Az orosz imperializmus áll Andrzej Nowak elemzéseinek középpontjában. Főként azt vizsgálja, hogyan határozza meg magát az orosz állam, hogyan ütköznek a nemzet- és birodalomépítési koncepciók, mit gondol az orosz értelmiség Lengyelországról, milyen szerepet szán az orosz birodalomban a két keleti szláv népnek.

Nem a semmiből született a mai orosz neoimperializmus. E jelenséget nem lehet csupán az orosz belpolitika alakulásából, az oligarchák csatározásaiból vagy a nemzetközi helyzet alakulásából levezetni. A krakkói történész meggyőzően bizonyítja, hogy az orosz imperializmus erős civilizációs küldetéstudattal párosul, belpolitikai alapja pedig az erős paternalista állam és a totalitárius politikai berendezkedés.

,,[...] Nowak esszéi időtállók. Elvezet minket a 2000-es években jelentkező orosz neoimperializmus történelmi forrásvidékeire, bemutatja metamorfózisát és modern megjelenési formáit. Nem tudhatta még, hogy ennyire aktuális lesz a téma, új fejezet indul az orosz imperializmus történetében, és fegyverrel próbálja visszaszerezni az elveszett birodalmat. Hálásak lehetünk neki, hogy mindezt megírta, így mi is jobban értjük, mi zajlik ma a világban." (Részlet Mitrovits Miklós utószavából)

RÉSZLET A KÖTETBŐL

 

Lengyel holokauszt a Szovjetunióban. A 75. évforduló

 

Nem sok mindenre emlékszünk. Egyre kevesebbet tudunk a közös történelmünkről. Ma már egyáltalán nem kivételes az olyan eset, mint amilyen nemrég előfordult, amikor a Baloldali Demokratikus Szövetség szóvivője 1988-ra datálta a varsói felkelést. Ez inkább a lengyel történelmi tudat tipikus képe, amelyet fölszántott a közöny és a felejtés gépezete, amely olyan remekül működött a III. Köztársaságban. De van egy kivétel, amelyet Jedwabne szimbolizál: a III. Köztársaság leghatalmasabb médiaközpontjai kitartóan dolgoznak azon, hogy a mai lengyelekben szégyenérzetet keltsen a II. világháború kora, mivel ők is felelősek a zsidó népesség holokausztjáért.

Azért harcolunk a közös nemzeti emlékezet gyorsan zsugorodó darabkáján, hogy Jedwabne mellett megőrizzük Westerplatte, Monte Cassino, a varsói felkelés, nem csak a hősies harcok emlékezetét, hanem azét is, hogy milyen szenvedést okoztak a lengyel közösségnek a II. apokalipszis idején. Olyan kicsi már ez a hely, hogy néha még a Katyń emlékezetét őrző lengyeleket is vetélytársnak érzi az a csoport, amelynek különösen fájó emlékei maradtak az ukrán nacionalisták tömeggyilkosságairól, akik 1943-44-ben irtották a lengyel népességet, és mintha egyikek is, másikak is elvennék a nyilvános gyász terét azoktól, akiknek magától értetődően az marad a legfontosabb, hogy a németek irtották a lengyeleket, ennek több száz szimbólumával együtt: Bydgoszcz, Piaśnica, Stutthof, Palmiry, Dachau, a Pawiak börtön, Auschwitz…

Vajon el tudunk még helyezni valamit a tragikus XX. századi történelem lengyel hőseinek és áldozatainak e tájképében, amikor így kinevetnek minden lengyel mártíromságot, a gúny össztüzével fogadják a leghatalmasabb médiák és az általuk kreált tekintélyek?

Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Azt viszont tudom, hogy muszáj, mert ez nem csak lengyel, hanem egyszerűen emberi kötelességünk is. Muszáj még egy dátumot beiktatnunk a közös emlékezetünk kalendáriumába, amely a lengyel sorsot jelképezi és egyúttal meg kell emlékeznünk több mint 150 ezer konkrét emberi lényről, akit a XX. század legbűnösebb rendszere tüntetett el egyetlen parancsával.

