A címben szereplő kifejezés a húsvéti szent három napnak, jó Mesterünk szenvedése és feltámadása ünnepének latin neve. Talán nem szükséges magyarázni, mi a kapcsolat egyrészt a háború, a világban megnyilvánuló bármilyen rossz és a szenvedés, másrészt a Názáreti szeretetből értünk viselt keresztje, temetése és üres sírja között. Most, mikor a gonosz, az értelmetlen pusztítás és halál újra ilyen közel van hozzánk Európában, különösen fontos, hogy húsvét elevenítő titka átjárjon minket.

 

Varsóba idén januárban és februárban Jan Twardowski verseinek fordítása miatt látogattam. Ezalatt “mellékesen” fölkerestem több fontos helyet, például egy délutánt töltöttem a Rakowiecka 37-ben, egy vasárnapot szenteltem a Kampinos erdei Nemzeti Emlékhelynek és temetőnek Palmiryből reggel kigyalogolva és estére onnan vissza szintén gyalog Truskawig, sokat időztem Podkowa Leśna Szent Kristóf temploma emléktábláinál, főterének magyar emlékművénél és temetőjében a három magyar katona sírjánál, vagy Laskiban, a világtalanok otthonában, ahol 1944-ben a II. magyar tartalékos hadtest tett tanúságot a lengyel-magyar összetartozásról. És több fontos találkozásom volt ezalatt: poszthumusz Wacław

Felczakkal, valamint a róla elnevezett intézet munkatársaival, találkozás élőben Engelmayer Ákossal és élete meghatározó történeteivel, Krysztof Zanussival, akivel utolsó, készülő filmje kapcsán hosszan beszéltünk Isten és ember kapcsolatáról... Utólag visszatekintve mintha ezek azért történtek volna, hogy felkészítsenek a rettenetre, ami február 24-én hajnalban rátört a világra.

 

Február 22-én, kedden este tértem vissza Budapestre. Csütörtökön hajnalban kitört a háború, ami fölforgatta az én életemet is. Úgy volt, hogy február 26-án a kommunizmus áldozatainak napja alkalmából átadjuk a Hit Pajzsa díjat két egyházi embernek, akik a kommunizmus idején Mesterükhöz hűségesen vállalták az üldöztetést, aztán indulok Afrikába. A díjat át is adtuk egy lélekben fiatal idős apácának Magyarországról és egy püspöknek Erdélyből. További terveimet Putin szétlőtte. A jezsuita generális kineveztetett jezsuitákat a lengyel, a szlovák, a magyar és a román jezsuiták közül, akik felelősek az ukrán határmenti országokban a menekültek segítéséért. Magyarországon én lettem az. Így az afrikai kutató út elnapolódott. 

 

Sokan kérdezik: hogy-hogy Magyarország a menekültválságra korábban kerítéssel válaszolt, most meg korlátlanul engedi belépni területére a menekülteket, már több mint hétszáz ezret. A válasz nyilvánvaló lehet annak, aki nem elfogult: a menekülteket a nemzetközi egyezmények szerint az első olyan országban kell befogadni, ahol biztonságban vannak. Ott is elvárt a menekültek részéről az együttműködő magatartás a fogadó ország törvényeivel, szokásaival, továbbá az együttműködés a személyi azonosság igazolásában. 

 

További egyezmények és megállapodások segítik a válsághelyzetet, hogy a rendkívüli terhek egyenletesen oszoljanak el az egyes országok között. Hiszen egymásra vagyunk utalva mindannyian a földünkön. Amint egy családban megérzi mindenki, ha egy tagja beteg, így az emberiség családjában is, ezért igazából senki nem érezheti magát „szerencsés országnak”, mert nem határos egy konfliktusokkal teli területtel.  

 

Voltak országok, amik nem engedtek a nemzetközi média és a hangos politikusok egy része követeléseinek, megőrizték felelősségtudatukat és szuverenitásukat, és a nemzetközi egyezmények szellemében kitartottak a menekültek ellenőrzött, valamint szabad döntésük alapján történő befogadásában. Ilyen volt többek között az Egyesült Államok, Kanada, és ilyen volt Magyarország is. 

 

A mostani helyzetben sem maradt tétlen vagy közömbös Magyarország. Mert szuverén módon küzdeni az elfogadhatatlannal. Harcol a háború kitörése óta a rossz ellen, nem fegyverrel, hanem békés eszközökkel, ameddig lehet, nagy áldozatokat vállalva Ukrajnáért és az ukrán menekültekért. A magyar kormány hatalmas szakmai és anyagi eszközeinek segítségével lehetett képes a magyar társadalom arra, hogy szeretetszolgálataival hatékonyan segítse a menekülteket. Egy demokratikus országban a vezetése nem a társadalom helyett cselekszik, hanem közös akarattal mobilizálja a társadalmat és erőforrásait a közös nagyobb jó érdekében. Erre kapott fölhatalmazást a demokratikus választások során. 

