A Kampinosi Erdőség kellős közepén egy különleges magyar helyszín található, a Báthory Major tematikus park. Szeptember 19-22-én tartották a Magyar-Lengyel Testvériség Napjait, amelynek keretében történelmi rekonstrukciókat, emléktáblaavatást, koncerteket tartottak, és meg lehetett kóstolni magyar ínyencségeket is. Ebből az alkalomból beszélgettünk a kezdeményezés alkotójával és főszervezőjével, a Hussar Alapitvány vezetőjével, Bartosz Siedlarral.

​

Hogyan kapta el a magyar bacilust, mi az, ami annyira lenyűgözte a magyarokban?

A történelem, lengyel határvidékek és a huszárok iránti érdeklődéssel kezdődött a dolog, mely utóbbihoz természetesen Báthory István korával kezdődött. Hagyományőrzéssel foglalkozom, és ily módon kerültem kapcsolatba magyar lovagokkal és hajdúkkal. Nekik köszönhetően nem a tankönyvekből, hanem a rendezvényeken a tábortűznél, pálinka, gulyásleves és füstölt szalonna mellett ismertem meg a történelmüket, kultúrájukat és mentalitásukat, ami lenyűgözött engem. Ma ezek az emberek a legjobb barátaim. Ha Magyarországra megyek hozzájuk, egyszerűen boldognak érzem magam. Csodálkoznak is rajtam, és gyakran megkérdezik: minden lengyel ilyen magyarmániás mint én?

A magyarok iránti rajongásom mellett mindig volt egy olyan érzésem, hogy mennyire kár, hogy nincsenek magyar gyökereim… És aztán kicsivel később kiderült, hogy van. Ahogy a családfámat kutattam, kiderült, hogy az őseim egyik vonalon Szent Hedvig kíséretében kerültek Magyarországra, ráadásul az évszázadok alatt saját majorjukat működtették. És ha már megvan a magyar szál, az én majoromnak is lengyel-magyarnak kell lennie.

Idén tavasszal felkutattam Magyarországon a távoli rokoni családot (Szaszovszky), akiktől az Anjou-korban váltak el az őseim. Egy része e rokonságnak Budapesten, és Vác környékén él, de a család bölcsője Esztergom és Visegrád környéke. 600 év után újra találkoztunk, ez hatalmas és csodálatos élmény volt.

​

Úgy hallottuk, gyakori vendég Erdélyben is.

Ez úgy indult, hogy a Báthory iránti rajongásomtól vezettetve néhány évvel korábban éppen a gyulai történelmi játékokról hazatérőben kitaláltam, hogy meglátogatom az ő városát és várát Erdélyben. Amikor odaértem, még fogalmam sem volt arról, mennyire magyar hely Erdély. Amint kiszálltam az autómból, az első ember, akivel találkoztam, egy lengyelül beszélő magyar volt, akivel egyből egymás nyakába borultunk. Csodálom a székelyeket, akik 600 kilométerre Budapesttől, ugyanakkor 200 kilométerre Bukaresttől élnek, és a Trianon óta eltelt 100 év, Ceausescu, és mindannak ellenére, ami jelenleg zajlik, ilyen gyönyörűen gondoskodnak kultúrájukról és örökségükről.  

Felvettem a kapcsolatot Szilágysomlyó városának vezetőivel, és a magyar szervezőkkel közösen szervezzük a Báthory-fesztivált a városban, magyar és lengyel résztvevőkkel… Volt olyan ötletünk is, hogy a mi lengyel kezdeményezésünkre állítsunk emléket Bem József tábornoknak. Annak ellenére, hogy a magyaroknak ezt évek óta nem engedték meg, a dolgot végül sikerre vittük. A városba ekkor ellátogatott a román kulturális miniszter is, aki amikor ezt meghallotta, állítólag magyar ügynöknek nevezett engem. Csodaszép bóknak tartom ezt, és nagyon büszke voltam rá, még akkor is, ha maga az emlékmű sajnos nem állt fel.

​

Magyar-lengyel hétvégét szervezett a Majorban a múlt hétvégén. Mi minden történt, hogyan sikerült?

Szeptember 19-én lepleztük le a Teleki Pálnak, Báthory Istvánnak, a világháború idején a lengyeleket segítő magyar katonáknak állított emléktáblákat. Éppen azért hogy a major vendégei ezekről a táblákról, ezeken a csodálatos példákon keresztül ismerhessék meg közös történelmünket. Hogy jobban megértsék mit jelent a testvériség, hogyan történhetett, hogy mindig, a legrosszabb időkben is számíthattunk egymásra. Különféle kisebb-nagyobb perpatvarok ellenére ezer éven keresztül egymás mellett álltunk, mi lengyelek, és a magyarok. Szerintem már ezért is közösen béke Nobel-díjat kellene kapnunk, önmagában ezért a teljesítményért. Ki más, ha nem mi? Milyen más nemzet és ország büszkélkedhet ilyennel?