Emlékezetünkbe kell idéznünk a 00485-ös számú parancsot, melyet az NKVD főnöke, Nyikolaj Jezsov adott ki 1937. augusztus 11-én egy határozat alapján, amelyet két nappal korábban hozott az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Politikai Irodája. Ebben a parancsban rendelte el a Szovjetunióban élő lengyelek kiirtását. Nem létezett korábban olyan egyedi dokumentum, amely ilyen nagyszámú ember etnikai kritérium alapján történő tudatos likvidálását vonta maga után. Jezsov harcot hirdetett „a lengyel hírszerzés szovjet területen végzett fasiszta-felkelői kém-, diverzáns, defetista és terrorista tevékenysége ellen”, amelyet állítólag a Lengyel Katonai Szervezet (POW – a szovjet állam területén már 1921-ben teljesen szétverték) gigantikus hálózata folytat. Azt is világosan meghatározta, mi a feladatuk az NKVD alá tartozó szolgálatoknak az egész államban: „teljesen likvidálni a POW mindmáig érintetlen széles diverzáns-felkelői hátterét és a Szovjetunióban működő lengyel hírszerzés legfőbb emberi erőforrásait” (osznovnih ljudszkih kontyingentov).

Mindenkit besorolhattak ebbe a „háttérbe” és a „legfőbb emberi erőforrásokba”, akinek be volt írva a személyi igazolványába az, hogy a nemzetisége lengyel. Az 1926-os népszámlálási adatok szerint a Szovjetunióban 782 ezer ilyen személy élt. 1939-ben újabb népszámlálást tartottak, az adatok szerint 626 ezerre csökkent a lengyelek száma. Ez a példátlan üldözés rendszerével magyarázható, amelynek ki voltak téve a lengyelek Sztálin államában. Közel 200 ezer áldozat volt: agyonlőtték őket (nem csak 1937-38-ban), belehaltak a deportálásba, éhhalál pusztította őket 1932-33-ban. Ebben a lengyel sorsközösségben minden második férfi életét vesztette.

Az orosz születésű Nyikolaj Ivanov – ma már az Opolei Egyetem professzora – írta az első könyvet erről a bűntettről Az első megbüntetett nemzet. Lengyelek a Szovjetunióban, 1937-39-ben (Varsó 1991) címmel, de ő még nem fért hozzá a legfőbb szovjet forrásokhoz. A Memorial orosz kutatói, Nyikita Petrov és Arszenyij Roginszkij munkái 1993-ban és 1997-ben áttörést hoztak azzal, hogy hozzáférhetővé tették az NKVD hivatalos adatait, így megismerhettük a művelet nagyságrendjét. Aki nem bízik a lengyelek „mártíromsági” hajlamában, az bízzon az NKVD belső nyilvántartásában. Ott szerepelnek ezek az adatok: 1937 szeptembere és 1938 szeptembere között 143 810 személyt tartóztattak le a „lengyel műveletben”, 111091-et pedig agyonlőttek. Nem mindegyikük volt etnikailag lengyel, becslések szerint 85-95 ezret végeztek ki közülük ebben az egy akcióban. De más műveletekben is szisztematikusan gyilkolták a lengyeleket a szovjet államban 1917-től kezdve, amikor feldúlták a lengyel udvarházakat és kisnemesi falvakat, a katolikus papok üldözésén (a lengyel történeti irodalomban Roman Dzwonkowski atya idézi fel a legnagyobb szakértelemmel mindezt számos monográfiájában és kompendiumában), majd a számos áldozattal járó „kuláktalanítási” akción és a nagy éhínségen át, amely Ukrajnában és Kazahsztánban pusztított 1932-33-ban (de nem csak ukránok haltak ekkor éhen) egészen 1936-ig, amikor újabb letartóztatási és deportálási hullámok sújtották a lengyel népességet, előbb a II. Köztársasághoz közel lévő területeken, majd szovjet Ukrajna és Fehéroroszország egész területéről Kazahsztánba száműzték őket. Amikor a legnagyobb pusztítást végezte a terror, 1937-38-ban, az NKVD kisebb műveleteiben is tömegével lőtték főbe a lengyeleket, ilyen volt például a „német” akció („német kémek” likvidálása), magában az NKVD-ban végzett „tisztogatás”, ahová még Dzerzsinszkij vitt be „lengyel elemeket” nagy számban, de még számos más akciót is említhetnék.