 

Nemcsak Magyarország, más országok sem akarnak a fegyveres konfliktus kiterjesztésével küzdeni a rossz ellen. Minden országnak megvannak a saját szempontjai a saját földrajzi, történelmi, kulturális, etnikai... sajátosságai alapján. Elvárható, hogy ezt az egyes országok kölcsönösen tiszteletben tartsák. Ami igazából elfogadhatatlan, az a a tétlenség mint válasz a bajra. 

 

Február végén, március elején kicsit Afrikában éreztem magam Budapesten. Ukrajnában sokan tanultak az emberiség bölcsőjének hatalmas kontinenséről, akik menekültek lettek. Rendi ingatlanjaikban is szállásoltunk el közülük. Van, aki Magyarországon folytatja tanulmányait. Nagy belső öröm látni, hogy országunk szinte egy emberként siet segítségére a bajban lévőknek. Önkéntensként és adományokkal, étellel, itallal, ruhával, szállással, pénzbeli adományokkal. És a segítőkészség annyi hét után sem csökken. Sem a kormány, sem az egész társadalom részéről.

 

Halaszthatatlan ügy miatt – ha van ilyen - áprilisban Mozambikban vagyok a XIX. század végi, XX. század eleji Zambézi jezsuita misszió kutatásának ügyében. Jó látni a lengyel-magyar közelséget Afrikában is. Az adatok sorra utalnak erre. A magyar jezsuita jelenlét régen megszűnt ezen a vidéken, a lengyel jelenlét máig megvan. Remélem, hogy látogatásom során találkozom például Ludwik Zapałával, akit negyven éve ismertem meg, mikor Torontóban tanult és készült az afrikai lengyel jezsuita misszióba. Akkor ott egyik készülete a szigorú böjt volt a nyolcvanas évek Lengyelországáért. Nagyon bennem maradt az emléke. 

 

A mostani háború és minden levett sisakú gonoszság a teremtő jóság elleni, emberen túli lázadás ősi szellemének megnyilatkozása. Isten nem küzd ellene, hiszen egyenlőtlen küzdelem lenne, egyetlen lehelletére megszűnik létezni bármely teremtménye. Isten szeretete a szívünket, a létezők szívét akarja megnyerni a határtalan szeretet életére. Ennek a háborúnak és minden rettenetnek lehet kijózanító, megtisztító ereje. A jó melletti döntésre ad rendkívüli helyzeteket. A jólétben és biztonságban elkényelmesedett szíveknek és az összezavarodott elméknek képes irányt mutatni, hogy igent mondjanak a nagyobb jóra és nemet mindarra, ami a pusztulásba visz.

 

Sok erőt ad a tudat, hogy Jézus halálán át föltámadásával megalapította a mennyei Atya új országát, a határtalan irgalom országát. Ide mindenkit hív, elsőként hívta a vele keresztre feszített latrot. Azóta kettős állampolgárok vagyunk: a földi haza polgárai és mennyeié. A földi állandóan változik, és onnan egyszer mindannyian átköltözhetünk a mennyeibe. Fontos ezt tudatosítani. Ér mindnyájunkat igazságtalanság, kegyetlenség, betegség és végül a halál, de sorsunkat ez nem teszi reménytelenné. Isten országát nem veheti el tőlünk senki és semmi, csak az igazán egyedül Isten által tiszteletben tartott szabad akaratunk döntése. Ez húsvét elevenítő titka, Isten határokat nem ismerő szeretete irántunk. Nagyböjt, a szent három nap segít, hogy fölszabaduljanak bennünk Isten újjá teremtő erői.

 

A szívünkben lakozó Megváltó abból a magasságból szemléli életünket – és oda emeli magához a mi tekintetünket is -, ahonnan látszik, hogy minden gyönyörűnek született, átmeneti gyönyörűségnek. A sötét, a gonosz rányomhatja bélyegét arra, ami van, de ez csak felszíni és átmeneti. Az igazi tulajdonos bélyege szívünk legmélyén kitörölhetetlen. Akarom, legyél, akarom, éld velem veled megosztott életemet mindörökké – mondja ez a bélyeg. Ha kitartunk mellette az életünk árán is, akkor megtapasztaljuk világokat helyreállító, újjáteremtő erejének csodáit. Adja az Örökkévaló a hozzá való feltétlen hűség kegyelmét a háború borzalmai között is, hisz magunktól erre nem lennénk képesek.

 

 

Sajgó Szabolcs SJ jezsuita szerzetes, író, költő, versfordító, írása Intézetünk számára

 

Borítókép: Krisztus testét helyezik biztonságba a lembergi örmény katedrálisban  fot. PAP/Vitaliy Hrabar