Miért van, hogy egy könyv rögtön meghódítja egy másik ország olvasóit, míg egy másik nyomtalanul elsüllyed? Fel lehet-e fejteni, mitől működik egy irodalmi alkotás idegen környezetben? Van-e recept, lehet-e azonosítani motívumokat, tényezőket, amelyek befolyásolhatják a sikert? Mit keres a külföldi olvasó egy másik nemzet irodalmában?

“Íme egy előkelő magyar amatőr, aki csakugyan előkelő. Eötvös, Kemény s néhányak, régiek óta az úgynevezett előkelők nem kényeztettek el bennünket. Szinte megdöbbentő ennek a 7–9–11 ágú koronás osztálynak lelki elzüllése. Ez az intellektuális és kulturális süllyedés szinte páratlan. Fizikai romlása régi már ez osztálynak. Most robogva indul meg a politikai. A dzsentri után íme magva szakad az exkluzív históriának. (…) Kisbán Miklós [Bánffy írói álneve – a szerz.] több, mint literary gentleman. Európai ízlésű, elmélyedt, finomlelkű ember. (…) Megint egy szimptómája a magyar lélek új, nagyszerű válságának. (…)Nagy gondolat. Buja, költői, szép nyelv. Elegancia a fölfogásban. Mitikus és illatos homály. Sok raffináltság. Megmozgatása sejtéseinknek. (…)Más nyelven nem volna talán jelentős. Magyarul igen.”

 E sorokat Ady Endre írta a Naplegendáról, és szerzőjéről, Bánffy Miklósról. Bár nem szokása, úgy tűnik, most az egyszer tévedett: Az erdélyi történet képes volt magyar, sőt, erdélyi „belügyként” általános sikerré válni, Bánffy Miklós pedig (nem is feltétlenül A-ligás) íróként, az életmű további darabjainak ismerete nélkül világirodalmi rangú szerző lett Lengyelországban.  

Idén februárban jelent meg remek fordításban lengyelül az Erdélyi történet első kötete, a Megszámláltattál az Officyna kiadónál. Rögtön az első hónapban könyvbloggerek toplistáin tűnt fel, tucatnyi kiváló recenziót gyűjtött, részleteket olvastak belőle a rádióban, a fordító pedig több helyen szerepelt és szerepel interjúkkal, bemutatókkal, olvasói találkozókon. A lubimyczytac.pl, a legnagyobb lengyel olvasói portál listáján a Megszámláltattál a 10-es skálán 9,7-es értékeléssel büszkélkedhet, a megjelenés havában számos eladási listán szerepelt, a kiadó pedig már az újranyomást tervezi. Mi lehet a siker titka, miért szerették meg ennyire a lengyelek? Mielőtt a recenziókat áttekintenénk, jöjjön egy kis helyzetkép a magyar irodalom lengyelországi pozícióiról.

A magyar irodalmak pozíciói Lengyelországban

A kortárs irodalmak közti cserefolyamatok, a jelenkori szerzők megjelenései nem tárgyai ennek az írásnak – a mai magyar irodalom lengyelországi státusza külön monográfia tárgya lehetne. Röviden azért érdemes összefoglalni: agyonhallgatásról semmiképpen sem beszélhetünk, de a kortárs magyar irodalomnak sem intenzív jelenléte, sem átütő ereje, sem divatja nincs Lengyelországban, piaca, jól szervezett, hatékony promóciója pedig még kevésbé. A legnagyobb élő szerzők néhány kötettel jelen vannak ugyan, de inkább sporadikusan, és közülük is inkább csak azok, akik már nevet szereztek maguknak német vagy angolszász területen (Nádas, Krasznahorkai, Dragomán stb.). A lengyel kiadók nem vállalnak kockázatot egy csak Magyarországon befutott alkotóval, és a már „bevezetett” szerzők élemtűvét sem építik tudatosan - eltekintve néhány olyan kivételtől, mint Spiró vagy Bodor.

