103 éve, 1918. december 27-én robbant ki a nagy-lengyelországi felkelés, amely a lengyel függetlenség elnyerésének követlen előzményét jelentette. Évfordulója ma a legfiatalabb állami ünnep Lengyelországban.
A nagy-lengyelországi felkelés 1918. december 27. és 1919. február 16. között zajlott Nagy-Lengyelország területén, ez volt a megszállt területek legnagyobb szabadságharca, amely nagyban hozzájárult a Lengyelország első felosztása (1772) során Poroszország által bekebelezett „ősi”, lengyel területek visszaszerzéséhez is. Mivel nagy-lengyelország, Wielkopolska a lengyel kultura és államiság egyik bölcsője volt, a felkelés győzelmére a lengyel nemzet ősi jussának visszaszerzéseként tekintettek.
A felosztások idején
Az ország felszabadalása után, 1793 és 1918 között Nagy-Lengyelország a mindenkori német állam részét alkotta: eleinte a Porosz Királyságé, majd 1871 után a Német Császárságé. A német egységet követően erőltetett fokozatba kapcsolt ezen a területen a lengyel lakosság elnémetesítése: a német hatóságok erőteljesen felléptek a katolikus egyház és a lengyel nemzeti és munkásmozgalom ellen, németekkel próbálták betelepíteni a tartományt, egyidejűleg a lengyeleket kitelepíteni onnét. Megtiltották a lengyel nyelv használatát, teljesen felszámolták a lengyel nyelvű közoktatást, a nemzeti emlékek ápolását és felkutatását. Ellenszegülésként a lengyelek számos oktatási, szövetkezeti, gazdasági és politikai társaságot szerveztek. A tagjaik többségét az nemzeti demokrácia kötötte össze, amely a nemzeti katolikus erőket egyesítette, Narodowa Demokracja, azaz Nemzeti Demokrácia néven, Roman Dmowski vezetésével. A törvényes sportegyesületek illegális, titkos katonai kiképzést végeztek, néha még a német hadseregbe való belépést is javasolták konspiratív céllal.
Előkészületek a világháború végóráiban
Ahogy az első világháborúban a lengyeleket megszálló hatalmak egymás ellen is hadba léptek, a lengyelekben felcsillant a remény, hogy saját javukra is fordíthatják a hadműveleteket. A breszti béke után ugyanakkor Németország feloszlatta a nagy-lengyelországi félkatonai szervezeteket, ezek illegálitásba kerültek. Az összeomlás és Vilmos császár lemondása után a hatalmat Friedrich Ebert (SPD) vette át, aki csak ideiglenesen állt a kormány élen. A nehéz helyzet javításának érdekében a szociáldemokraták elkezdtek együttműködni a régi konzervatív, militarista elittel. SPD támogatta ugyan Lengyelország függetlenségét, de a konzervatívok befolyása alatt kijelentette, hogy a jövőbeli lengyel állam nem foglalhat magába olyan területeket, amely a poroszokhoz került a felosztáskor, azaz 1772-ben, ebbe Nagy-Lengyelországot is beleértve. Erre válaszul titkos katonai szervezetek alakultak meg Poznańban, Jarocinban és Inowrocławban. Fegyvert és muníciót gyűjtöttek, miután kicsempészték azt a katonai raktárakból.
1918. november 11-én Németország kapitulációjával a világháború végét ért. Ezt a dátumot a lengyel függetlenség visszaszerzése napjának tekintik. Az új állam határait azonban még mindig nem állapították meg, Nagy-Lengyelország még mindig német fennhatóság alatt állt. Ebben az időben jött létre Poznańban a soknemzetiségű Polgári Őrség, amely átvette a rendőrség feladatait. Rövidesen a lengyelek ennek révén eltávolították Poznań főpolgármesterét, Georg Wilmset.
