Az egyik legszebb magyar festmény Ópusztaszeren található. A Feszty-körképen a magyarok bejövetelét láthatjuk, vagyis azt, ahogyan a félelmetes külsejű lovas nomádok Árpád vezetésével új országot igáznak le, és felveszik a harcot az őshonos szlávokkal.
A védők maradéka hamarosan elrejtőzik a hegyekben, és utódaikból lesznek évszázadokkal később a szlovákok. Érthetetlen, hogy egy másik szláv nép, vagyis mi, lengyelek miért szerettük meg annyira a vad és kegyetlen magyarokat.
Kétoldalú kapcsolataink kezdetei nem voltak könnyűek. Lengyelországot mégis elkerülték a harcos magyarok kalandozásai. Hogy miért? A Visztula-menti fiatal állam nem keltette fel a Duna-menti nép figyelmét. Szomorúan meg kell állapítanunk, hogy egyszerűen nem voltunk elég érdekesek (vagy elég gazdagok ahhoz, hogy megérte volna minket kirabolni). A dolgok ezen állását a statisztikák is remekül alátámasztják. A magyar forrásokban csupán 35 részletet találunk Lech utódairól, és csak egyetlenegy szól Lengyelország saját történetéről. A Piastok krónikásai viszont 75 alkalommal említik a magyarokat – és ebből tizennyolc említés erejéig jövőbeni barátaink történelmét írják le, Lengyelország történetétől teljesen függetlenül.
A Gesta Hungarorum című Árpád-kori krónika – az akkori magyarországi elit ismereteinek egyik legfontosabb tárháza – háromszor említi Lengyelországot, de nem mint a nemzetközi kapcsolatok résztvevőjét, hanem mint tisztánt földrajzi fogalmat. A névtelen krónikás a XVIII. fejezetben írt először Böngér hadjáratáról és arról, hogyan alapította meg Borsod várát, amely a lengyel-magyar határ védelmére készült. Másodszor a Nyitra melletti háború kapcsán említette a lengyeleket, amikor a Zólyom-erdőben erősségeket építettek a csehek és a lengyelek ellen. Az utolsó említés szintén a lengyel határra vonatkozik, azzal a különbséggel, hogy itt az általuk fizetendő évi adóról is szó esik.
Kézai Simon, a XIV. századi történetíró azt állította, hogy miután a hunok – a magyarok legendás ősei – elhagyták Pannóniát, egy Marót nevű lengyel fejedelem foglalta el a területet. A történészek Marótot kitalált személynek tartják; a valóságban nem a polánok uralkodójáról, hanem a morva fejedelemről volt szó.
Kézai még többször említi a lengyeleket, de általában rossz fényben tünteti fel őket: az ellenséges lengyelek III. Henrik császárt támogatják, vagy fegyveres beavatkozás formájában támogatják a magyarországi trónkövetelőket.
Van azonban ez alól egy különleges kivétel: lengyel-magyar vegyes krónikában szereplő legendajellegű történet. Eszerint 1000 körül István, a későbbi szent király követséget küldött Rómába azzal a kéréssel, hogy a pápa királynak ismerje el és koronát küldjön neki. A krónikás szerint ugyanebben az időben a lengyel uralkodó, akit minden bizonnyal tévedésből nevezett „Meskónak”, szintén hasonló kéréssel küldte képviselőit Rómába. A pápa beleegyezett abba, hogy a Visztula-menti ország uralkodójának „jeles művű”, „csodálatos munkával elkészített” koronát ajándékozzon, amelyet kifejezetten az ő számára készíttetett. Péter utódja azonban még azon az éjjelen álmot látott, amelyben angyal látogatta meg és ezekkel a szavakkal fordult hozzá:
„Tudd meg, hogy a holnapi napon, az első órában egy ismeretlen népnek, egy napkeleti törzsöknek, Magyarországnak a követei jönnek el hozzád, s nemzetségüknek vadságát elvetvén, alázatosan leborulva követelnek majd tőled fejedelmüknek, Istvánnak királyi koronát az apostoli áldás adományával együtt. A koronát tehát, amelyet Meskónak, a lengyelek fejedelmének készíttettél, vitatkozás nélkül adasd a magyarok fejedelmének, ahogyan követei kérik majd: tudd meg, hogy az ország dicsőségével együtt életének érdemeiért neki van rendelve az. Úgy cselekedjél pedig, ahogyan megmondottam!” (Tóth Péter fordítása)
A pápa engedelmeskedett Isten parancsának és reggel a magyar követségnek adta a koronát. Amikor azonban látta, hogy Mieszko küldöttsége szomorú és csalódott, úgy döntött, hogy valamiféleképpen kárpótolja a lengyeleket. Ezért is kötelezte őket és a magyarokat arra, hogy örök szövetséget és barátságot kössenek egymással – és kiközösítést helyezett kilátásba arra az esetre, ha valamelyikük háborút indítana a másikuk ellen, vagy nem segítené meg szükséget szenvedő szomszédját.
