Együtt harcol s issza borát
Ki nem ismeri Lengyelországban legalább az első felét az alábbi közmondásnak: Polak, Węgier – dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi? Magyarul így hangzik ugyanez: Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol s issza borát, vitéz s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre. A magyarok is jól ismerik ezt a, valószínűség szerint a XVIII. században keletkezett, majd száz évvel később elterjedt mondást, mely találóan visszaadja azt a több évszázados különleges és Európában egyedi kapcsolatot a két nemzet között. A lengyelek és a magyarok történelmi tudatában élénken élnek a de facto kizárólag jó emlékek és kölcsönösen némileg idealizált képünk van a egymásról. A közös történelem árnyékos oldala, mint például Jagelló Kázmér herceg sikertelen hadjárata a magyar koronáért 1471-ben vagy II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata, aki 1657-ben az ország felosztásával fenyegetőzött, a feledés homályába merült. Emlékezünk azonban arra, hogy a magyaroknak köszönhetően van Szent Kingánk, Szent Hedvigünk és Báthory Istvánunk, nekik pedig nekünk köszönhetően van II. Ulászló királyuk, Jagelló II. Lajosuk valamint Bem József tábornokuk. Nemzedékeken át figyelmen kívül hagyjuk azt, ami elválaszt bennünket és arra összpontosítunk, ami összeköt minket, kölcsönös rokonszenvet érezve egymás iránt.
Nehéz nyelv
Lengyelországban elég nagy létszámban élnek magyarok, habár nincs erről pontos statisztikai adat. Lényegében két nagy csoportra oszlanak, azokra, akik rövid ideig vendégeskednek itt, mint például a pár évre szóló szerződésekkel ideutazó nemzetközi cégek munkatársai, valamint azokra, akik családi okokból hosszabb távra, nemegyszer az egész hátralévő életükre kötelezik el magukat az országunk mellett.
- Hogyha más európai országba kellett volna kerülnöm, akkor örülök, hogy ide kerültem - állítja határozottan Tímea Balajcza, pontosabban Balajcza Tímea, mivel Magyarországon a bemutatkozáskor előbb hangzik el a vezetéknév, s utána a keresztnév. Tímea Budapesten született. A gimnáziumot Párizsban végezte, ahol az édesanyja öt évig dolgozott egy magyar monopolista cég képviselőjeként. 1986-ban tértek vissza Magyarországra, amikor már érezhetőek voltak a későbbi változások előjelei, de Magyarország még sokáig nem emlékeztetett arra a világra, amelyet franciaországi tartózkodásuk során megismertek. Tímeát vonzotta a Nyugat. Egyetemi tanulmányai során élt a lehetőséggel és Erasmus ösztöndíj keretében egy évre Rotterdamba került.
- Senki sem bulizott, csak a lengyelek és a magyarok. A lengyel fiúk szerveztek egy bulit és mi – magyar lányok – mentünk el rá. Nem érkeztek meg sem a szemben lakó csehek, sem a szlovákok, ukránok vagy románok - emlékezik vissza Tímea. Ott, a buliban, ismerkedett meg férjével, Roberttel, akkor a varsói SGH hallgatójával.
Tánczos István
Tánczos István a leendő feleségét, Dorotát szintén egy mulatság alkalmával ismerte meg, pontosan egy diszkóban a lengyel tengerparton, ahová az egyetemi évfolyamtársa – az egyetlen lengyel a csoportban – hívta meg őt és a haverjait. Ez 1987-ben történt. István származása szerint magyar, de sosem élt Magyarországon. Csehországban született és amikor hatéves volt, szüleivel együtt Szlovákiába költözött az édesapja származási helyére. Magyar általános iskolát és szlovák gimnáziumot végzett. Ezután fogorvosnak tanult Pozsonyban.
Dorotával 1992-ben házasodtak össze. - Úgy alakult, hogy csütörtökön volt a diplomaosztóm, szombaton pedig az esküvőnk. Szlovákiában volt a polgári esküvőnk és 100 fős lakodalmunk, majd egy hónappal később volt az egyházi esküvőnk Lengyelországban egy következő, szintén 100 fős, lakodalommal - emlékezik vissza István. Három gyermekük van: Mateusz (26 éves), Weronika (22 éves) és Michał (16 éves). Weronika lépett egyedül az apja nyomdokaiba, dentálhigiéniát tanul.