November 12-éig az egész Nagy-Lengyelországban létrehozták a munkás- és katonatanácsokat és az ún. polgári bizottságokat (későbbi nevükön: néptanácsok). A bizottságok élen a poznańi Központi Polgári Bizottság állt (Centralny Komitet Obywatelski, CKO). Ennek élén viszont három emberből álló Főbizottság volt, amelyben mindegyikük képviselt egy-egy, a németek által megszállt tartományt. Stanisław Adamski Nagy-Lengyelországot, Wojciech Korfanty Sziléziát, Adam Poszwiński Kujáviát. Hamarosan a CKO átalakult Fő Néptanáccsá (Naczelna Rada Ludowa, NRL).
A német hatóságot olyan híresztelések nyugtalanították, hogy Józef Piłsudski, lengyel államfő, megindult katonaival Poznań felé. Ilyet a lengyelek gyakran terjesztettek, hogy nyomást gyakoroljanak a németekre. November 15-én a berlini kormány döntésével haderőket hozott létre, amelyeknek a „bolsevizmustól” és a „lengyel lázadástól” kellett védeniük Németország keleti tartományait. Így jöttek létre az ún. Grenzschutz (határvédelem) önkéntes alakulatai, amelyek azután Litvániában, Lettországban, Kelet- (Gdański) Pomerániában és Felső-Sziléziában működtek.
November 18-án történt meg az Országos Szejm és a járási néptanácsok megválasztása. A Németország által megszállt lengyel területek képviselői azonban nem fogadták el a nekik felkínált pozíciókat a varsói kormányban, mert véleményük szerint Piłsudskit nem a nemzet választotta államfővé, hanem a megszálló központi hatalmak erőszakolták rá ezt a hivatalt. Az ellenérzés Piłsudskival szemben főként abból táplálkozott, hogy e tartomány mindig határozottan az endecját támogatta, amelynek a vezetője, Roman Dmowski, Piłsudskinak nemcsak politikai, hanem személyes ellenfele is volt. Piłsudski elutasítása egészen a Második Lengyel Köztársaság végéig, – a második világháború kitöréséig tartott.
A felkelés kirobbanása
A december 26-án Varsóba utazó Ignacy Jan Paderewski megérkezett Poznańba. Paderewski híres zongoraművész volt, de ezen túl sikeresen tevékenykedett az Egyesült Államokban Lengyelország függetlenségének érdekében és ezért nagyon népszerű volt a lengyelek között. Ráadásul, mivel Dmowski munkatársa is volt, így Nagy-Lengyelországban tisztelet övezte. A németek tudva, hogy a poznańi lengyelek által megszervezett köszöntése könnyen átalakulhat németellenes politikai tüntetéssé, ezért a német külügyminisztérium megtiltotta Paderewskinek, hogy Poznańban tartózkodjék, de ő ignorálta a tilalmat.
A harcok kezdete
December 27-én a németek, akik felháborodtak a Paderewski látogatását kísérő ünnepségeken, megszervezték katonai egységeik átvonulását a városon keresztül. Betörtek a Fő Néptanács épületébe, leszakították a lengyel, brit, francia és amerikai zászlókat, azután a városon keresztül vonulva letépték a zászlókat a magánlakások erkélyeiről is. Később elkezdtek géppuskával lőni a szálloda felé, ahol Paderewski tartózkodott. Ezt hamarosan a lengyel Népőrség ellentámadása követte. A harcok éjszaka végződtek, a lengyelek bevették a németek által megszállt Rendőr-főkapitányság épületét. Elfoglalták a Főpályaudvart, a Főpostát és az erődítményt(december 28.). Az NRL Főbizottsága létrehozta a Felkelési Haderők Főkapitányságát, így egyesítve minden lengyel egységet egy főparancsnokság alá.
A felkelés gyorsan terjedt – főként a nagy-lengyelországi fővárostól keletre fekvő városokban. Poznańon kívül a német fennhatóság alatti területeken heves összecsapások kezdődtek. A legtöbb lengyel Nagy-Lengyelország központi és keleti részéiben élt, míg a nyugati részen a németek voltak túlsúlyban. Az évforduló idején, és az azt követő napokban sorra foglalták el a lengyelek a fontosabb településeket, Nowy Toruń, Bydgoszcz, vagy éppen Grodzisk környékén. Január 5-re a poznańi reptér is a fennhatóságuk alá került, így a megszerzett német gépekkel a légifölényt is sikerült megszerezniük.