​

​

Térjünk vissza a majorhoz, hogyan született e kezdeményezés?

A magyar lelket szeretném visszaadni a majorban. Ami az ötletet illeti, ez több évvel ezelőtt született, igaz, akkoriban még nem annyira magyar témában, hanem lengyel, határvidéki motívumokban gondolkodtam. De mára már annyira elmerültem a magyar-lengyel témákban, hogy el sem tudom képzelni, hogy ne ilyen jellegű legyen a hely.

A lényeg számomra az, hogy a lengyelek a majorban érintkezhessenek magyar kultúrával, zenével, történelmi motívumokkal, úgy érezhessék magukat, mintha Magyarországon lennének, ha pedig magyarok járnak erre, otthon érezhessék magukat.

​

 

​

 

​

​

Milyenek a visszajelzések, szeretnek ide járni az emberek?

A vendégek olykor hosszú órákat töltenek a majorban, és sokan járnak vissza hozzánk. Esznek valamit, zenét hallgatnak, találkoznak a természettel. A gyerekek külön szeretik a majort, mert vannak állatok, játszótér, torony, sőt, ha meleg van, pancsolhatnak a tavacskánkban is.

A legjobban mindenkit a magyar házikó nyűgöz le. Tele van magyar hangsúlyokkal, hagyományokkal és emléktárgyakkal. Néha öt perc ebben a kis kunyhóban mélyebb benyomást hagy az emberekben, és erősebb hatása van, mint egy órás előadás Trianonról. Ha valaki megnézi Árpád bejövetelét, egy filmet a „régi” Magyarországról, illetve a Trianon előtti és utáni térképeket, az emberekben bennakad a szó. Azok, akik nem ismerték a történetet, megpróbálják összehasonlítani a „mi lengyel” Jaltánkkal, eltöprengenek ezen.

Számos köszönetet és kedves szót hallok a helyiektől, de a Szent Korona legtávolabbi sarkaiból is. Írnak nekem székelyek, akik köszönetet mondanak a Trianon-tábláért a századik évfordulón, vagy éppen kárpátaljai magyarok a Vereckei-hágóról mintázott kapu miatt. Igazán kedves és nagy megelégedés számomra, hogy azoktól kapok dicséretet, akik igen súlyos tapasztalatokkal rendelkeznek a történelmük és a sorsuk miatt.

Szokás mondani, hogy a lengyelek és a magyarok a sokévszázadnyi barátság ellenére is nagyban különböznek egymástól, ami a temperamentumukat illet. Ön hogy látja, a lelkünkben közel állunk egymáshoz?

Mások vagyunk, ez néha még idegesít egy kicsit. Lehet, hogy csak engem de a saját példámon azt látom, hogy a lengyelek nyitottabbak, közvetlenebbek, a magyaroknak viszont több időre van szükségük, hogy megnyíljanak. Van több olyan nagyon közeli barátom is, ahol először meg kellett törni a jeget. Kezdetben volt néhány félreértés, amiből azt hittem, néhányan nem kedvelnek, idegesíteni őket, de amikor kölcsönösen meggyőződtünk arról, hogy őszinték a szándékaink, azóta jóban rosszban barátok vagyunk.

Én például csodálom és nagyon tisztelem a Magyarokat a kötődésükért, a hagyományaik és kultúrájuk tiszteletéért. Nálunk nem ilyen általános ez. Az a benyomásom, hogy a lengyelek ettől inkább elhatárolódnak, talán szégyellik egy kicsit. Magyarországon a népi kultúra, a népi motívumok jelen vannak a mindennapokban, a városokban és a nagy rendezvényeken is. Ez nálunk kicsit túl nyersnek a hat, a szó rosszabbik értelmében.

Mikor járt utoljára Magyarországon?

Évente többször is elutazom oda, repülővel egy óra az egész. Imádom Budapestet, minden hibájával és erényével együtt különleges, de a leginkább Esztergomot szeretem, ahonnan évszázadokkal ezelőtt megérkeztek az őseim. Mindig egy lángos, egy sör, és egy pálinka a Lánchíd melletti kocsmában a Dunapartnál, kilátással a budai Várra és a Turulra… Ez az én budapesti rituálém.

Magyarország tehát a váasztott, második párhuzamos hazám. Régebben azt mondtam: lengyel vagyok, ma már azt mondom: lengyel-magyar vagyok.