Más a helyzet azonban a klasszikusokkal. Közel negyedszázada, a nagy nemzetközi sikerrel egyidőben robbant be Lengyelországban Márai Sándor. A gyertyák csonkig égnek-je, akárcsak Olaszországban és világszerte, lavinát indított a Visztula mentén, számtalan kötete jelent meg és jelenik meg folyamatosan, külön válogatás, sőt, most már monográfia is olvasható lengyelül. Ahogy pedig Máraiból jól eladható brand lett, ez megágyazott a többi klasszikusnak is: a Nyugat nemzedékei, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Szép Ernő, Karinthy Frigyes (és velük együtt az utolsó későmodern óriások, Ottlik Géza, Hamvas Béla, Szabó Magda és társaik) új fordításai és újrakiadásai mind kiváló fogadtatásban részesült az elmúlt másfél évtizedben. Az elébb említett szerzőknek mind megjelent egy vagy több kötete is, többségük remek recenzióknak és üzletileg is értelmezhető példányszámoknak örvend.

A magától értetődő üzleti (alacsonyabb szerzői jogdíjak), marketing- (az egzotikum ereje, nemzetközi sikerhez kapcsolható reklámérték) olvasásszociológiai (bizonyos rétegek idegenkedése a kortárs irodalomtól, az olvasói szokások változása) poétikai (idegenkedés a posztmodern szövegirodalommal szemben), esztétikai (hagyományosabb, stilisztikai eszközök, könnyebb dekódolhatóság) szempontokat félretéve, a kérdést úgy is feltehetjük: miért működik a XX. század első felének irodalma ilyen jól a lengyel olvasók lelkében? E kérdés vetődik fel, amikor egy újabb magyar műből lesz kisebbfajta szenzáció.

A piaci rés azonosítása

A legutóbbi jó példa, Bánffy regényének megjelenése több éves küzdelem gyümölcse. Irena Makarewicz, a kötet fordítója az alábbi gondolattal győzte meg a kiadót: „Mindig is mondtam a kiadóknak, hogy európaiként vigyáznunk kell az örökségünkre. Hogy vannak még fehér foltok, amelyeket fel kell fedezni, és minden európai országban minden olvasónak lehetőséget kell kapnia arra, hogy megismerje ezt az irodalmat, amely egyedülálló. Nincs kétségem afelől, hogy Bánffy műveinek irodalmi színvonala olyan írókéval vetekszik, mint Tolsztoj. Ugyanaz a minőség, ugyanaz a panoráma.”

Piotr Kieżun, a Kultura Liberalna kultúrrovatának vezetője már tavaly, a megjelenés előtt a 2024-es év tíz legjobban várt kötete közé sorolta Bánffy regényét, e szavakkal: „A művet Lampedusa A leopárdjához vagy Roth Radetzky-indulójához hasonlították, és ezekben az összehasonlításokban van is valami. Bánffy regénye a névadó Erdélyből szemlélve az Osztrák-Magyar Monarchia elmúló világának portréja. Az író nem kísérletezik. Klasszikus módon ír. De nem kellenek nagy formai kísérletek ahhoz, hogy az olvasó figyelmét megragadhassa. Elég, ha ügyesen összekomponál egy nagy társadalmi freskót, amelyben nemcsak a XX. század eleji magyar történelem legfontosabb eseményei kapnak helyet, hanem a nagyravágyás, a párbajok, a botrányok, a románcok és a családi tragédiák játéka is. Az Erdélyi trilógia úgy tűnik, ezt ígéri.”