A lengyel-magyar vegyes krónikán kívül nemigen találunk olyan kora középkori magyar forrásokat, amelyek kifejezetten rokonszenveznének a magyarokkal. Északi szomszédjukat ekkoriban nem olyan nép lakta, amellyel tipikusan középkori politikát lehetett volna folytatni, vagyis háborúzni, az ellenzéket és a trónkövetelőket támogatni, olykor-olykor dinasztikus házasságot vagy kérészéletű szövetséget kötni.
A helyzetet Lengyelország széthullása is bonyolította, amely Ferdeszájú Boleszláv végrendeletével vette kezdetét. Az egymással torzsalkodó Piast-fejedelemségek aránytalanul kicsivé váltak az Árpádok országához képest, amelynek uralkodói a belső feszültségek ellenére végig megőrizték királyi címüket, és az egyik legnagyobb középkori államot mondhatták magukénak. Lengyelország nem volt Magyarország egyenrangú partnere. Azt, hogy a magyarok hogyan tekintettek ekkor északi szomszédaikra, remekül illusztrálja IV. Béla IV. Ince pápának írt levele, amelyben azt panaszolja, hogy a tatár fenyegetés miatt „csak” fejedelmekhez (például Szemérmes Boleszlávhoz) kénytelen férjhez adni a lányait, pedig magyar királylányokról van szó.
A valóságban viszont épp ezeknek a házasságoknak a révén nőtt meg Magyarország érdeklődése északi szomszédja iránt, ami a két ország kapcsolatainak szorosabbá válását eredményezte. A királylányokkal együtt magyar udvaroncok is érkeztek a Piast-államocskákba. Ezeknek a kapcsolatoknak a nyomán keletkezett többek között a Szent Kinga-legenda, amely ma is él mindkét nemzet tudatában.
Az Erdélyből Wieliczkába vezető „csodás sóbánya-átvitelt”, ami ebben a legendában szerepel, természetesen mesés elemnek kell tartanunk. Jelképes módon azonban azt mutatja, milyen sokat köszönhetünk a magyaroknak. Az egymás után születő dinasztikus kapcsolatok révén új eszméket, ötleteket, technikai megoldásokat és államigazgatási módszereket merítettünk Magyarországról. Enélkül a tudásanyag nélkül talán soha nem sikerült volna újraegyesíteni a fejedelemségekre széthullott Lengyelországot.
Dr. Adam Szabelski
Poznańi Nemzetközi Vitaközpont
Felhasznált irodalom:
Felczak W., Historia Węgier, Wrocław 1983.
Grzesik R., Polska Piastów i Węgry Arpadów we wzajemnej opinii (do 1320), Warszawa 2003.
Grzesik R. (red.), Żywot Św. Stefana Króla Węgier, czyli kronika węgiersko-polska, Warszawa 2003.
Sroka A., Historia Węgier do 1526, Bydgoszcz 2000.