Kovács Judit, Sinkai Markus, Kerkay Péter
Kovács Judit, Kerkay Péter és Sinkai Markus egy nagy, nemzetközi cégnél dolgoznak, melynek a közép-európai országokért felelős központja Varsóban található. Judit 2017 januárjában került Varsóba. Azért költözött ide, hogy fejlessze és bővítse a szakmai tudását. Meglepte őt, hogy milyen nehéz a lengyel nyelv. Azt gondolta, hogy Varsóban lakva felszed némi nyelvtudást és hogy könnyebb lesz megértenie az embereket és a kultúrát, de sajnos az ő magyar fülének a lengyel legyőzhetetlen akadálynak bizonyult és a mindennapi életben az angolt használja.
Ezzel szemben Kerkay Pétert lenyűgözte a lengyel nyelv. Hazánkban való tartózkodásának kezdetétől, azaz 2016 novemberétől tanulja a nyelvet. Először egyedül, a Duolingo alkalmazást használta az okostelefonján. 2018 februárjától rendszeresen nyelvórákat vesz, aminek köszönhetően el is kezdett lengyelül beszélni. - Úgy vélem, hogyha egy másik országba látogatsz, a vendéglátóidnak jól fog esni, ha képes vagy legalább köszönni nekik, megköszönni valamit vagy akár egy sört rendelni az ő nyelvükön - majd hozzáteszi: - Szeretem a lengyel nyelvet. Érdekes, tele van kivételekkel és két év nyelvtanulás után továbbra is élvezetes számomra. Pétert érdekli a lengyel történelem és kultúra is. Nagy erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Varsóba költözése után megismerje és megértse a várost: - Azt gondolom, hogy ez a két dolog – a nyelv és a történelem megismerése segített beilleszkedni. Varsó az első pillanattól tetszett nekem, ez egy zöld város, tele történelmi emlékekkel.
Sinkai Markus 2017 februárjában kezdett Lengyelországban dolgozni és nehezen viselte az első szembesülést a fagyos lengyel téllel, de idővel hozzászokott az éghajlatunkhoz. A munkahelyén angolul beszél. - Mire hazaérek a munkából, annyira fáradt vagyok, hogy egyszerűen már nincs erőm lengyelül tanulni. Amikor szükségem van rá, jegyzetelek és Google Fordítót használok, hogy megtudjam, mit jelent az adott felirat, pl. wyjście bezpieczeństwa=vészkijárat. - nevet – Ennek köszönhetően sok különböző szót ismerek és amikor az emberek beszélgetnek, képes vagyok megérteni, hogy miről van szó.
Balajcza Tímea 23 évesen költözött Lengyelországba, nem egészen egy évvel azután, hogy megismerkedett Roberttel. Máig jól emlékszik az első Lengyelországban töltött zord télre, amikor a hőmérséklet akár mínusz húsz fokig is süllyedt. 1996-ban összeházasodtak. Nem volt ez kalandok nélküli történet. Tímea akkor még nem beszélt lengyelül, Roberttel angol nyelven kommunikáltak. A polgári esküvőre Lengyelországban került sor. A nagykövetség küldött egy tolmácsot, aki olyan siralmasan beszélt magyarul, hogy Tímea nem értette őt. - Az esküvő után azt mondtam a férjemnek, hogy igent mondtam, csak nem tudom, mire. - Ezután Magyarországon volt az egyházi esküvőjük. Egy olyan pap celebrálta az esküvőt, akinek angolul kellett volna tartania a szertartást. - Még az is lehet, hogy tudott angolul, de elfelejtkezett róla, hogy angolul kéne beszélnie és az egész esküvő magyarul zajlott. Robert közben ezt suttogta nekem: I don't understand. Majd azt mondta, hogy nem tudja, hogy az esküvőnk egyáltalán érvényes-e, mivel én semmit sem értettem lengyelül, ő pedig magyarul - nevet Tímea.
