Boldog ország, ahol hosszan és őszintén sírnak a kutyák után – írja a Pan Tadeuszban Adam Mickiewicz, ami jól mutatja a lengyelek ragaszkodását a négylábúakhoz: Lengyelország az egyik leginkább kutyabarát ország Európában. A háztartások több mint felében van háziállat, ezek között pedig természetesen az ebek a legnépszerűbbek. Érdekes módon a Visztula mentén az európai átlaghoz képest kevésbé ragaszkodnak a törzskönyvhöz – a keverék és a nem-törzskönyvezett ebek aránya magasabb, mint más kutyatartó vidékeken.

De lássuk, melyek azok a fajták, amelyeket tősgyökeres lengyelnek tartanak! A legtekintélyesebb szervezet, a Nemzetközi Kinológiai Szövetség öt ilyen fajtát ismer, ezeket mutatjuk be alább.

 

LENGYEL AGÁR

Az agarakról már az első lengyel történetíró, Gall Névtelen korából találunk említést - a szakirodalom a XII-XIII. századtól eredezteti. Közép-Ázsiából kerülhetett lengyel vidékekre, feltűnő a hasonlóság a perzsa agárral.

Elsősorban madárvadászatra használtak különösen túzokot űztek vele: a lengyel nemesség egyik kedvenc vadászállata volt. Mivel a II. világháború után betiltották az ilyen típusú kutyás vadászatot (és azóta is külön engedélyhez kötik) az ősi lengyel fajta csaknem teljesen kihalt, a hetvenes években sikerült csak újra feltámasztani. Talán a leginkább lengyel fajta, amely hazáján kívül alig ismert a világon.

Termete robosztusabb, mint a többi agárfajtáé, nem annyira törékeny. Leginkább bézs színben fordul elő, de nem ritka a fekete-sárga változat sem. A lengyel agár, mint a legtöbb vadászkutya, gyors, kitartó és éber, ugyanakkor nem apportál, a vadásznak szintén gyorsnak kell lennie, hogy megmaradjon a zsákmány. Háziállatként jó választás, főleg tapasztalt gazdáknak, akik tudják biztosítani a lehetőséget, hogy kimozoghassa magát, illetve kordában tudják tartani önfejűségét. Egybehangzó ugyanakkor a vélemény, hogy néhány kellemetlen szokása (rágcsálás, kiirthatatlan vadász-szenvedély, csavargási kedv) mellett az egyik legkiválóbb házőrző.

 

LENGYEL VADÁSZKUTYA

Őshonos fajta, elsősorban Lengyelország déli vidékeiről, (Podhale, Pieninek, Beszkidek), illetve Mazóvia területéről származik. A kora újkor végén alakulhatott ki, vérvonalában német, francia ősök mutathatók ki, és közeli rokonságban áll a lengyel kopóval. Törzskönyveztetése csak a nyolcvanas évek végén történt meg, azóta is néhány család leszármazottjait tenyésztik, különös figyelemmel, nehogy rokoni keveredés történjen.

 

Középtermetű, izmos, de nem túl masszív, rövidszőrű állat, leggyakrabban fekete (barnásvörös beütésekkel), csokoládé- illetve vöröses színekben fordul elő. Marmagassága a kanoknál max. 60, a szukáknál 55 cm szokott lenni, súlya átlagosan 22-26 kg.

Nagyon könnyen tanul, rendkívül magas intelligenciával rendelkezik. Nevéből eredően kiváló vadász, gyors, állhatatos és kitartó, ugyanakkor magasfokú szabadságszeretet jellemzi – nagy területre van szüksége, a bezártságot nehezen viseli, és hajlamos a gazdi nélkül is nagyobb portyákra indulni. Rajongói nagyra értékelik biztonsági őri képességeit: kiváló megfigyelő, éber, és jó területvédő, aki ugyanakkor szívesen hangot is ad ennek: a gyakran csaholó kutyák közé tartozik.

 

 

LENGYEL KOPÓ

A faj eredete a múlt homályába vész – a legtöbb európai kopófajtához hasonlóan az angol vérebek rokona lehet, valószínűleg a kopók és a vérebek kereszteződésének eredménye. A vadászatról szóló művében Tomasz Bielawski már 1595-ben említést tesz a kopókról, egy évtizeddel később Jan Ostroróg gróf már külön szakmunkát szentel nekik. Valószínűsíthető, hogy már akkor, a XVI. század végén ezt a fajtát érthették agár alatt. Akárcsak a lengyel agár esetében, a nemesség elszegényedése, majd a vadászati tilalmak miatt kis híján ez a faj is kihalt, azonban a XX. század végétől ismét reneszánszát éli, az ezres lélekszámot már az ezredfordulón elérte, és azóta is évről-évre növekszik.

