Amikor az első lengyel múzeumok még jócskán a XIX. században megnyitották kapuikat, Lengyelország nem is szerepelt a térképen. Mindezideáig azonban nem született Lengyelországban olyan modern intézmény, amely az ország történelmét emelné ki és tárná a nagyközönség elé, egységes narratívát alkotva. Ezt a hiányt fogja betölteni az ország jelenleg legnagyobb mértékű kulturális beruházása, a Lengyel Történeti Múzeum.

​

A sok kitérő után végül a varsói citadellában helyet kapott intézmény a tervek szerint Lengyelország kiemelkedő épülete lesz: az 57 ezer négyzetméteres múzeumban hétezer négyzetméter lesz az állandó kiállítás, ezenkívül lesz egy 1500 négyzetméteres időszakos kiállítóterem is,  valamint helyet kap egy 600 fős koncertterem illetve  egy 150 fős moziterem is. A multifunkciós épületben a nagy terek között a beton, márvány és üveg dominál. A hamarosan elkészülő modern komplexumba évi félmillió látogatót várnak. Az intézmény igazgatójával, Robert Kostróval beszélgettünk.

​

Nemrég voltunk az újonnan épülő Lengyel Történeti Múzeum első sajtóbejárásán. A koncepció és a terek is monumentálisak: milyennek kell lennie egy 21. századi múzeumnak?

Először is el kell mondanunk: Lengyelország és Magyarország között alapvető különbség, hogy sajnos a lengyel történelemnek eddig nem volt múzeuma, ellenben a Magyar Nemzeti Múzeum 1802 óta állandó és folyamatosan frissített tárlattal várja a közönséget. Az 1990-es évek után nagyon sok narratív vázzal operáló múzeum nyílt nálunk, a rendszerváltás után volt egy kulturális hullám, amelynek gondolatában fogant a Lengyel Történeti Múzeum igénye, nagyjából 2000 környékén. Az áttörést a Varsói Felkelés Múzeumának 2004-es sikere hozta meg. Két évvel később indult a mi történetünk.

Ami minket illet, Lengyelország történelmét három tematikus vonalon szeretnénk bemutatni. Az első a szabadság, a második lengyel identitás. Az első blokk többek között Európa egyik legöregebb állam- és alkotmánytörténetét mutatja be; a köztársasági hagyományokra és a modern kor függetlenségi mozgalmaira, egészen a Szolidaritás történetéig. A második blokkot, a lengyel identitást illetően elmondható, hogy annak fejlődését hivatott bemutatni az új múzeum. Az identitás nálunk nem egy örök és változatlan márványoszlop, hanem a történelemmel folyamatosan fejlődő fogalom; ered a szláv gyökereinkből, folytatódik a kereszténységgel és a lengyel állam kiépülésével és a lengyel-litván közös történelemmel, amelyben lengyelnek lenni annyit jelentett, hogy az ember akár eltérő etnikai származással rendelkező nemesember lehetett – litván, rutén, sőt, akár német is. A XIX. században, a felosztottság idején, ahol három idegen hatalom uralkodott ezen a területen, lassan kialakult a nyelven és a kultúrán alapuló modern nemzet – amely azt jelenti, hogy a parasztság is tudatos elemévé vált a nemzetnek. A II. világháború további változásokat is hozott. A német és a szovjet terror, illetve az erőszakos áttelepítések következtében a nemzetünk monoetnikussá vált. 1945-ban olyan városokat vesztettünk el, mint Lemberg vagy Vilnius, ugyanakkor nyugaton új területeket és újabb identitást kaptunk. Ezt a két fő témát egészíti ki egy harmadik, amelynek témája a kultúra, a hétköznapok és a tudomány világa lesz.

Ahogyan kivettem, a lengyel történelemből csak kiemelnek bizonyos időszakot. Egyszerűbb így bemutatni ezer évet, pár ezer négyzetméteren?

A lengyel történelmet kronologikus rendben fogjuk bemutatni, azt hat fő részre osztottuk fel. Mindegyik rész három-öt fókuszponttal rendelkezik. A középkori Lengyelország esetében például a lengyel állam kezdetei, a városok és a kultúra fejlődése a 12-14. században, végül pedig a Lengyel-Litván Államszövetség a fő elemek.

​

Meddig tart majd az idővonal? 1989, esetleg napjaink?

Itt két koncepció is van: különbséget teszünk a kemény lezárás és a puha lezárás között.

Mire gondol ezalatt?

Lesz egy kemény lezárás, ami a kommunizmus bukása és a Vasfüggöny megszűnése lesz, azonban emellett lesz kiállítótér egy puha lezárásnak is, amelyben napjaink kihívásait és történéseit mutatjuk be, médiatartalmakon és hétköznapi emberek nézőpontján és véleményén keresztül. Az utolsó harminc év, vagyis a jelenünk még nem képezi akadémiai történeti diskurzus tárgyát, ezért itt az akadémiai eszközök sem működnének.

Mi fog biztosan bekerülni a puha lezárásba?

A NATO-csatlakozás, az elnöki gép katasztrófája Szmolenszkben, illetve a koronavírus okozta világjárvány mindenképp.