Egyből úgy döntöttek, hogy Lengyelországban fognak élni. Az volt a döntő érv, hogy Robertnek már volt itt munkája. Tímea korábban Franciaországban és Hollandiában is élt, így a Lengyelországba való költözés nem okozott számára gondot. A nyelv sem rettentette el, tudta, hogy előbb vagy utóbb meg fogja tanulni. Franciaországban élve felfedezte, hogy igen nagy tehetsége van a nyelvtanuláshoz. Ma a lengyelen kívül angolul, franciául, németül, spanyolul és norvégul beszél. De mielőtt megtanulta volna új hazájának a nyelvét, akadt némi gondja a munkavállalás kapcsán. 1996-ban nyílt rá lehetősége, amikor az Auchan egy új üzletet nyitott Piasecznóban. Mint minden vezető beosztásban dolgozó személynek (Tímea közgazdász), egy gyakornoki évet kellett töltenie az üzletben, a polcok között. Az első munkanapján szótárral a kezében odaállt a három munkatársnője elé a pohárosztályról. Ő nem beszélt lengyelül, ők pedig kizárólag lengyelül beszéltek. Mind a négyen meg voltak kicsit szeppenve. De gyorsan elsajátította egymás után a szavakat és rövid idő alatt egy új nyelvet tanult meg. Oly módon, ahogyan szereti – élesben, dolgozva és emberekkel beszélgetve. - Emlékszem, hogy amikor már tudtam lengyelül, nagy élmény volt számomra, amikor a vasútállomáson megértettem egy... orosz nyelvű közleményt. Ekkor felhívtam az édesanyámat azzal, hogy: „Anya, én értem az oroszt!”
Tánczos István Balajcza Tímeához hasonlóan sohasem tanult szervezett módon lengyelül. - Tudtam csehül, szlovákul és az iskolában tanultunk oroszul, így a következő szláv nyelv megtanulása már nagyon könnyen ment. Amikor megismertem a feleségemet, akkor szlovákul beszéltem hozzá és szlovákul írtam neki leveleket, ő pedig lengyelül válaszolt. - meséli – Amikor dolgozni kezdtem, senki sem panaszkodott nyelvi nehézségekre a pácienseim közül. Simán ment minden.
Magával a munkába állással már nem volt olyan könnyű. A diplomát gond nélkül sikerült honosítani, azonban nehézségek akadtak a szakmai szolgáltatásnyújtás jogának megszerzésével. Az akkor érvényes jogszabályok értelmében tilos volt külföldi fogorvosokat alkalmazni. A lengyel állampolgárságra pedig 5 évet kellett várni. A hivatalnokok azt kérdezgették: „Minek jött ide? Lakhatnak Szlovákiában, dolgozzon ott.” De ő Lengyelországban akart dolgozni, mert itt más kultúrája van a fogorvoshoz járásnak, emellett Szlovákiában nehéz lett volna munkát találni a feleségének, aki tanár. Azt tanácsolták neki, hogy várjon, amíg megváltozik a törvény. - Végül sikerült, mert az apósom segített abban, hogy szerezzek ideiglenes engedélyt a szakmai szolgáltatásnyújtásra, amit az állampolgárság megszerzéséig hosszabbítgattam. - emlékszik vissza. Ma fogbeültetésre specializálódott és egy négyszékes fogászati klinika tulajdonosa Góra Kalwariában. Nagyon sok magyar látogatja a rendelőjét: - Becsületbeli kötelességemnek érzem azt, hogy a magyarokat ingyen kezeljem, igyekszem legalább ilyen módon támogatni a hazafiakat. Ebből kifolyólag gyakran van velük kapcsolatom. Jólesik magyarul beszélgetni velük.
