Heinz Barnabás interjúja a Mandiner folyóiratban „Egy francia vagy egy német teljesen biztos a nemzete fennmaradásában, nem érzi azt a fenyegetést, amelyet mi közép-európaiként átéltünk” – mondja Bronisław Wildstein lapunknak. A neves lengyel újságíró és antikommunista aktivista szerint „egy demokráciában nem létezhet két társadalom egyszerre”, a nyugati kultúra már nem hisz saját magában, az emancipáció ideológiája pedig felemészti az identitást.
1980-tól a kommunizmus bukásáig Franciaországban élt és a Szabad Európa Rádiónak is dolgozott. A minap Nizzában három embert késeltek halálra, közülük egy nőt a nizzai templomban fejeztek le. Pár hete egy tanárt gyilkoltak meg Párizsban. Mi folyik Franciaországban – hogyan jutott idáig az Ötödik Köztársaság?
Ezt a problémát a nyolcvanas években Párizsban mi már előre láttuk. A nyugati – és a vele együtt a francia – kultúra már nem hisz saját magában, ezért a más kultúrából érkező tömegeknek sem tud egy olyan modellt nyújtani, amit magukévá tudnak tenni. A nyugat önnön kultúrájának elutasítását egy uralkodó ideológia okozza. Ennek az ideológiának nincsen neve, nem szerepel egy szent könyvben sem, mégis könyvtárakat tölt meg; nem hirdeti egyetlen proféta sem, mégis légió áll mögötte. A szó, amely leginkább leírja ezt az ortodoxiát: az emancipáció. Ezért hívom én a fenti eszmét az emancipáció ideológiájának.
Mit is jelent ez pontosan?
Az ember egyéniség, egyfajta önmagát létrehozó monász. Minden identitás, legyen szó a civilizációról, a nemzetiségről vagy a nemről egyfajta korlátozás is számára. Minden forma egyszerre korlátoz, ugyanakkor ad egy bizonyos alakot a létezőknek, meghatározva azok természetét, hiszen enélkül a benyomások káoszából nem tudnánk elkülöníteni a valóságot. Ahhoz, hogy az emberről beszéljünk, először meg kell különböztetnünk őt az őt körülvevő dolgok világától. Isten az egyetlen, aki határtalan és meghatározhatatlan. Az emancipáció ideológiája istenné teszi az embert, ami rengeteg ezzel összefüggő paradoxonhoz vezet. Az ember közösségben él, egy közös, több generációt átfogó vállalkozást hozva létre, amelyet kultúrának vagy civilizációnak hívunk. Meglátásom szerint a kultúra határozza meg az emberi létet, amely főleg nemzeti formákban fordul elő. Az emancipáció ideológiája ezzel szemben arra törekszik, hogy az embert megszabadítsa minden korlátjától, végső soron pedig az identitásától is.
Ez a domináns eszmeáramlat megpróbál „felszabadítani” minket a hagyományos értékeink és a létező kultúránk alól. Ha a civilizációnk megkérdőjelezi önmagát, az eltérő háttérrel rendelkező bevándorlók nagy csoportjainak nincs mihez igazodniuk. Idegen közösségek maradnak és olyan konfliktusokat generálnak, amelyek a kultúrák heterogén rendszerből fakadnak.
Ezek a közösségek összecsapnak velünk, vagy csak simán felülkerekednek rajtunk?
Jelenleg a kultúrák harcát éljük. A kultúrának sok definíciója van, azonban a legfontosabb fogalom a következő: kultúra az, amely meghatározza egy táradalom életét, a legtágabb értelemben. A saját társadalmunkon belül más kultúra nem létezhet, ez okozza a legfőbb problémát nyugaton. Ha egy társadalmon belül több kultúra van jelen, akkor valójában nem beszélhetünk egy társadalomról. Ismerünk a történelemből ilyen példákat, de kizárólag autoriter rendszerekben, ahol a hatalom egy államon belül biztosítja a különféle csoportok együttes létezését vagy létezésének kohézióját. Azonban egy demokráciában nem létezhet két társadalom egyszerre.
Már alapból bukott projekt lenne a multikulturalizmus?
A multikulturális társadalom projektje már önnön magával is ellentmondásban áll. Behívtunk tömegeket, amelyeknek eltér a kultúrájuk a nyugati közegtől. Az iszlám elsődleges eleme és mozgatója a törvény, a saría, amely teljes mértékben ellentétben áll az alapvető emberi jogokkal. Az európai jogrendszer az alapvető emberi jogok bázisára épült, ezért szükségszerűen konfliktusban áll az iszlám saríával.
Milyen ellentétek vannak még a nyugati és az iszlám kultúra között?