Említette a történelmi fókuszpontokat. Amikor kidolgozták az ideológiai és történelmi koncepcióját a múzeumnak, mennyit vitatkoztak az eltérő történelmi narratívákról?

Alapvetően inkább szakértői gárda állította össze a koncepciót, nem rendeztünk széleskörű, nyílt vitákat. Az emberek mindig azt hiszik, hogy a történelem nagy kérdései azok, amelyeket a médiában látunk-hallunk, holott ha bemegyünk egy múzeumba, vagy elolvasunk egy történelemkönyvet, rájövünk, hogy a történelmünk kilencven százaléka nem  különösebben ellentmondásos, éppen ezért a nyilvános vita félre is vihet minket. Én úgy látom, a mi fő feladatunk az, hogy bemutassuk a nemzeti történelem főbb pontjait. Lehet bizonyos eseményeket többféleképpen interpretálni, hiszen olykor a disputa is a közös örökségünk része, azonban ha túl sok médiavitába bonyolódunk, akkor az eredmény nem szakmai, sokkal inkább publicisztikai-ideológiai jellegű lesz. Az első körben széles körben elfogadott és tapasztalt történészekkel dolgoztunk együtt a koncepció és a fókuszpontok kidolgozásán, ezt követte egy teljes revízió, amelyet kurátornak felkért fiatal történészekkel és doktoranduszokkal valósítottunk meg, majd a múzeum közéleti személyiségekből álló Tanácsa vitatta meg az ötleteket és a kiállítás koncepcióját. A hosszú egyeztetésnek köszönhetően szerintem egy olyan múzeumot sikerül megalkotnunk, ami inkább összehozza az embereket, semmint megosztja őket. 

Magyarországot és a magyarokat például még 100 év után is megosztja Trianon kérdése. A lengyel történelemben melyik lehetne az az utolsó esemény, amelyet nagyjából történelmi konszenzus övez? Józef Piłsudski személye, a lengyel állam megteremtője?

Ez attól függ mit értünk történelmi konszenzus alatt. Józef Piłsudski szerintem egy jó példa, mivel a lengyelek kilencven százaléka egyetért abban, hogy meghatározó történelmi személyiség volt. Egy bizonyos része azt mondja, ő a lengyel történelem legnagyobb hőse, mások fenntartásokkal kezelik a hagyatékát, főleg, ami az 1926-os államcsínyt illeti, de mindezzel együttaz emberek túlnyomó többsége szerint döntő fontosságú alakja az állam helyreállításának 1918-ban, illetve a haza megvédésének a bolsevikoktól 1920-ban. Ez talán lehet egy történelmi konszenzus. Persze, mindig vannak olyan írások és elemzések, amelyek könyörtelenül kritizálják a történelem nagy alakjait, de a komolyan vehető, szakmai történészkörökben általában adott egy konszenzusJózef Piłsudski személyét illetően. Több ilyen példa is van, vegyük csak a Szolidatirást.  Vannak kisebb különbségek, de mindenki egyetért abban, hogy mérföldkövet jelentett a történelmünkben. Hiszem, hogy fontos, olykor emocionálisan telített eseményeket mutatunk be, ugyanakkor nem kell minden alkalommal megmondanunk a látogatóknak, hogy ki a rossz és ki a jó;  mi csak a keretet adjuk meg és igyekszünk a komplex történelmi problémákat fogyaszthatóan tálalni – nem kell mindenben egyetértenünk.

Milyen lesz a kiállítás fő narratívája?

Egy történeti múzeum pont az a hely, ahol a országok feltudják építeni a narratívájukat. Szeretnénk a lengyel történelem erejére, pozitív energiájára alapozni. Több lényeges tényezővel kell szembenéznünk. Először is, Lengyelország közel 200 éven át – eltekintve a két világháború közötti időszak jelentett rövid szünettől – valamilyen idegen uralom vagy megszállás alatt volt.

Alig múlt el 30 év a kommunizmus megdöntése óta, amely egy nagyon nehéz időszak volt Lengyelországnak, ma pedig a teljes függetlenség szempontjából kell megvizsgálnunk. Másodszor pedig vannak olyan témák és időszakok, amelyet most tudunk először lényegeiben áttekinteni, kezdve a kommunista diktatúrától, a második világháborús történésekig – Katyń, vagy a varsói felkelés megítélése például a mai napig a lengyel történelem nagy témái. Harmadszor behozunk a képbe új témákat is, amelyek érdekesek a jelenkori történelemábrázolás szempontjából: nemcsak politikai kiemelésekről van szó, ugyanúgy szükség van a hétköznapokat és a kultúrát bemutató elemekre is.  

Terveznek együttműködést kötni magyar múzeumokkal? Lesznek a kiállításnak magyar vonatkozású elemei is?

Természetesen lesznek magyar utalások, Báthory István, 1956, például, de mindvégig, nyilvánvaló módon sok a közös történelmi elem és referencia. A nemzetközi szakmai kapcsolatainkat is igyekszünk ápolni, a Terror Házával van együttműködésünk, a Magyar Nemzeti Múzeummal pedig most tervezzük felvenni a kapcsolatot.