A fülszöveg a következő módon határozta meg a selling pointokat: „Az Erdélyi trilógia egy nagyszerű freskó, amelynek hátterében a 20. század első éveinek legfontosabb magyarországi eseményei állnak, egészen 1914-ig, a Nagy Háború kitöréséig. Bánffy Miklós rendkívüli művében megmutja, hogy egy nemzet kudarca nemcsak az úgynevezett történelmi igazságtalanság, hanem mindenekelőtt a rövid távú haszonra kalkuláló, rövidlátó politika eredménye. (...) Bánffy Miklós az emberi karakterek kiváló megfigyelőjeként és szakértőjeként jelenik meg. Mesterien ábrázolja az Erdély különböző társadalmi rétegeit képviselő naiv idealistákat, cinikus karrieristákat vagy különféle szenvedélyeknek hódoló gyarló alakokat. Emellett kiváló stiliszta - költői leírások váltják egymást a szereplők köznyelvi mondataival, a történet észrevétlenül megy át a szereplők gondolatainak kivetítésébe, a humor az iróniával, a finomság az otrombasággal csap össze. (…) Az Erdélyi trilógiát Lev Tolsztoj, Joseph Roth vagy Giuseppe Tomasi di Lampedusa nagy elbeszéléseihez hasonlítják.”

A kritikai visszhangok

A kiadó jól tervezett, nem talált mellé a pozícionálással. Nézzük, hogyan vélekedtek a kötetről a lengyel kritikusok a megjelenés után. (Az alábbi válogatás azon recenziók közül szemezget, akik többre vállalkoztak a kiadó által küldött marketinganyagok, vagy a korábban megjelent ajánlók átfogalmazásánál).

A Wprost magazin a legfontosabbként a boldog békeidők iránti nosztalgiát, és a letűnt/letűnő világ érzékletes ábrázolását emeli ki recenziójában: „Ez a könyv azoknak szól, akik szeretik a nosztalgiával átitatott, nyugodt múltbéli történeteket, egy olyan világról, amely már eltűnt, és amely természetesen idealizált módon kerül ábrázolásra. A könyv azért szép, mert ezt az elveszett világot/országot a szerző egyszerűen szeretettel írja le, kiélvezve szépségét, részleteit és erdélyi vad hegyvidéki táj fenségét. A nosztalgikus regény az 1904-06-os éveket idézi meg, amikor Európában sok minden történt, de a főhős, bár képviselő lett, inkább kerüli a politikába való belekeveredést. (…) Bánffy leírja az arisztokrata lét látszólagos gondtalanságának világát, palotákat és kastélyokat, vadászatokat, mulatságokat, de sehol nem időzik túl hosszan . Megmutatja az erdélyi vidék világát is, a vidéki szegénységet, a társadalmi feszültségeket, az arisztokrácia pénzére leselkedő, a gazdagok naivitását és figyelmetlenségét kihasználó ravasz embereket.  mindez merev viselkedési szabályokba, szokásokba, rendekbe és tilalmakba illeszkedve jelenik meg,, egy világban, amelyben a nők szenvedtek a legjobban, ahogy Bánffy látta és leírta. Ám ennek a világnak vége szakad - a forradalom (1905) híre messziről érkezik, és a főhős még itt, Erdélyben is látja a közelgő változás első jeleit. Valószínű, hogy ezek felerősödését a szerző trilógiájának következő, most lengyelül megjelenő köteteiben írja majd meg.

A regény olvasható drámai románcként - egyébként több romantikus cselekményszál is van benne -, társadalmi és erkölcsi regényként, történelmi regényként - olyan, mint egy magyar Háború és béke, olyan mű, amely a kiváltságos réteg szintjéről próbálja megragadni mindazt, ami történik. És egy kiváló, bár a közelmúltig elfeledett írót ismerhetünk meg.”

