Paweł Lisicki író, űjságíró, a DorRzeczy folyóirat főszerkesztője a napokban Mackiewicz-díjban részesült – alábbi a díjazott laudációja olvasható.
Pawel Lisicki esszéistaként, regényíróként, drámaíróként és újságíróként több mint negyedszázada a lengyel kultúra kiemelkedő alakja. Már debütálását követően megjegyezte Czesław Miłosz, hogy Lisicki "mélyen érzi az irodalom és a művészet teológiai dimenzióját", és ezért "joggal várhatjuk, hogy ő lesz a fiatalon elhunyt Bolesław Miciński utódja". Lisicki mintegy 20 könyvének mindegyikében többször is megerősíti ezt a jóslatot.
A ma a Józef Mackiewicz-díj bizottsága által díjazott munka ["Dogma és tiara. Esszé a római katolicizmus összeomlásáról". – a szerk.] nagysága a Sancta Ecclesia Romanát napjainkban sújtó identitás- és hitválság élveboncolásának mélységéből fakad. A fájdalom és a gyötrelem, amit minden hívőnek és hitének tudatában lévő katolikusnak éreznie kell, erősíti annak tudatát, hogy ez a válság – legalábbis elvileg – nem külső behatás, nem valamilyen "barbár invázió" vagy üldöztetés következménye, hanem a római katolicizmus önpusztításának munkáját azok végzik, akiknek a római katolicizmus őrzőinek kellene lenniük. Az Úr szőlőskertjének pusztulása az egyház pásztorainak keze által és beleegyezésükkel történik. Még akkor is, ha, mint VI. Pál, észreveszik, hogy a katolicizmuson belül a nem katolikus gondolkodás kezd dominálni, és hogy a sátán gonosz szelleme az egyházba egy résen át az egyházon keresztül jutott be, de az még mindig nem tesz lépéseket a gonoszság terjedésének megállítására.
KÉT PILLÉR
Pawel Lisicki nagy érdeme, hogy nem elégszik meg azzal az egyszerű – túl egyszerű – magyarázattal, hogy a katolicizmus tragikus állapotáért egyedül Ferenc, Róma jelenlegi püspöke (ahogy ő akarja magát nevezni) a felelős. Mondhatnánk, hogy a "bergoglianizmus" és annak minden túlzása, különösen az Abu Dhabi nyilatkozat, miszerint a vallások sokfélesége Isten akarata, nem válság, hanem egy nem tegnap kezdődött válság eredménye. Lisicki radikális elemző, vagyis olyan, aki a probléma "gyökeréig" (radix) hatol. Megkérdezi, hogy mikor kezdődött mindez, és rájön, hogy akkor, amikor az Egyház beszüntette az eretnekségek elítélését, mert nem ítélni el semmit, az azt jelenti, hogy mindent jóváhagyni, és mindent jóváhagyni azt jelenti, hogy nincs többé katolikus hit. Természetesen nem ő az első, aki rámutat arra, hogy a pusztítás folyamata és hanyatlása a II. vatikáni zsinaton kezdődött, és számos nagy elődje van, akikre hivatkozik. Carlo M. Vigano érsek nyomán megismétli, hogy a jelenlegi válság a zsinat rákos daganatának áttétje, és azt a zsinat hibáinak felismerése és elutasítása nélkül nem lehet leküzdeni. Lisicki egyéni érdeme viszont az, hogy pontosan rámutat a római katolicizmus két fő pillérére, amelyeket a zsinaton és a zsinat után győzedelmeskedő progresszív rákbetegség megtámadott és szétzúzott. Ez a két pillér: a dogmatikai elv és a pápában, mint Krisztus földi helytartójában megszemélyesített tekintély elve.
Lisicki megvédi azt a meggyőződést, hogy a dogma "a mennybe vezető út, a természetfeletti élet kapuja és ajtaja". Dogma nélkül a katolikus vallás nem létezik, mert a vallásos érzés nem elég ahhoz, hogy valaki katolikus legyen. A dogma az oszthatatlan katolikus hit teljességének pontos és adekvát megragadása – vagyis az értelemnek a kegyelem által kinyilatkoztatott igazsághoz való ragaszkodása – ezért ennek megvallása szükséges az üdvösséghez, így lehetetlen az ezzel ellentétes tévedésekkel szemben a tolerancia, az intolerancia pedig kötelező. Az eretnekség elítélése látható jele annak, hogy az igazságot komolyan veszik.
AZ ÖKUMENIZMUS FELÉ
Az érem másik oldala a tekintély elvének lerombolása – paradox módon maga a pápa által – a monarchikus tiara elhagyásával VI. Pál által, aki után már nem koronáztak meg más pápát. A tiara pedig – emlékeztet Lisicki – megmutatta, hogy minden földi hatalom a pápa felsőbbségének van alárendelve, vagyis végső soron Krisztustól származik. A tiara azt a reményt fejezte ki, hogy az egész világ egy hitnek, egy isteni törvénynek, Krisztus királyi fenségének lesz alárendelve. Ahogyan az eretnekség elítéléséről való lemondás megbénította a dogmatikai elvet, úgy a tiara elhagyása a pápa világ feletti spirituális tekintélye (ön)felbomlásának jele, tekintélyének visszavonása volt.
