Esős, borús ősz van, de hála a technika találmányának könnyen visszaidézhetjük a napfényesebb, melegebb emlékeket. Természetesen ha a nyárra gondolok már nem maradhat el az augusztusban, Krasiczynban megrendezett szabadegyetem sem. Hatalmas élményként tudok rá visszatekinteni, nem csak egy, hanem minden szempontból.
Az impozáns helyszín lehetővé tette számunkra, hogy a vírus szabályainak betartásával is teljes mértékben élvezni tudjuk ezt a pár napot. A kastély csak annyit változott tavalyhoz képest, hogy már ismertük a kert rejtett zugait, pihenőhelyeit. Jó volt látni az újak arcán, mennyire tetszik nekik a díszített, csipkézett homlokzat, a dekorációk. Azoknak, akik másodszor voltunk, természetesen szintén tartogatott meglepetéseket. A fogadtatás hihetetlen kedves volt, már akkor éreztük, hogy ide, mint Lengyelország más városaiba is, hazaérkeztünk. A program még az első este igen színvonalasan kezdődött, és ez egész végig kitartott. A napok, a tavalyival ellenben most fel lettek osztva tematikusan, volt biztonságnap, történelem, kultúra, egyszóval érintettünk minden olyan területet, amiről beszélgetni lehet és érdemes. Mindenki megtalálta a számára legérdekesebbet, és közben érezni lehetett azt is, mindenki nyitott a felmerülő kérdések megvitatására. Jó azt tudni, hogy az egyetemeinken tanuló fiatalok ilyen figyelemmel és érdeklődéssel igyekeznek építeni a lengyel magyar barátságot. Mindenki a saját színterén. Ki a történelem-tudományokban, tanár-szakon, kommunikációsként, nyelvi szakon, de akadtak olyanok is, akik érdeklődésből és kíváncsiságból érkeztem a dél-kelet lengyelországi találkozóra.
Természetesen nem csak a konferencia helyszínén és programjain, hanem a szünetekben, este és azóta is valódi barátságok és kapcsolatok alakultak ki. Olyan élményeket éltünk meg együtt, amelyeket sok korunkbeli talán soha nem is fog. Az összetartozás teljességgel érzékelhető és már szinte tapintható volt. Jó volt újra látni a tavalyi arcokat, megismerni új embereket, és a magyar csapaton belül is megerősödtek az ismeretségek. (Mellesleg éppen most is zörög mellettem a telefonom, a Lengyel-magyar csoportban zajlik élénk beszélgetés, angolul.)
A sok jó és napfényes emlék mellett eltörpül az a tény, hogy maszkban, egymástól távolságot tartva hallgattuk a pódiumbeszélgetéseket és vettünk részt a kerekasztal beszélgetésekben. A maszkok alatt is mosolyogtunk egymásra. A szemünk, a mozdulataink, gesztusaink fejezték ki azt, hogy jó szemmel és kedvességgel tekintünk a másikra. A barátság nem egyoldalú, és itt valóban élt a vágy, hogy megismerjük és megértsük a másik gondolatait.
A programhoz tartozott néhány kirándulás is, Przemysl belvárosába, a székesegyházba, illetve a környező erődítménybe is, amit kisebb-nagyobb csoportokkal, saját idegenvezetőkkel fedeztünk fel. Az én személyes kedvenc programom a katonatemető koszorúzása és a megemlékezés volt. Csodálatos és felemelő érzés. Valami olyan megfoghatatlan, amit csak az tapasztalt, aki érezte már egyszer is, hogy mintha két hazája lenne. Valós ez? Lehetséges? Az, hogy a magyar himnusz eléneklésénél lúdbőrős leszek, és könnyek szöknek a szemembe, azt már szinte megszoktam. De az, hogy a lengyel himnusz alatt ugyanezt éreztem, azzal még magamat is megleptem. Valahogy olyan, mintha teljesen összetartoznánk. Könnyes szemeink látszódtak a maszkok mögött is. Ugyanis ez a darab anyag, bár egy aprócska vírust vissza tud tartani, de mi valami ennél sokkal komolyabbra vagyunk hivatottak. A maszk tehát nem tartja vissza a szavainkat, véleményünket, ami az egész évben, életünkben, és már őseink gondolataiban és érlelődtek.
Vajon mindaz, ami eddig keletkezett, fejlődött és erősödött, az képes felszínre törni? Gondolataink, kimondott, vagy leírt szavaink együtt, egy véleményként, testvérként, barátként és talán nem túlzás azt mondani, hogy egy nemzetként, erősebbek minden vírusnál. Most még talán gyerekcipőben járunk, de elveink patakja dagad, és csodaszép lesz, amikor vízesésként omlik majd le, és életet teremt maga körül.
írta: Geri Klára Katalin
www.nyitottszivvel.blogspot.com