A világszerte egyedülállóan tartós magyar-lengyel barátság története nem csak szeretetteljes gesztusok és dicsőséges pillanatok krónikája. Természetes módon akadtak olyan konfliktusok is, amikor a két nép egymáshoz való viszonya igencsak elmérgesedett és a köztük kialakult ellentétek fegyveres összetűzésekhez vezettek. Cikksorozatomban öt kevésé ismert, mégis tanulságos esetet szeretnék röviden bemutatni, hogy olvasóink is lássák, miért robbantak ki és milyen eredménnyel zárultak a közös történelem viszályos epizódjai.

Hunyadi Mátyás és Jagelló Kázmér vetélkedése

A 15. század második felében a cseh korona megszerzése és megtartás miatt robbant ki két egymást követő konfliktus a Lengyel Királyság és a Magyar Királyság között. A következőkben az 1471-1474. közötti háború történéseit mutatom be röviden.

1469-ben a cseh katolikus rendek I. (Hunyadi) Mátyás magyar királyt cseh uralkodóvá választották úgy, hogy Csehországnak már volt egy törvényes királya Podjebrád György személyében, akit a cseh huszita rendek támogattak. Így az ország két részre szakadt: Mátyás uralma alá került Morvaország, Szilézia és Lausitz (Luzsice), még Podjebrád kezén maradt a cseh állam többi része, a fővárossal, Prágával együtt.

(Hunyadi) Mátyás magyar és cseh király (Wikipedia)

Miután egyik király sem tudta a másikat legyőzni, szövetségeseket igyekeztek találni ügyük támogatására. Mindkét uralkodó megkörnyékezte IV. (Jagelló) Kázmér lengyel királyt is, aki Podjebrád ajánlatát, amely szerint halála esetén Kázmér legidősebb fiára hagyná koronáját, jobbnak tartotta, így Mátyás ellen kezdett el szervezkedni.

1471-ben Podjebrád elhunyt és a cseh rendek Kutna Horában gyűltek össze, hogy új királyt válasszanak. Mátyás azt remélte, hogy a katolikus rendek támogatása és seregének Morvaországba történő felvonultatása elég lesz ahhoz, hogy meggyőzze a huszita rendeket arról, hogy ezúttal ők is ismerjék el uralkodójuknak, de azok végül IV. Kázmér lengyel király legidősebb fiára, Ulászlóra voksoltak. Így továbbra is két királya maradt a cseh államnak és mostantól kezdve a Lengyel Királyság közvetlenül is érdekelt lett azok konfliktusában.

IV. Kázmér lengyel király (Wikipédia)

Ráadásul IV. Kázmérnak nem csak a cseh koronára fájt a foga: másik fiát, Kázmér herceget a magyar trónra szerette volna ültetni, amelyben támogatta őt a Mátyás bel-és külpolitikájával elégedetlen és a török ellen egy cseh-lengyel-magyar szövetséget létrehozni kívánó Vitéz János esztergomi érsek és unokaöccse, Janus Pannonius pécsi püspök vezetésével szervezkedő magyar főúri csoport is. A tervük az volt, hogy a lengyel herceg egy erős hadsereggel Magyarországra, azon belül is Rákosra vonul, ahol a rebellis magyar urak királlyá választják őt, majd Ulászló cseh csapataival együtt a serege javával Csehországban tartózkodó Mátyást a koronáról való lemondásra kényszerítik.

Mátyás azonban hamar értesült az ellene Magyarországon szövődő összeesküvésről, valamint a Lengyel Királyság irányából fenyegető támadásról. Gyors ütemben magyar területre vezényelte seregét és részben az azzal kifejtett katonai nyomással, részben pedig jutalmak osztogatásával a maga pártjára állította az ellene szervezkedő főurak egy részét, valamint felkészült a várható lengyel invázióra.