Piotr Gociek a DoRzeczy hetilapban ennél eggyel tovább megy: arra mutat rá, hogy bár a regény a régi világ széthullását énekli meg, ennek fontos tapasztalatnak kell lennie a mai olvasó számára is: „Én többnek látom, mint pusztán egy pergő cselekményfolyamot, egy értékes metaforát látok benne. A XX. század a helytelen, boldogtalan szerelmek kora: a vezetők, a különböző ideológiák, a megtévesztően vonzó jövőképek iránt. A belle epoque a végéhez közeledik; a paloták falain és kertjein túl ott vár a való világ. A jövő tragédiáinak magvait már elvetették, mindjárt jön a véres aratás. A recenzens kissé tanácstalanul áll egy olyan könyvvel szemben, amelyben minden egyes fejezet külön elemzésért kiált. Nem nehéz  dolog irodalmi tanúságtételt kínálni egy adott korszakról, nem nehéz nagyszerű irodalmat találni, és talán a legkönnyebb olyan könyveket, amelyek kalandot és élményt adnak az olvasónak. De olyan regényt találni, amely mindezeket a tulajdonságokat egyesíti, nem kis teljesítmény. Ráadásul, tegyük hozzá, ez egy olyan történet, amely a lengyelek számára is fontos, mert a középpontjában az a kérdés áll, hogy mennyire törékeny azoknak a csoportoknak, társadalmi rétegeknek és nemzeteknek a sorsa, amelyek a jelen megélésének különböző módjaitól elragadtatva nem tudják és nem is akarják látni, mit hozhat a jövő.

Hasonlóra világít rá kurta ajánlójában a krakkói liberális-katolikus hetilap, a Tygodnik Powszechny könyvrovata, amely röviden a következőkép foglalja össze a kötet jelentőségét:

Tehát egyszóval egy kicsit elégia ez - mint Joseph Roth Radetzky-indulója, de sokkal inkább figyelmeztetés. A képzelethiány, a naivitás, az önelégültség és a populizmus ellen. Sokféle regiszterű próza, amelyben van humor és irónia, lélektani érzékenység a szereplőket illetően, de mindenekelőtt érzékenység a világ szépsége iránt.

A Polityka hetilap, amelynek könyvrovatát az egyik legtekintélyesebb lengyel kritikus, Justyna Sobolewska vezeti, nemcsak terjedelmes ajánlót közölt a kötetről, de könyves podcastjában a fordítót, Irena Makarewiczet is megszólaltatta. A regényt a beszélgetésben rögtön a mai közélet kontextusába helyezték: „A regényt a szerző figyelmeztetésnek szánta a hatalmon lévők rövidlátása ellen: Miközben a világ háborúra készül, ott a legfontosabb dolgok a vadászat, a bálok, a versenyek vagy a szablya markolatának kérdése. Bánffy megmutatja azokat a belső játszmákat, amelyek tragikus eseményekhez vezetnek. Ebben az értelemben ez egy nagyon mai regény, hiszen miközben állandóan a határhelyzetben vagyunk, apró-cseprő dolgokkal foglaljuk el magunkat. - Éleslátóan mutatja be a hatalomváltás utáni helyzetet, amikor az ellenzéknek el kell kezdenie teljesíteni a választási ígéreteit" (…) Bánffy ellene érvel annak a gondolatnak, hogy a nemzetről való gondoskodás a nacionalizmusról szól. Éppen ellenkezőleg, ez rossz következményekhez vezet. Már az elején megmutatja, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. Felismeri, hogy az ember olyan, amilyen, de képesnek kell lennie a reflexióra "

Justyna Sobolewska egyébként maga is remekműnek tartja a kötetet, amelyet elragadtatott ajánlójában így foglal össze:  „Lenyűgöző panoráma, ahogy Bánffy politikai és erkölcsi témákat fon egymásba, végigvezetve minket két fiatal arisztokrata, az unokatestvérek, Bálint és László életén. Bálint képviselő, mindenféle jó szándékkal telve, eszménye a  magyarok és románok közötti együttműködés, a kooperativizmus, felelősségvállalás a közösségért. Mindez korrupcióval, politikai vaksággal és alkukkal ütközik. A politikai élet képe rendkívül univerzálisnak bizonyul. Bánffy élesszemű megfigyelő - például a nők helyzetének, a kényszerházasságoknak, az intézményesített szexuális erőszaknak. Túlmutat a mezalianszok és konvenciók történetén, és mélyebbre hatol az emberi természet, az ösztönök, a játszmák és az álarcok rétegeinek lehámozásában. Ugyanakkor figyelmet nem kerülik el l az ökonómiai szféra, az osztálykülönbségek sem. Mindez olyan regényt eredményez, amelytől nehéz elszakadni. Nyugodt ritmusban hömpölyög, ugyanakkor tele van lélegzetelállító leírásokkal - ilyen például Bálint hegyi utazása. Az egész a végén egy figyelmeztetéssé áll össze, mindenekelőtt a rövidlátás ellen, amely egy országot sodor a vesztébe.”