Ugyanazok a dolgok nevettetnek meg minket
Balajcza Tímea
Balajcza Tímea úgy döntött, hogy saját vállalkozást indít, miután pár évig Lengyelország területén működő francia cégeknek dolgozott. Ezt magáért és a családjáért tette – Roberttel három lányuk van: az iker Emma és Laura (20 évesek) és Diana (16 éves). 9 éve vezet egy fordítóirodát és nagyon elégedett azzal, hogy ezt Lengyelországban teszi – Ha Magyarországon lenne a cégem, egy lennék a 10 millióból, itt pedig az a bizonyos Tímea vagyok Magyarországról és ez nagy segítségemre van. Az emberek emlékeznek rám és nagyon kedvesen viszonyulnak hozzám, mint magyarhoz. Ez számomra nagy pozitívum a vállalkozás vezetésekor – hangsúlyozza Tímea. A megfigyelései és a tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy a lengyelek és a magyarok kölcsönösen nagyon pozitívan viszonyulnak egymáshoz.
Senki sem gondol arra a hétköznapok során, és talán nem is mindenki tud róla, hogy a nemzeteinket közös kulturális kód köti össze: a több évszázados határállamiság, a kereszténység védőbástyájának volta, a nemesi kultúra a szabadságszeretetével valamint a nemzeti mártírológia, amely azt eredményezi, hogy a történelmet tragédiák sorozatának tartjuk, mely szegény nemzeteinket érik a nagyvilág közömbössége mellett. Azt ismerjük, amit látunk. - Bizonyos viselkedésminták hasonlóak. Hogyha össze kéne vetnem a magyar és a lengyel barátnőimet, akkor, a nyelven kívül, nem tapasztalnék nagy különbségeket köztük. Megértjük egymást. Amikor Franciaországba utazom, azt tapasztalom, hogy a franciák némi meglepődöttséggel reagálnak a különféle megnyilvánulásaimra – meséli Balajcza Tímea. Sinka Markus is szóvá teszi, hogy – A magyarok és a lengyelek mentalitása nagyon hasonló. Amikor viccelődünk a lengyel kollégáimmal, akkor ugyanazok a viccek nevettetnek meg minket. Markus és Judit úgy látják, hogy a magyarokat és a lengyeleket egyaránt jellemzi a büszkeség és a saját történelmükhöz és hagyományaikhoz való ragaszkodás, ugyanakkor a pesszimizmus is és a dolgok negatív oldalára való koncentrálás, ami megkülönböztet minket a nyugat-európai nemzetektől. Ez a hozzáállás szerintük a mi sok megpróbáltatásokat megszenvedő nemzeteink múltjában gyökerezik.
Kerkay Pétert meglepte az, hogy a lengyelek kifejezett lengyel sajátosságnak tekintik a panaszkodást: - Hiszen a magyarok is panaszkodnak. Amikor a lengyelek azt állítják, hogy nagyon különlegesek ettől, akkor mindig azt válaszolom, hogy nem is. Kelet-európai nemzetek vagyunk és elég hasonlóan gondolkodunk.
Hagyománytisztelők és udvariatlan ügyeskedők
Volt-e valami, ami meglepte őket Lengyelországban? Tánczos István a lengyelek vallásosságáról mesél: - Édesapám református, édesanyám katolikus és meg lettem keresztelve, de nálunk nem volt szokás a heti rendszerességű templomba járás. Lengyelországban a templomi hagyományokat sokkal jobban tisztelik. Balajcza Tímea is csodálkozott a lengyelek hagyományokhoz való hozzáállásán és azon, hogy ez nem csak az idősebb nemzedék tagjait érinti: - A lengyelek különösen az ünnepekkel kapcsolatos hagyományokat ápolják. Például a tizenkét fogás és a plusz tányér Szenteste alkalmából és a húsvéti kosár, ami nagyon megtetszett nekem, mivel nekünk nincs ilyen Budapesten. - De felhívja a figyelmet a lengyelek jellemére is: - A lengyelek igen robbanékonyak és képesek határozottan nemet mondani. A magyarok panaszkodni fognak, de nem mondanak ellent egyenesen. A lengyel nők sokkal erősebbek a magyaroknál, gyakran dominánsak a párkapcsolatokban. Így alakította őket a nehéz lengyel történelem. A magyar nőkben nincs ennyi harciasság. Lehet, hogy ezek csak sztereotípiák, de a megfigyeléseim során megerősítést nyertek.