A 00485-ös számú parancsot eredetileg három hónapra hirdették ki, de közel két évre meghosszabbították. Pusztító következményeihez járult még – ne feledjük, több mint 111 ezer főt lőttek agyon egyetlen parancs végrehajtása közben, vagyis több mint ötször annyit, mint az egész katyńi műveletben – Jezsov négy nappal később kihirdetett újabb parancsa. Ez a 00486-os számot kapta, és a „hazaárulók” családjára vonatkozott (nem csak a lengyelekre). Csak azok kerülhették el a letartóztatást, akik kiadták a szeretteiket. A gyerekek tizenöt éves kor fölött „felnőtt” büntetéseket kaptak. A kisebbeket gyermekotthonba vagy dolgozni küldték.

A Harvard Egyetem professzora, Terry Martin hívta fel a figyelmet arra, hogy a lengyeleket sújtó represszió abszolút kivételes mértékű volt a szovjet államban. Az 1937-38-ban, Leningrádban agyonlőtt áldozatok névsora alapján kiszámolta, hogy lengyel áldozatokat 31-szer gyakrabban lőttek főbe, mint az a létszámukból következett volna ebben a városban. Másként fogalmazva: amikor tombolt a nagy terror, a lengyeleknek Leningrádban és a környékén 31-szer kisebb esélye volt a túlélésre, mint egy átlagembernek ebben a városban, amely a legsúlyosabb tapasztalatokat szerezte a sztálini bűnökről. Hasonló statisztikát készített a Yale Egyetemen Timothy Snyder a nagy terror idejére, az egész Szovjetunióra kivetítve: itt sajnos a lengyel volt a választott nép. Mivel Sztálin kiválasztotta őket, a Szovjetunió minden népének adataiból kiszámított átlagnál negyvenszer nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy agyonlövik őket. A lengyelek a Szovjetunió lakosságának 0,4 százalékát alkották, ugyanakkor az 1937-38-ban agyonlőtt 681 ezer fő mintegy 13-14 százaléka volt lengyel áldozat. Ennyit mond az NKVD adataiból készült száraz statisztika. De, mint Snyder írja nagyon helyesen Véres övezet. Európa Hitler és Sztálin szorításában (2010, 2012) című monográfiájában, mindenekelőtt azt kell emlékezetünkben tartanunk, hogy minden áldozatnak volt neve, mindegyikük egyéni életútja megérdemli, hogy megőrizze az emlékezet.

Megindító empátiával mutatta be az NKVD ukrajnai műveletei keretében, 1937-38-ban meggyilkolt lengyelek sorsát a sztálini rendszer napjainkban talán legkiválóbb kutatója, Hiroaki Kuromiya, az Indiana Egyetem professzora. Az elveszejtettek hangjai című könyvében (az amerikai kiadás 2007-ben, a lengyel 2008-ban jelent meg) egyéni sorsok prizmáján keresztül láthatjuk ezt a nagy bűnt, olyan embereket ismerünk meg, akiket csak azért a kijelentésért lőttek agyon, hogy „Lengyelország jó ország” (ez „fasiszta agitációt” jelentett) vagy azért, mert nem volt hajlandó elhagyni lengyel férjét vagy feleségét. A szovjet totalitarizmus kutatásának másik tekintélye, Norman Naimark, a Stanford Egyetem professzora Stalin’s Genocides (2011) című könyvében habozás nélkül a zsidók helyzetéhez, a holokauszt korszakához hasonlítja a szovjet uralom alatt élő lengyelek helyzetét az 1937 szeptembere és 1941 júliusa (a Sikorski-Majszkij egyezmény után hirdetett „amnesztia”) közti időszakban.