„Nehéz izgalom nélkül írni erről a könyvről. Hiszen hirtelen a nem létből egyszer csak egy olyan nagyregényt kaptunk, amely majdnem egy évszázadot várt a lengyel kiadásra” – írja Marcin Kube a Rzeczpospolita napilap magazinmellékletében, és rögtön bele is csap az aktuálpolitikai párhuzamok felfestésébe: "Egy aranykor vége, amelynek emléke még mindig foglalkoztatja a magyarok képzeletét, amelynek visszhangjai Orbán Viktor beszédeiben is felhangzanak, táplálva a modern Mitteleuropa országaiban szétszórt magyar etnikum és örökség emlékét." Szerencsére azonban a szerző nem ragad le a politikai szenzációkeresésnél, mélyebben is igyekszik elemezni a kötetet: „A "Megszámláltattál",  csak az első kötete egy hosszú irodalmi utazásnak Bánffy Miklóssal. Ami ezt a történelmi regényt ma magasabb szintre emeli, az az éleslátás és az a kíméletlen írás, amit Bánffy Miklós művel, amikor saját világáról és abban elfoglalt helyéről ír. Hiszen a főszereplők itt olyan emberek, akiknek karakterét különleges helyzetük és az őket körülvevő jólét határozza meg (torzítja el?). (…)

A történelem szelei megfordulnak, a nagy háború és a forradalmak pontot tesznek a  a korszak végére. Az arisztokráciának a maga archaikus kultúrájával együtt mennie kell. Aki óvatosabb, az a talpára esik, aki kevésbé előrelátó, vagy mint Bánffy Miklós, túlságosan ragaszkodik a hazájához, és nem fekteti vagyonát olyan dolgokba, amelyek a 20. században biztosabbak, mint a föld és az uradalom, azt elsodorja a történelem szele.”

Erre rímel a másik politikai napilap, a liberális Gazeta Wyborcza kritikájában Izabela Adamczewska ajánlója is: „Melankolikus, de kendőzetlenül humoros, olykor vadul pajkos történelmi regény, amely akár felnőtté válási regényként is olvasható. A két világháború között írt "Erdélyi trilógia" mindenkivel összeveszett, még az arisztokráciával is, amely felháborodott azon, hogy felfedte titkait. Mert ez egy nagy társadalmi regény egy kollektív hőssel, akit Bánffy alaposan  ismert. Bánffy leleplezi az arisztokrácia erkölcsi nyomorúságát, valamint a cselédek és parasztok undorító megvetését, akiket a szereplők így jellemeznek: " gatyás paraszt", " ribanc, aki [...] egykor cseléd volt, repedt sarkú". " A kötet egyben politikai regény is. Ha eltekintünk a konkrét nevektől és a ténybeli bonyodalmaktól, univerzális képet kapunk a civakodásról, az érdekekre való összpontosításról, az ostobaságról, a rövidlátásról és a mindent átható korrupcióról.”

Látható már e néhány kiválogatott recenzióból is: Lengyelország a világirodalom óriásai közé tette fel Bánffyt a könyvespolcon, ugyanakkor természetesen a saját szája íze szerint értelmezte a kötetet.  Míg a magyar olvasók számára Erdély, a magyar arisztokrácia, az I. világháború előtti boldog békeidők, a nemzeti iránt érzett felelősség számos, a külföldiek számára talán közvetíthetlen többletjelentéssel ruházza fel a regényt, a lengyelek rögtön a jelenkor, felől kezdik el olvasni azt, és ezáltal a szöveg számukra sokkal élőbbé is válik. Látszik azonban az is, hogy ők is fogékonyak a nosztalgia és a régi, soha vissza nem térő módon eltűnt szépség iránt, amelyet, ismert történelmi okok miatt saját irodalmukban kevéssé találhatnak meg. Ugyanakkor szívesen olvassák aktuális ügyek mentén a szöveget, a jelenkori problémák, a nőjogok, a politikum, sőt, akár az ökológia szempontjai alapján  is.