A lengyelekről azt mondják, hogy ügyeskedők: - Gyakran mondom azt, hogy ha egy ajtó zárva van, akkor egy magyar ott fog állni az ajtó előtt, míg a lengyel megkerüli az épületet és megnézi, hogy nincs-e véletlenül nyitva az ablak. - Tímea ezt azzal magyarázza, hogy a kommunizmus különböző formában volt megtapasztalható az országainkban. Magyarországon minden hozzáférhető volt. Lengyelországban a túlélés érdekében ügyeskedni kellett. Ez a ravaszkodás időnként félreértésekhez vezethet. Péter azt meséli, hogy: A lengyelek vagyon versengenek egymással és emellett ügyeskednek, a lehető legjobb eredmény elérése érdekében kihasználják a kiskapukat is. A különbség köztünk az, hogy míg mi magyarok büszkék vagyunk arra, ha találunk egy egyszerűbb megoldást valamire, addig a lengyelek igyekeznek ezt eltitkolni. Ez meglepett a munkahelyemen és nehéz ezt megértenem és elfogadnom. Miért ne legyünk becsületesek és büszkék a megoldásainkra, s arra, amit sikerült elérnünk?
Tímeát a lengyelek udvariatlansága zavarja, az, hogy általában nem mondják, hogy „Jó napot” vagy azt, hogy „Egészségedre”, ha valaki tüsszent, és nem segítőkészek, ha az utcán megkérünk erre valakit. Azóta nem tudja ezt megszokni, amióta ideköltözött, azaz 23 éve, és úgy véli, hogy ez is a különösen nehéz nyolcvanas éveknek a következménye. De tapasztalatból tudja azt is, hogy amikor már sikerül áttörni a bizalmatlanság első rétegén, a lengyelek nagyon szívélyesek és vendégszeretők. Sinkai Markus hasonló dolgokat figyelt meg: - A lengyelek, amíg nem ismernek Téged, elég zárkózottak, egyenesen bizalmatlanok. Minden reggel munkába menet ugyanazokkal az emberekkel találkoztam, akik sétáltatták a kutyáikat vagy óvodába kísérték a gyermekeiket és semmi jelét nem mutatták annak, hogy rám ismernének, senki sem köszönt. Az érdekes az volt, hogy amikor a lengyelek megtudták, hogy magyar vagyok, teljesen megváltoztak. Ezt a változást látni lehetett az arcukon és a mosolyaikban. Azt mondták: Ó, magyar vagy. És hirtelen nyitottabbá, érdeklődőbbé és határozottan beszédesebbé váltak. Azonban a lengyelekhez közel kerülni hosszú időbe telik – foglalja össze.
Szeretem, nem szeretem
Mi tetszik nekik Lengyelországban? Péter nevetve mondja, hogy az ételekkel kezdi, mert a magyarok szeretnek erről beszélgetni. - Imádom a lengyel leveseket, fenségesek. Az első itt töltött évem során tíz különböző helyen kóstoltam żurek levest és azóta is szívesen eszek, ha csak lehetőségem van rá, mert nagyon szeretem. Markus megjegyzi, hogy a magyarok között elterjedt vélemény, miszerint a lengyel konyha csak káposztából és céklából áll, nagyon bántó. Ő is értékeli a lengyel leveseket, különösképpen egyet közülük: - Amikor megismerkedtem a chłodnik levessel (hideg zöldségleves), teljesen beleszerettem. Magyarországon a gyümölcslevest eszik hidegen és nem gondoltam volna, hogy létezhet másfajta is. Most bárki látogat meg nyáron a családtagjaim vagy barátaim közül, mindenkit arra bíztatok, hogy kóstolja meg a chłodnik levest.
Markus szerint országunk kivételes gazdagsága a lengyel természet szépsége és sokszínűsége. Úgy gondolja, hogy az ebben rejlő lehetőségek nincsenek teljesen kiaknázva az országunk által. Péter pedig igazán szereti Chopin zenéjét és nagyon tetszik neki, hogy Varsó ingyenes koncerteket szervez, ezzel népszerűsítve a kiváló zeneszerző munkásságát és ápolva a nemzeti örökséget.