Lisicki rámutat, hogy a Római Kúrián belül a Keresztény Egységért Felelős Titkárság létrehozása óta a katolikus igazságot alárendelték az egyházi ideológia követelményeinek, ami elkerülhetetlenül a dogmatikai tartalom felhígításához, elmosásához, elsimításához és átértelmezéséhez vezet, hogy az a nem hívők számára is elfogadható legyen. A "vallásszabadság" új tanítása, amely nem a hagyományban gyökerezik, és amelyet a "Dignitatis Humanae" nyilatkozat is kiemel, a tényleges választási szabadság és a szabad választás "joga" összekeverésén alapul. E gondolkodásmód szerint a választás adja az igazság értékét, nem pedig az igazság a választásét. Ha azonban az embernek joga van az erkölcsi és vallási tévedéshez, akkor – mint Lisicki rámutat – Isten nem kötheti az embert a saját törvényével és engedelmességével a Kinyilatkoztatáshoz, és következésképpen nem büntetheti meg azért, mert nem őt választotta. A zsinat ekkor valójában az emberi választás erkölcsi semlegességének elvét hirdette meg, és azt, hogy az ember az általa hozott döntéstől teljesen függetlenül őrzi a méltóságát. Attól kezdve a méltóság abszolút, az igazság pedig relatív. Ez azt is jelenti, hogy minden vallás és minden kultusz számára abszolút szabadságot és egyenlőséget hirdet, ami elkerülhetetlenül az állam szekularizációjához és a társadalom keresztényietlenítéséhez vezet.
Lisicki diagnózisa szerint az "új"– már nem dogmatikus, hanem ökumenikus – katolicizmusnak tehát három alapja van: pozitív hozzáállás más vallásokhoz; az ember "természetes" jogának elismerése a tévedéshez; annak elismerése, hogy a közhatalomnak és az államoknak nincsenek kötelezettségei Istennel és az igaz vallással szemben. A zsinat megnyitotta az ajtót egy új antropocentrikus vallás, az ökumenikus katolicizmus, az "új humanizmus" előtt, ahogy Ferenc nevezi. Az igazság és a tévedés, a kettős jelentés, a kompromisszumos formák keresésének zűrzavara "sebezhetővé tette Rómát egy egyre erősebb ellenféllel – a neomarxizmus ideológiájával, az LMBT+ mozgalom zsarnokságával, a feminizmussal – szemben".
FÁJDALOM ÉS AGGODALOM
Lisicki mindezekről a szerencsétlenségekről leplezetlen fájdalommal és aggodalommal ír, nem takarékoskodva a szarkazmussal, sőt a helyzet tragikumával indokolt gúnyolódással sem, ami az őszinteség és hitelesség értékét adja a könyvnek. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy merre tart az egyház. Lisicki remegő szívvel kérdezi, hogy a katolicizmus, az amúgy is megbénult dogmatikai és tekintélyelvű, ökumenikus katolicizmus nem válik-e még inkább egy ökumenikus, feminista, gender, homoszexuális, haladó katolicizmussá, vagyis olyanná, amelyet Lisicki maga is leírt néhány évvel ezelőtt "Az Antikrisztus kora" című fiktív disztópiájában. Ezek a félelmek nem alaptalanok, mert az "idők jelei" nem utalnak másra, így a helyzet miatt aggódó katolikus csakis az Úr ígéretében bízhat, hogy [az egyházon] " az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt." (Mt 16:18). Könyvének utolsó bekezdéseiben a szerző annak a reményének ad hangot, hogy Isten még egyszer megkegyelmez és visszafogja haragját, megmenti az egyházat és a világot az ilyen megaláztatástól, gyalázattól és profanációtól: "Talán a Lélek újra leszáll, és a katolikusok újra felfedezik a dogmatikai elv szépségét, pompáját és fenségét, visszaszerzik a tiarát a múzeumból, és újra a pápa fejére helyezik, aki azt fogja tenni, amire hivatott: erősíteni a hitben, hirdetni az igazságot minden időben, elutasítani a tévedéseket és eretnekségeket".
Közel száz évvel ezelőtt Miguel de Unamuno – egy ortodoxiától távol álló gondolkodó, amit meg kell jegyezni – könyvet írt a "kereszténység agóniájáról". Bár ez a könyv inkább protestáns, mint katolikus szellemiséget fejez ki, és indexre került, helyes az alapgondolata, amint azt maga a cím is jelzi: a kereszténység lényegét tekintve "agonisztikus" a görög "agon" szó eredeti jelentése szerint, azaz "küzdelem", "harc". Ez a gyötrelem, amelynek tétje az örök üdvösség vagy kárhozat, minden hívő lelkében és Krisztus egész misztikus testében, a földi Egyházban zajlik. A mi feladatunk az, hogy a jó oldalon álljunk ebben a harcban, és az, hogy mi lesz ennek a harcnak az evilági kimenetele, nem a mi akaratunkon múlik. Ahogy Lisicki írja, "a jövő Isten kezében van, és úgy lesz, ahogyan Ő dönt".
A laudáció a DoRzeczy hasábjain olvasható, a közlési engedélyt ezúton köszönjük.