A lengyel vadászkutyánál nagyobb, valamivel áramvonalasabb testű eb. A leggyakrabban zsemleszínű, ez keveredik néhol sötétebb tónusokkal. Átlagos súlya 25 és 32 kg szokott lenni a hímeknél, míg a nőstényeknél 20-26 kg. Marmagassága a szukáknál 55-60 cm, a kanoknál 56-65 cm. Erőteljes, robosztus állat, egyenes háttal, nemes fejformával.

Nyugodt vérmérsékletű állat - otthoni kedvencként, házőrzőként, vadászebként és munkakutyaként is egyaránt használatos. Nem tartozik Intelligens könnyen tanuló, kiegyensúlyozott eb hírében áll, aki gazdájához, és a gazda családjához is erősen kötődik. Nem a leggyorsabb a mozgását tekintve, ugyanakkor igencsak kitartó. Kezdő kutyatartóknak nem ajánlott, mert határozott nevelésre van szükség, amit aztán hűségével igencsak megszolgál.

 

 

TÁTRAI JUHÁSZKUTYA

Ami a svájciaknak a bernáthegyi, a magyaroknak a kuvasz, az a lengyeleknek a Tátrai juhászkutya, avagy lengyelül az owczarek podhalański. Ő a leginkább regionális fajta, tisztán a Tátra hegyoldaláról származik, és  legjobb tenyésztők ma is ott találhatók. Nem is feltétlenül tisztán pásztorkutyaként használják évszázadok óta, hanem őrzőkutyaként is a rablók, vagy a farkasok ellen – ehhez tett jó szolgálatot a tiszta fehér színe.

Bár évszázadok óta ott él az emberek mellett a hegyek legelőin, első pontos leírása és az irányított tenyésztése csak a XX.század  húszas-harmincas éveiben kezdődött. Azóta igen kedvelt tenyészállat, száma egyre nő országszerte. Igen nagy testű állat: marmagassága a kanoknál 65-70 cm, szukáknál 60-65 cm, és a nagyobb példányok a 40 kg-os súlyt is elérhetik.

A tátrai juhászkutya általában nyugodt, józan, kiegyensúlyozott természetű. Intelligens, viszonylag engedelmes, szívesen tanuló fajta. Nagyon hűséges a családjához, elszántan védelmezi annak tagjait, otthonát és tulajdonát a rossz szándékú emberektől. Alapvetően barátságos állat, jól kijön más kutyákkal és az egyéb háziállatokkal, de tudni kell, igen erős hierarchia-tudata van, vagyis csak a gazdát ismeri el feljebbvalónak, a többi családtagot a falka egyenrangú, vagy éppen alacsonyabb rendű tagjaként kezeli. Méreteinek, és képességeinek tudatában nem bizalmatlan az idegenekkel szemben, ugyanakkor hamar kimutatja a foga fehérjét. Lakásban semmiképpen se tartsuk.

 

LENGYEL ALFÖLDI JUHÁSZKUTYA

A szakirodalom szerint a leginkább bobtailre hasonlító kutyák ősei Tibetből származnak, a nomád népekkel, valószínűleg a hunokkal vándoroltak be a kelet-európai síkvidéki területekre az V. században. Az első írásos említés az alföldi pásztorkutyákról a XVI.századból származik, egy a mohácsi csata évéből származó feljegyzés tudósít arról, hogy Danckába Karzmierz Grabski kereskedő hajóján 6 alföldi pásztorkutyát szállítottak. A kereskedő gabonáért vásárolt 20 birkát, ezek őrzésére és terelésére vitte magával a kutyákat, amelyek e fajta közeli rokonai, bearded colliek lehettek. Az alföldi pásztorkutyákra vonatkozó első lengyel említés a XVII. századból való, ebből azt tudjuk meg, hogy a paraszti házaknál tartották ezeket az állatokat terelőállatként.

Közepes termetű, zömök kutya, hosszú, gyapjas, torzonborz szőrzettel. Lábai vaskosak, talpa szőrrel fedett. Színe lehet szürke, fekete, és barna fehér jegyekkel kombinálva, illetve egyszínű fekete. Marmagassága a kanoknál 43-52 cm, szukáknál 40-46 cm, súlyuk 20 kg körül mozog.

Jóindulatú, vidám, és barátságos kutya. Gazdájával szemben hűséges és odaadó, de ugyanakkor akaratos is. Idegenekkel szemben tartózkodóan viselkedik. Éber, kiváló házőrző. Sokat ugat. Szereti a gyermekeket, szívesen eljátszik velük amennyiben nem kezelik úgy, mint egy játékszert. Más kutyákkal szemben barátságos, szívesen hancúrozik velük. Szükség esetén nagyon harcias tud lenni. Jó agility-képességeire tekintettel Svédországban mentőkutyaként is használják.