És nálunk? A Nemzeti Oktatási Minisztérium által a középiskolák I. osztálya számára engedélyezett tankönyvek közül, amelyek összefoglalják a lengyel diákok számára a XX. századi történelemmel kapcsolatos tudnivalókat, egyik sem említi ezt minimális terjedelemben sem, noha, mondjuk el még egyszer, ez volt a legnagyobb bűn az elmúlt évszázadban, melyet elkövettek a lengyelek ellen. Egyáltalán nem szerepel a téma a Lengyel-Orosz Párbeszéd és Megegyezés Központ kutatási programjaiban, amelyet Putyin és Tusk elnök kezdeményezésére hoztak létre a szmolenszki találkozójuk után, és az állami költségvetésből finanszíroznak.

A lengyel történetírás legfontosabb eredményei ezen a téren még mindig csak töredékes dokumentumgyűjtemények, ilyen a Nemzeti Emlékezet Intézete által kiadott kétkötetes A nagy terror. A lengyel művelet, 1937-1938 (2010), amely az ukrajnai levéltárakból szerzett anyagokra épül, vagy Tomasz Sommer „Agyonlőni a lengyeleket.” A lengyelek irtása a Szuovjetunióban, 1937-1938-ban. Dokumentumok a Központból (2010) című válogatása. A legutóbbi időkben a kéthavonta megjelenő Arcana című folyóirat 106-107. számában (2012, 4-5.) szemlézték e nagy bűntett értelmezéseit. Megszólaltatták a 75. évforduló alkalmából a kérdés minden jelentős kutatóját: Nyikta Petrovot, Hiroaki Kuromiyit, Krzysztof Jasiewiczet, Marek Jan Chodakiewiczet, Bogdan Musiałt, Tomasz Sommert, Jerzy Bednareket, Jan Jacek Bruskit, Marek Kornatot, Henryk Głębockit.

Ők fogalmazzák meg a legmeggyőzőbben azt, hogy miért merülhet feledésbe ez a bűntett. Marek Kornat professzor rámutat arra, hogy ez a bűntény kétségkívül megfelel a népirtás definíciójának, melyet az ENSZ egyezménye fogadott el 1948 decemberében, és „nemzeti, etnikai, faji és vallási csoportok megsemmisítéséről” beszél. Azt is kijelenti, hogy azoknak is tudomásul kell venniük e példátlan bűntény történetét, akik a két világháború közti lengyel külpolitika történetével foglalkoznak: a Szovjetunióban élő lengyel nemzetiségi csoport megsemmisítése azt mutatja, hogy „Lengyelország számára gyakorlatilag nem volt lehetőség a szovjet állammal való békés egymás mellett élésre, […] a sztálini vezetés ellenségnek látta Lengyelországot, amelyhez nem közeledhet”.

Tomasz Sommer és Henryk Głębocki  hangsúlyozza, hogy meg kell őriznünk emlékezetünkben ezt a bűntényt, híven a nagy terror korát megvilágító történelmi igazsághoz. Ezt az 1937-38-hoz kötődő fogalmat ma minden XX. századot tárgyaló történelemtankönyvben (a lengyeleket is beleértve) rendszerint arra korlátozzák, hogy Sztálin leszámolt a régi „lenini” káderekkel és a Vörös Hadsereg főparancsnokaival. A mai orosz történelmi propaganda, amelyet kritikátlanul átvesz Lengyelországban a média domináns része az oroszok belső tragédiájaként, „családi konfliktusként” mutatja be a nagy terrort, a nagy tisztogatást, amiről csak az oroszoknak van joguk beszélni. Miközben az NKVD adatai szerint az 1937-38-ban agyonlőtt 681ezer személy közül 247 ezren az úgynevezett nemzetiségi műveletek áldozatai voltak (a lengyelekkel az élen), és volt több mint 350 ezer „kulák” (nem feltétlen orosz, nagyon sok lengyel is volt köztük, kommunisták viszont biztos nem tartoztak ebbe a kategóriába). Bármilyen sok lengyel áldozata is van ennek a rettenetes bűnténynek, „némák” maradnak. Nem tudjuk megszólaltatni őket, de újból emlékezetünkbe idézhetjük az áldozatokat, és ez kötelességünk is. Nem hagyhatjuk, hogy semmivé váljanak a nagy tisztogatás hamis képében, melyben csak Buharinról, Zinovjevről és Tuhacsevszkijről emlékeznek meg…