1919. január 9-én Fő Néptanács hivatalosan kihirdette, hogy átveszi a hatalmat, de nem határozta meg a kiterjedését. A felkelés parancsnokává Józef Dowbor-Muśnicki tábornokot nevezte ki. A vezérkari főnök viszont Piłsudski embere lett – Julian Stachiewicz alezredes. Fokozatosan lengyelesítették a közigazgatást: eltávolították a lengyelellenes hivatalnokokat, a német járási tanácsokat (Landraten) lengyel sztaroszták (járás főhivatalnokainak) alá rendelte.
Január közepétől számos vita zajlott a Dmowskihoz hű vezetés és a varsói kormány között – Február 7-én Piłsudski államfő kiadott egy olyan dekrétumot, amely megengedte a németek által megszállt területek 16 képviselővel képviseljék magukat a lengyel Szejmben. Február 14-én egy nagy-lengyelországi képviselő, Wojciech Trąmpczyński, a Szejm elnöke lett (a szejm marsallja).
Ezzel egyidejűleg lezárultak az utolsó harcok is: február 16-án Trierben aláírták azt az egyezményt, amely meghosszabbította a világháborút követő novemberi fegyverszünetet az antant-államok és Németország között. Franciaország nyomására Németország beleegyezett abba, hogy az egyezmény a nagy-lengyelországi frontra is kiterjedjen. A Nagy-lengyelországi Hadsereget az antanttal szövetséges haderőnek ismerték el. Az egyezmény megtiltotta a németeknek a támadásokat és a demarkációs vonalak átlépését.
A lengyel fennhatóság megszilárdulása
A fegyverszünet ellenére a németek tovább folytatták haderejük összevonását és támadni készültek. Nagyon nehéz volt azon lengyelek helyzete, akik a németek által ellenőrzött területeken éltek. A német ellentámadás növekvő veszélyét látva június 5-én az NRL Főbizottsága bevezette a szükségállapotot az egész általa igazgatott területen. 20 kilométeres övezetben a polgári hatóságot a hadinak rendelték alá, néhány nappal később bevezették a halálbüntetést olyan cselekményekért, amelyek kárt okoznak a nagy-lengyelországi hadseregnek vagy előnyt a német hadseregnek. A Nagy-Lengyelországban élő német nemzetiségű férfiak egy részét internálták.
1919. június 28-án aláírták a versailles-i békeszerződést. Majdnem az egész Nagy-Lengyelország (azaz, a volt Poznańi Nagyhercegség területe) Lengyelországhoz került, azokat a városokat is beszámítva, amelyeket a lengyeleknek nem sikerült elfoglalniuk (pl. Leszno , Kępno, Rawicz). A határ kb. 20 kilométerrel közelebben került, mint a hercegség régi határa.
Július 9-én megszüntették a szükségállapotot kivéve a front menti zónát. A volt német tartományok területeivel (azaz, Nagy-Lengyelországgal, Gdański Pomerániával és Felső Sziléziával) egy külön minisztérium foglalkozott augusztus 1-jétől. Augusztus 19-én feloszlott a Fő Néptanács, november 6-án a Főbizottsága. Augusztus 28-án a Lengyel Hadsereg Főparancsnoksága átvette a nagy-lengyelországi hadsereg állományát a lengyel hadseregbe.
A nagy-lengyelországi frontot csak 1920 márciusában számolták fel, bár a versailles-i békeszerződés döntései 1920. január 10-én léptek életbe. A két világháború közötti időszakban a felkelés emlékét a Nagy-Lengyelországban népszerű Nemzeti Demokrata Párt és a Sanacja harcában használták fel, így a politika áldozatává vált: még a felkelőket sem tüntették ki.
Az 1939-es német megszállás eredményeként Nagy-Lengyelország vidéke visszatért a náci Németországhoz és lakossága számos megpróbáltatást szenvedett a németektől.
A századik évfordulón a nagyszabású emlékünnepségek keretében született a gondolat, hogy állami ünneppé nyilvánítsák, ez végül idén októberben nyert format. Andrzej Duda elnök kezdeményezésére október 21-én hivatalosan is ünneppé nyilvánították.
Forrás: Wikipedia