Nagyon alapvető kérdés, eddig mégsem beszéltünk róla. Mi a célközönség, kiknek szól ez a múzeum?

Egy új generációnak. Annak a generációnak, akik kevesebbet olvasnak, akik vizuális világban élnek. A másik fontos célcsoport a külföldi látogatók, akik vajmi keveset tudnak a lengyel történelemről

Köztük azonban mégiscsak kell egyfajta egyensúlyt teremteni, hogy a kiállítás egyaránt szólítsa meg a lengyeleket és a külföldi látogatókat – akiknek az esetek többségében semmilyen fogalmuk sincs a lengyel történelemről.

Azt gondolom, hogy létezik egy alaposan megbomlott egyensúly Nyugat és a Kelet között a történelmi tudás terén. Jelen pillanatban nekünk Közép- és Kelet-Európában adott a függetlenség és a gazdasági fejlődés. Itt a lehetőség arra, hogy nemzetközi fórumon bemutassuk a bonyolult közép- és kelet-európai történelmeket és hagyatékunkat nemzetközi fórumokon. Ugyanakkor az a helyzett, hogy nincs sok különbség egy lengyel és egy külföldi látogató között, ugyanis a fiatalok nagyrésze minimális történelmi tudással rendelkezik, és azt sem kapcsolja össze nagyobb távlatokban.

A kiállításon egyszerre kell különböző üzneteket közvetítenünk, különböző szinteken: olyanoknak, akik semmit sem tudnak; olyanoknak, akik minimális iskolai tudással rendelkeznek; és olyanoknak, akik nagy történelmi tudást birtokolnak. Mindenkinek adni kell valamit és olyan elemeket kell mutatnunk, amelyek mindenki számára érdekesek és értékesek.

Lengyelországban három évtizede tendencia, hogy a történelmi hagyatékot és narratívát bemutató múzeumokat egy-két kivételtől eltekintve a lengyel jobboldal kezdeményezte, alkotta, építette. Csak a jobboldal képes vagy akar ilyen narratívát építeni?

Úgy látom, azoknak, akik történelmi érdeklődéssel rendelkeznek, többé-kevésbé konzervatív világlátásuk van. Ez oda-vissza igaz, hiszen a hagyomány a konzervatív világérzékelés egyik alapppilére, míg a baloldali és liberális emberek általában könnyebben elfogadják a változást, és nem értékelik túlzottan a múltat. Ezzel ellentétben áll például a modern művészet területe, ahol baloldali, liberális dominancia van. A szakmaiság azonban sohasem alapszik a politikán, a kiállítás összeállítása során igyekeztünk a lehető legszélesebb szakmai plénumot bevonni.

Arra van bármilyen stratégia, hogy a lengyel történelem érzékeny pontjait hogyan mutassák be teljes realitásban? A lengyelek szerepe a Holokausztban például egyike a legérzékenyebb pontoknak.

Igen, előbb vagy utóbb mindig előkerül ez a kérdés. Elsősorban szigorúan csak a történelmi forrásokra szabad hagyatkozni. Hiszem, hogy semmiképpen nem elfogadható az általánosítás: a„lengyelek antiszemiták” felkiáltás helytelen, hiszen igen korlátozott azon dokumentált esetek száma, amelyek a megszálló hatóságokkal való bármiféle kollaborációról számolnának be. Ugyanakkor nagy számban szerepelnek nálunk a világ igazai. Ha a tízezernyi dokumentált esetet vesszük, amelyben az emberek a zsidókat segítették, amely valószínűleg a legnagyobb szám Európában – sok ez vagy éppen kevés egy harmincmilliós nemzet számára? Ne feledjük a történelmi körülmyéneket sem, hadd mondjak egy példát: az én nagypapámat lengyel katolikusként vitték el koncentrációs táborba, nagyanyám öt gyermekkel maradt egyedül, a túlélés foglalkoztatta, nem pedig az, hogy mi történik a gettóban. Mindig az adott szituációban kell megvizsgálni a történteket. A fiatalabb történészgeneráció egyes tagjai ugyanis sokszor hajlamosak úgy tekinteni a háborús évekre, mintha embereknek az lett volna az egyetlen problémájuk a megszállt Lengyelországban, hogy a friss osztrigához milyen pezsgőt igyanak. A történelem ennél összetettebb. Sokan rengeteget kockáztattak, vagy éppen meghaltak, amikor zsidókat mentettek; százezrek voltak a földalatti katonai és civil szervezetekben, akik a teljes országot akarták felszabadítani, százezreet végeztek ki, tartottak fogva koncetrációs táborokban vagy hadifogolyként, százezreket deportáltak kényszermunka-táborokba Németországba, és milliókat csak az érdekelt, hogy beszerzzék a mindennapi betevőt. És igen, voltak olyanok is, akár több ezren, akik együttműködtek a nácikkal és bűnöket követtek el – ugyanakkor a kollektív bűntudat és felelősség azonban nem megoldás, és nem is az igazsághoz vezető út.  

HB, KG

(Az interjú szerkesztett változata megjelent a Mandener folyóiratban is)