A XIX. század vége óta hódított a Vadnyugat, az indiánok romantikája Európában, amely a XX. század elejére Közép-Európát is elérte. Karl May J.F. Cooper írásai, Baktay Ervin tevékenysége nyomán Magyarországon is szép számmal hódoltak az indián romantikának mind a mai napig. Kevesen tudják azonban, hogy Lengyelország egy valódi indiánnal is büszkélkedhet. Következzék tehát Sat-Okh, a gdański indián mitoszokkal övezett története.

 

Stanisław Supłatowicz, indián nevén Sat-Okh, azaz Hosszú Toll  egy indián törzsfőnök és egy lengyel asszony fia, író, aki a lengyel ellenállás katonájaként harcolt a második világháborúban is. Egy indián faluban született, ahol nem kapott lengyel nevet. Később felvette a Stanisław Supłatowicz nevet lengyel édesanyja nevét férfiasítva, amelyet aztán a hivatalos okmányaiban használt. 

 

Saját életrajzi elbeszélése szerint édesanyját, Stanisława Supłatowiczot a huszadik század elején, 1905-ben száműzték az orosz hatóságok egy cárellenes szervezkedés miatt Szibériába, ahonnan Kamcsatkára került. Innen megszökött Alaszkába, majd tovább Kanadába, a Mackenzie folyó környékére, ahol indiánok, a sóni törzs befogadta.

 

Összeházasodott az egyik törzsfőnökkel, akit Leoo-karko-ono-nak (Magas Sas) hívtak, és három gyermekük született, akik közül a legkisebb volt Sat-Okh (Hosszú Toll).

 

Az ifjú indián e nevet a törzs hagyományának megfelelően első "férfitette" után kapta. Nyulat vadászott, de a kiszemelt állatra az utolsó pillanatban lecsapott egy kőszáli sas. A fiú nyilával a zsákmánnyal felszálló sast lelőtte, így ez a tette után kapta a nevét.

 

A 1937-as években Stanisława megszerette volna látogatni Lengyelországot, amikor az függetlenné vált, elhatározta, hogy meglátogatja szülőhazáját, a függetlenné vált Lengyelországot, ahová felnőtt fia, Sat-Okh is elkísérte, és a második világháború kitörése miatt Lengyelországban ragadtak.

 

1940-ben Sat-Okh fogságba esett, a Gestapo az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba szállította, de út közben sikerült megszöknie. Beállt a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) partizánjai közé, akikkel együtt harcolt a németek ellen. Később vitézségéért kitüntetést is kapott.

 

A háború után matrózként dolgozott hajókon, majd Gdańskban telepedett le. 1958-ban, 38 éves korában kezdett el írni, első novellái indián gyökereiről szóltak. Emlékiratait kalandregényes formában, Ziemia słonych skał (A sós sziklák földje) címen, amely az ifjúságáról szól, férfivá és harcossá éréséről, vadász kalandjairól, élményeiről, ahogyan járta az erdőket bátyjával, Tantóval és legjobb barátjával Kukkukurutoo-val (Ugráló Bagollyal). Mesél arról is, hogyan cselezték ki a Lovascsendőrség őket üldöző embereit, főleg a Fehér Kígyónak (Wap-nap-ao-nak) nevezett őrmestert.

 

Ifjúsági regényei által nagy népszerűségre tett szert Lengyelországban és világszerte, valamint alapító tagja volt az Indián Kultúrák Lengyel Baráti Társaságának (Polskiego Ruchu Przyjaciół Indian). Szórakoztató irodalmi sztár lett a hatvanas években, majd a Gomułka-érában ő jelentette a szabadságot, a különlegességet a tévénézők, rádiógallgatók milliói számára. Népszerűsége töretlen maradt a nyolcvanas években is, a rendszerváltást követően azonban egyre csökkent, bár hű rajongói mindig kitartottak mellette. 2003. július 3-án halt meg a gdański Haditengerészeti Kórházban.

 

A lengyel indián rendkívüli tehetséggel megáldott meselő volt, aki a saját élettörténetéből csinált irodalmat. A kegyetlen utókor azonban kimutatta, hogy a regényes életrajz számos esetben fényévnyi távolságokra rugaszkodott el a valóságtól, így ma már erős kétségekkel kell kezelnünk annak igazságtartalmát.

 

Mindez azonban mit sem változtat Hosszú Toll, az egyetlen lengyel indián legendáján.