irányítást az új elnöknek, Marian Krzaklewskinek (ekkor már ő volt a köztársasági elnök), a Szolidaritásnak alig másfél millió tagja volt. Ha felidézzük a klasszikust – mely szerint egy valódi férfit nem aszerint kell megítélni, hogy ki volt az elején, hanem hogy ki lett a végén – akkor Wałęsa egy másfél milliós szakszervezet elnöke volt. Ha felidézzük azt is, hogy köztársasági elnökként támogatta a vad privatizációt, amelynek következtében számos üzem tönkrement, ezzel együtt pedig tagok ezrei léptek ki, akkor azt mondhatjuk, hogy senki sem ártott annyit a Szolidaritásnak, mint Lech Wałęsa. És árt neki a mai napig.

Mekkora szerepet játszottak a Szolidaritás győzelmében a polgári szerveződések? Mert úgy tűnik, hogy a Szolidaritás erejét az adta, hogy egész Lengyelországban működtek a helyi szervezetei.

A Szolidaritás nem azért jött létre, hogy valamilyen ellenzék, földalatti szervezet, titkos társaság, stb. legyen. Azért jött létre, mert ezt akarták a lengyel munkások. Ők harcolták ki tömeges sztrájkjaikkal a saját szakszervezetüket, amelynek segítségével küzdhettek a munkájuk megbecsüléséért. És ez nem változott meg. A Szolidaritás az emberek. Konkrét emberek konkrét üzemekben, akiknek konkrét követeléseik és elvárásaik vannak. Ma közel 700 ezer munkás a Szolidaritás tagja, akik – mindegy, hogy ez tetszik vagy nem – a legnagyobb, legerősebb és legjobban szervezett társadalmi csoportot jelentik Lengyelországban. És – itt a meglepetés – 1980 augusztusától a mai napig ez nem változott. Ahogy a Szolidaritás sem változott meg, amely egy és ugyanaz.  

Mondhatjuk, hogy a III. Köztársaság első évtizedeiben az állam bizonyos szempontból megfeledkezett e gyakran névtelen hétköznapi hősök százezreiről?

Nem bizonyos szempontból, hanem szokás szerint feledkezett meg. A Szolidaritás mindig emlékezett. Harminc év alatt emlékművek, emléktáblák, emlékoszlopok százai jöttek létre, utcák, terek nevei emlékeztettek a névtelen hősökre. Ez nem magától történt. Csak a Szolidaritás küzdött ezért az emlékezetért. Ha nem lenne a Szolidaritás, még a BHP terem is – ahol ez egyezményt aláírták – romhalmaz lenne, mert katasztrofális állapotban vettük át. A Szakszervezet tagjainak több millió zlotys adományaiból lett újjáépítve és visszaadva a társadalomnak, amely ma ingyen látogathatja ezt a számunkra szent helyet.

A legszégyenletesebb azonban az, hogy olyan embereknek, mint Anna Walentynowicz vagy a Gwiazda házaspár, Lech Kaczyński elnöklésééig kellett várniuk a legmagasabb állami kitüntetésekre, mert Lech Wałęsa elnök a valódi hősök elismerése helyett a kommunista szolgálatok embereivel vette magát körbe.

A lengyelországi kormányzó elitek éveken keresztül részrehajlóan magyarázták a Szolidaritás történetét. Bizonyos személyeket – mint például Lech Wałęsa, Władysław Frasyniuk, Tadeusz Mazowiecki, Adam Michnik – piedesztálra állítottak, másokat pedig – mint Andrzej és Joanna Gwiazda, Krzysztof Wyszkowski, Anna Walentynowicz és Jan Olszewski – marginalizáltak. Miért?

A történelmet a győztesek írták. Lech Wałęsa gyorsan megtisztította a Szakszervezet vezetését azoktól a személyektől, akik kritikusak voltak vele szemben. 1989 után egyezséget kötött a Kiszczakhoz tartozó emberekkel, és átvert, illetve kihasznált minket, aminek a következménye a vad privatizáció, a baloldal erősödése és a kommunista vezetés – beleértve a bűnelkövetőket is – büntetlensége lett. És ott van még a Gazeta Wyborcza is, amelyet kisajátított Michnik és köre. Pedig az egy közpénzből működő újság volt, majd olyan magánszemélyek kezébe került, akik a Szolidaritás ellen harcoltak. Ezért kellett emberek ezreinek évekig várnia érdemeik méltó elismerésére. Szerencsére van a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN), volt Lech Kaczyński, és van Andrzej Duda. Lassan bepótoljuk mindazt, amit Lech Wałęsának már rég meg kellett volna tennie.