István 27 éve Lengyelországban élve tapasztalja és értékeli, hogy mennyit fejlődött ezalatt az országunk és a megfigyelései nemcsak a fővárosra, hanem az egész országra vonatkoznak. Az infrastruktúra hatalmas mértékű fejlődése következett be. Amikor Markus édesanyja először meglátogatta őt Lengyelországban, ő is felfigyelt az utak minőségére.
Mi zavarja őket Lengyelországban? Legfőképpen a Magyarországon maradt családjaik és barátaik hiányoznak nekik. Ezt a hiányt semmi sem tudja pótolni. Judit a napsütés hiányát említi, sóvárog az enyhébb magyar éghajlat után. Markusnak az anyanyelvének rendszeres használata hiányzik, és az az érzése, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal az expatok némileg leegyszerűsített angolját beszélve a magyar nyelvhasználata is egyre jobban leegyszerűsödik. Igyekszik tenni ez ellen, az anyanyelvén olvasva, amikor csak alkalma nyílik erre.
Péternek hiányzik a sima magyar paprikás kolbász, mivel a lengyel másfajta: - A közeli munkatársaim is nagyon szeretik a magyar kolbászt, ezért mindig azt hozok nekik édesség helyett. Tímea pedig a gyerekkorában megszokott magyar konyhát hiányolja. Sóvárog a csípős, erős fűszerek után: - Akárhová megyek, még csak meg sem kóstolva az ételt, máris kérem a sót és a borsot.
A helyem a világban
Milyen nekik Lengyelországban élni? - Én már lengyelül gondolkodom, itt van a munkám, a családom, gyökeret eresztettem itt – mondja Tánczos István. Balajcza Tímea néha nehezen viseli: - Amikor itt vagyok, magyarnak érzem magam. Ha Magyarországra utazom, akkor úgy tűnik nekem, hogy jobb Lengyelországban. Könnyebb egy országhoz, egy nemzethez tartozni. Látom a gyerekeimen, hogy hogyan próbálják megtalálni a helyüket a világban. Olyan gyakran küldtem a lányaimat Magyarországra, hogy lengyeleknek és magyaroknak érzik magukat egyszerre.
Kovács Juditnak olasz barátja van, így nem köteleződik el hosszú időre Lengyelország mellett, mert nehéz háromfelé szakadni. De a két itt töltött év alatt megfigyelte, hogy Varsó szépül, a város felfedezte a folyóját, a parton vendéglők, kocsmák jelentek meg, ami odavonzza az embereket is. Nincs semmi olyan dolog az országunkban, ami elriasztaná attól, hogy itt éljen vagy dolgozzon. Egyszerűen a sors máshogy alakult.
Sinkai Markus majdnem úgy érzi magát Lengyelországban, mint otthon: - Az érzelmeim magyarok, de minden alkalommal, amikor megérkezem az üzleti útjaimról, márpedig sokat utazom, és leszállok Varsóban, úgy érzem, mintha hazaértem volna. Egyelőre nem tervezek költözni. Egyszerűen boldognak érzem itt magam.
Kerkay Péter így foglalja össze mondanivalóját: - Amikor ideköltöztem, Lengyelországban terveztem maradni hosszú időre, akár örökre, de ezután a lassan két év után meggyőződtem arról, hogy mennyire hiányzik a magyarországi családom és az ottani barátaim és hogy nem könnyű itt komolyabb, mélyebb kapcsolatot kiépítenem, megtalálni a másik felemet. Előbb vagy utóbb a családomat és a jövendő családomat fogom a karrierem elé helyezni és visszatérek Magyarországra. Nem tervezem Lengyelországot lecserélni egy másik, például nyugat-európai országra, egyszerűen hazatérek, hogy ott töltsem életem hátralevő részét.
Marta Dzbeńska Karpińska
politológus és fényképész, a wrodzinie.pl portál szerkesztője