1471. szeptember 20-án Kázmér lengyel herceg hadat üzent Mátyás királynak és október 2-án 12-16 000 főnyi haderővel elindult Krakkóból Magyarországra, ahol néhány magyar főúr csatlakozott hozzá erősítésként, így a sereg mérete kb. 20 000 főre gyarapodott. A lengyel herceg hadseregét a Szikszó-Eger-Gyöngyös útvonalon Buda irányába vezette. Célja Rákos volt, ahol egyesülni kívánt a többi Mátyás-ellenes főurak seregével, de amikor Hatvan térségébe ért ott már a magyar király csapatai várták őt.

A lengyel herceg nem mert csatát vállalni Mátyással, ezért Vác felé vonult, remélve, hogy ott majd csatlakozik hozzá Vitéz János esztergomi érsek serege és lehetősége lesz szűkös készleteinek feltöltésére is. Mátyás csapatai azonban megakadályozták mindebben Kázmért, aki ezért északra, Nyitra felé hátrált, miközben a hozzá korábban csatlakozó magyar urak Mátyástól kegyelmet nyerve, sorra elpártoltak tőle.

Nyitra vára harc nélkül jutott a lengyel herceg kezére, aki 1471. december 16-án kb. 4 000 katonáját az erősség védelmére hátra hagyva csapatai zömével visszavonult Lengyelország területére. Mátyás közben kiegyezett az utolsó komolyabb fenyegetést jelentő lázadó alattvalójával, Vitéz János esztergomi érsekkel is, aki visszatért a király hűségére annak kegyelme és címének, birtokainak megtartása fejében.

1472 elején a nyitrai várban maradt lengyel helyőrség átadta a várat Mátyás csapatainak és visszavonult lengyel területre. Ezt követően március 31-én Budán a magyar és a lengyel uralkodó fegyverszünetet kötött egymással 1473. május 1-jéig. 1473 márciusában megkezdődtek a béketárgyalások, de azok a felek kompromisszumképtelensége miatt nem jártak eredménnyel.

1473 tavaszán egy lengyel zsoldoshad tört be Felső-Magyarország keleti részén a Magyar Királyságba. A zsoldosok elfoglalták többek között Nagymihály és Homonna (ma: Michalovce és Humenné, Szlovákia) várait, valamint számos falut és kisebb várost feldúltak. Mátyás csehországbeli lekötöttsége miatt csak 1473. december 6-án tudott megindulni e lengyel betörés felszámolására. A magyar erők egy kisebb csatában vereséget mértek a lengyel csapatokra és rövid időn belül sorra visszafoglalták az elveszett várakat.

Mátyás ezt követően, hogy a lengyelek magyarországi pusztításait megbosszulja és IV. Kázmér királyt a békekötésre rászorítsa, egy 6 000 fős sereget Tarczi Tamás parancsnoksága alatt Kis-Lengyelországba küldött, amely első körben elfoglalta Żmigród várát és városát, majd onnan kiindulva végig dúlta a környező területeket – kortárs szerzők szerint legalább 200 falut kifosztva.

Kevésbé ismert tény, hogy nagyjából ezzel egy időben Mátyás egy másik sereget is rászabadított a Lengyel Királyságra. II. Johann von Sagen herceg a magyar király pénzén toborzott zsoldoshaddal Sziléziából kiindulva Nagy-Lengyelországba vonult, ott több falut is felprédált, majd hatalmas zsákmánnyal megrakodva tért haza.

Kázmérra nagy nyomást gyakoroltak ezek a hadjáratok, hiszen azok hatalmas pusztítást okoztak királyságában és elhárítására – elsősorban saját haderejének lassú mozgósítása miatt – képtelen volt. Így egyelőre nem maradt más választása, mint békét kötni Mátyással.

A két király követei 1474. február 21-én Szepesófalun (ma: Spišská Stará Ves, Szlovákia) írtak alá a békeszerződést, amely azonban nem bizonyult hosszú életűnek. 1474. március 11-én Nürnbergben a lengyel és a cseh királyok szövetséget kötöttek a német-római császárral Mátyással szemben és 1474 őszén immáron Sziléziában mérte össze fegyvereit a cseh-lengyel és a magyar haderő. De erről majd a következő részben…

Újhelyi János Ábel

Képek forrása: Wikimedia Commons