Említettem az iszlám törvényt, amely alapvető választóvonal, ugyanis a kereszténységgel ellentétben az iszlám vallás monasztikus rendszer, amely szigorúan szabályozza az evilági rendet is. Az iszlám törvény szigorú és komplex, ugyanis nemcsak a Korán tiltásai szerint kell élni, hanem a saríát is figyelembe kell venni. Ez a kettős rendszer magában foglalja például egy nő alárendelését az urának, vagy az iszlámtól való eltérés tilalmát, amelyért halálbüntetés jár. Az iszlám teljes mértékben elutasítja a nem muszlim kultúrákat és rendszereket. A dar al islam által irányított világ a béke háza, azonban minden más rajta kívül létező világ a háború háza, ezt hívják arabul dar al harbnak. E felosztás szerint a híveknek minden erejükkel arra kell törekedniük, hogy ezt a háborús házat a béke házává alakítsák, vagyis az iszlámnak alárendeljék mindazokat az országokat, amelyekben élnek.
Az előbbiek alapján lehetetlen az integráció?
Nem lehetetlen. Lengyelországban hat évszázada élnek tatárok, akik hűségesek a lengyel földhöz, tartják a vallásukat és betartják a nemzetünk szabályait is. Ez nagyrészt azért volt lehetséges, mert egy erős kultúra hatása alatt éltek, amely elvárta tőlük, hogy alkalmazkodjanak annak rendjéhez. Ha megkérdőjelezzük a saját kultúránkat és minden realitással szembe szállva az embert csak egyénként értékeljük, akkor a nagyobb társadalmi csoportok integrációja lehetetlen. Tőlünk nyugatra ez a helyzet, ott ugyanis a muszlim bevándorlók utódainak harmadik generációja teljesen szétesett.
Jelenleg Európában a különböző országok különböző mérnöki modelleket alkalmaznak a társadalmaikban, sikertelenül. A közösségek folyamatosan gyengülnek, az emancipáció ideológiája pedig lehetetlenné teszi a tényleges problémák megvitatását. Franciaországban például nem lehet kimondani, hogy a rendszeres zavargások és rongálások elkövetői a Maghreb-térségből származó nyugat-afrikai bevándorlók, akik a külvárosok lakói – a végén még megbélyegzés érné őket! Nemes egyszerűséggel a franciák „fiatalokként” hivatkoznak rájuk.
Mi teszi a különbséget ebben az esetben a régiónk és a nyugat között?
Alapvető különbség, hogy a régiónk még nem engedett az emancipáció ideológiájának. Ez a különbség a történelmünkből fakad. Nemzeteink létét évszázadokon keresztül veszélyeztették, sokszor álltunk a megsemmisülés küszöbén. Az tény, hogy rendkívül nehéz körülmények között kellett túlélnünk, ez pedig megerősítette a nemzeti identitásunkat – Lengyelország a 18. században elvesztette függetlenségét és a század végétől három különböző kultúrájú ország osztozott rajta 130 évig. Túléltük, de ennek az ontológiai fenyegetésnek a tudatában él a régiónk. A fenyegetés utolsó szakasza a kommunizmus volt, amely a nemzeti kultúrát, ezzel együtt pedig az identitást is célba vette. Kétségtelen, hogy idővel kénytelen volt kompromisszumokat kötni, de ezek mellett a kommunizmus a negatív oldalát a bukásáig megőrizte.
Él bennünk egyfajta tudatosság, hogy a nemzeteink halandók és a kultúránk elpusztulhat, amelyből egyenesen következik, hogy kevésbé vagyunk hajlandóak részt venni a radikális kulturális és társadalmi kísérletekben. Egy francia vagy egy német – még ha emancipált is – teljesen biztos a nemzete fennmaradásában, nem érzi azt a fenyegetést, amelyet mi közép-európaiként átéltünk. Ez az ideológiai eltérés agressziót vált ki Nyugat-Európa részéről, mivel minden tekintetben szeretnék a régiónkat saját magukhoz igazítani. Ennek a viselkedésnek az alapja egyrészt egy ideológiai fanatizmus, másrészt egy hétköznapi érdekjáték. Ebben a játékban pedig mind a befolyásos csoportok, mind az Unió központját alkotó államok egy modern birodalommá álltak össze. A központja ennek a birodalomnak főleg Németország, amely rákényszeríti a hatalmát a perifériára, amelyek a mi országaink. Jogunk van „csendben maradni” – Jacques Chirac francia elnök 2004-ben ezt nyilatkozta Lengyelországról.
Hosszan tartó, súlyos betegség után két hete elhunyt Szalai Attila író, műfordító, újságíró, diplomata és polonista. Meghatározó személy volt a lengyel-magyar kapcsolatokban. Mennyire ismerte Szalai Attilát?
Nagyon jól ismertem őt. Szalai különleges megtestesítője volt a lengyel-magyar barátságnak. Magyar volt, de úgy ismerte Lengyelországot, mint mi. Gyönyörűen beszélt lengyelül, közölünk való volt, a hiánya pedig mindenkit mélyen érint.
A szerző a Mandiner munkatársa és az MCC Fellowship Program keretén belül tölti ösztöndíját a Wacław Felczak Lengyel Magyar Együttműködési Intézetben, Varsóban.
Az írás szerkesztett, rövidített változata a Mandineren jelent meg,
A kép forrása: teologiapolityczna.pl