Marek Jan Chodakiewicz és Nyikita Petrov az emlékezet más, nem kevésbé fontos aspektusára is felhívja a figyelmet. „Az áldozatokra emlékezve tisztelettel adózunk nekik és elítéljük a hóhérokat. Ha tovább adjuk az áldozatok történetét, segítünk másoknak abban, hogy rendbe jöjjenek önmagukkal. Főként a posztszovjetekről van szó, a többségük a kommunizmus áldozatainak örököse, de erről maguk sem tudnak vagy nem akarnak tudni. […] Ha elmondjuk a Szovjetunióban meggyilkolt lengyelek történetét, megteremtjük az áldozatokra való emlékezés hivatalos (putyini) paradigmájának alternatíváját. Az utóbbi arra épül, hogy oroszosítják és pravoszlávnak állítják be az áldozatokat.” Érdemes emlékezetünkbe vésni Chodkiewicz professzor e szavait, amikor azt figyeljük, hogyan kezd uralkodni Katyń fölött az ortodox egyház… De a tisztességes, igazságra vágyó Oroszország hangját is érdemes meghallani, amelyet Nyikita Petrov képvisel, aki sajnálattal jelenti ki, hogy „a mai orosz hatalom azt a szerepet játssza, hogy rejtegeti a sztálini bűnöket”. Ha segíteni akarjuk a tisztességes Oroszországot, amely rendbe akar jönni önmagával, emlékeztetnünk kell a szovjet birodalom rejtegetett, relativizált, sőt igazolni próbált bűneire, amelyeket oroszok és „inorogyecek” (más nemzetiségűek) ellen követtek el.

Krzysztof Jasiewicz professzor másképp határozza meg legfőbb kötelességünket: „Vissza kell hoznunk a nemlétből az áldozatok nevét és sírját, méltó helyet kell biztosítanunk nekik az emlékműveken, az utcanevekben, speciális múzeum formájában és így tovább. Nem szabad hagynunk, hogy más nációkkal közös temetőben nyugodjanak, mert a posztszovjet térségben ez a bűnök elmosását szolgálja, csökkenti az esemény rangját. Tudnunk kell, kik voltak a hóhérok és a segédeik. Lengyelországnak minden szélességi körön meg kell emlékeznie a lengyelekről.”

Henryk Głębocki minden motívumot összegez, amely arra késztet, hogy emlékezzünk meg e bűntettről a 75. évfordulóján. Ez kötelességünk, és lelkiismeret-furdalásunk lehet azért is, mert még a „lengyel művelet” áldozataként Kazahsztánba deportáltak leszármazottainak sem indítottunk szélesebb körű segélyprogramot. Meg kell örökítenünk e bűnről szerzett ismereteinket, terjeszteni kell, megosztva másokkal „mind Nyugaton, mind pedig az egykori »embertelen földön« – pontosan azért, hogy emberibb legyen”.

Én is hozzáteszek ehhez még egy követelményt és kérdést, amelyet már hónapok óta hajtogatok: Be kell vinnünk ezt a nyomasztó emléket a lengyel iskolákba, a lengyel beszélgetésekbe. Ha nem tesszük meg, nehezen várható el tőlünk mint politikai közösségtől, hogy tiszteljük mások áldozatait.

 

Pálfalvi Lajos fordítása