A Szolidaritás ereje a Katolikus Egyházban rejlett?

Nem. A Szolidaritás ereje mindenek előtt saját tagjaiban rejlett. De nem más, mint Szent II. János Pál ébresztette fel bennünk a Szolidaritást. Ha nem választják meg pápává, és nincs az 1979-es lengyelországi zarándoklata, amely a Szentlélek segítségével megváltoztatta az országot, akkor valószínűleg Szolidaritás sem lenne. Az egyház mindig is hű szövetségesünk volt, sok bátor pap támogatott minket, akár az életük árán is. Nem véletlen, hogy a Szolidaritás Szakszervezet patrónusa Boldog Jerzy Popieluszko atya. Ezenkívül keresztény, az egyház társadalmi tanítására támaszkodó szakszervezet vagyunk. Ezért azt a választ adom, hogy a Szolidaritást támogatta az egyház, amely képes volt a szervezet erőit bölcsen irányítani. Nehéz pillanatokban segített, a győzelem pillanataiban alázatra tanított, amikor pedig tévedtünk, akkor megdorgált minket. Nehéz lenne elképzelni a Szolidaritást az egyház nélkül.

Ma a legnagyobb lengyel ellenzéki párt, a Polgári Platform vezetői egy „új Szolidaritás” létrehozásának szükségességéről beszélnek. Van ezeknek az embereknek erkölcsi joguk a Szolidaritás örökségére hivatkozni? Mert a megnyilvánulásaik alapján az is lehet a benyomásunk, hogy a Szolidaritás a haladó gondolkodású gazdasági liberálisok mozgalma volt...

A Szolidaritás senkit nem tagadott ki a Szolidaritásból. Akik akartak, maradtak, akik akartak, elmentek. Mindenkinek megvolt a döntési joga, és minden döntést tiszteletben kell tartani. De soha nem hagyjuk, hogy akik elhagytak minket, elvegyék a Szolidaritáshoz való jogunkat. Legtöbbünk a kezdetektől fogva itt van, és ez a mi tudatos döntésünk. Az úgy nevezett Új Szolidaritás egy üres lózung, mert nincs mögötte semmilyen érték. A Szolidaritás pedig értékekre épül, ezek pedig a keresztény értékek, és nem az LMBT vagy egy liberális, szabad amerikai értékei. Ahogy azt a 40. évfordulónk alkalmából mondott beszédemben is elmondtam, nyugodtan alapítsanak új társadalmi mozgalmat Rafał Trzaskowski vezetésével, csak azt nevezzék „Új Czajkának”.* Ez egy jó név. Jobban illik, és jobban mutatja, hogy milyen alapokon nyugszik ez az ötlet.

 

1980. augusztusának valódi ereklyéi a sztrájkolók 21 követelését tartalmazó táblák, amelyek a Gdański Hajógyár kapuján függtek. A táblák ma vita tárgyát képezik a gdyniai Nemzeti Tengerészeti Múzeum és az Európai Szolidaritás Centrum (ECS) között. A Szolidaritás Szakszervezet az előbbi intézmény oldalán áll. Miért? Hol kellene lenniük a tábláknak? Milyen érveik vannak a ECS-szel szemben?

Ha nem lenne a Tengerészeti Múzeum és a múzeum hősies dolgozói, akik az eredeti táblákat rejtegették a hadiállapot idején, akkor ma ezek a táblák nem lennének meg. Ma formálisan az ő tulajdonukat képezik, de erkölcsileg a Szolidaritás Szakszervezethez tartoznak és majdan eredeti helyükre, azaz BHP terembe kellene kerülniük, hogy mindenki számára elérhetőek legyenek. Az ECS-ben ezért fizetni kell, a BHP terem látogatása ingyenes. Most arra várunk, hogy a Tengerészeti Múzeum bírósághoz forduljon, és visszaszerezzék az ECS által eltulajdonított táblákat.

A mai Lengyelország az 1980. augusztusi követelések megvalósítása felé halad?

Az utolsó öt évben igen. Végre 1989 óta először sikerül visszaszereznünk a dolgozók számára azt, amit éveken keresztül elvettek tőlünk. A nyugdíjkorhatár, a szakszervezeti pluralizmus, a vasárnapi boltzár, a minimálbér radikális emelése és a minimálórabér bevezetése. Hosszan sorolhatnám még. De a saját szervzetünket kell építeni, mert semmi sem tart örökké. Azt, amit mostanra kiharcoltunk, elveszíthetjük. Ha a liberálisok kerülnek hatalomra a jövőben, minden kezdődhet előről.