Mi lehet hát a titok?

Itt érdemes visszakanyarodni a már említett Máraihoz. Szczepan Twardoch, az egyik legsikeresebb lengyel író évekkel ezelőtt megpróbálta megfejteni az általa is rajongott magyar szerző különleges sikerét. Szerinte  „A lengyel irodalom általában küzdelmet folytat, problémákat azonosít, azokkal harcol, számol le. Márai ezzel szemben nem számol le semmivel. Modernebben fogalmazva: nem dekonstruál semmit. A lengyel irodalom például folyton küzd a lengyelséggel mint olyannal. Ezt rendszerint vagy Sienkiewicz vagy Gombrowicz pozíciójából teszi, tehát vagy mint az előbbi, konstruál, vagy az utóbbi, dekonstruál. (...) Márai békében él a magyarságával. Nem ég el a tüzében, nem veti ki magából. A magyarság meghatározza őt, de nem meríti ki, szereti Magyarországot és mindenekelőtt a nyelvet, még azt is írja, hogy a magyar irodalom nagyobb volt, mint a nemzet - de a magyarság nem a rögeszméje. (…) Cserébe viszont olyasmit kínál, ami ma már meglehetősen ritka: a bizonyosságot, hogy a nagy irodalomnak nem kell az élet peremére vándorolnia. Márai azzal foglalkozik, ami az irodalomban fontos, mert az életben is fontos: szerelem, mulandóság, halál, vágyakozás, de nem ott keresi, ahol Bukowski vagy Ginsberg kereste. Nem azt a funkciót tölti be, amit Saint-Simon szánt a művészeknek; nem akarja sokkolni a polgárságot a pénzéért, hogy átformálja, és ezzel elindítsa a haladást. Márai irodalma a lehető legtávolabb áll a társadalmi elkötelezettségtől - ahelyett, hogy jövőbeli világokat tervezne, egy halott világot örökít meg - Ez lenne a válasz a lengyelországi népszerűségének kérdésére? Talán van a lengyel olvasóknak egy olyan csoportja, amelyik pontosan ezt a fajta irodalmat keresi - polgári, konzervatív és ugyanakkor magas művészi színvonalú?”

Meglehet, de nincs egyértelmű recept. Annyi viszont bizonyos, hogy a klasszikus magyar irodalom egy kulcsot biztosan talált a lengyel olvasói szívekhez.  Bánffynak például biztosan segített Márai, vagy éppen Kosztolányi (csak zárójelben – Wass Albert Funtinelli boszorkánya Lengyelországban szinte teljesen észrevétlen maradt), ahogy Krúdy és Kosztolányi is kölcsönösen segítették egymást a lengyel irodalomban. Érdekes módon egyébként pont fordítva történik a lengyel irodalommal a magyar olvasók között: a klasszikus lengyel irodalmat nemigen olvassák, míg a kortárs lengyel irodalomnak relatíve komoly olvasótábora van.

Éppen ezért hatalmas jelentősége lesz annak, hogyan fogadják majd a következő köteteket, sikerül-e újabb sikerszerzőt felépíteni, és mely további szerzők számára tud majd utat törni Bánffy. Nagy szerencsénk, hogy több nemzedéknyi kiváló műfordító dolgozik a magyar irodalom lengyelországi sikerén. Márpedig egy kötet sikerének egyetlen kihagyhatatlan alkotórésze éppen az ő elkötelezettségük. Abban viszont csak reménykedni tudunk, hogy ha közvetlenül nem is, a klasszikusok sikere előbb vagy utóbb azért kihat a kortársak esélyeire is, és a kortárs irodalomnak is sikerül olyan márkát építenie a Visztula mentén, mint a cseh vagy a skandináv szerzőknek.