Kimerítő eszmecserét folytattak a szakértők a Stefan Wyszyński Bíboros Egyetemen: a szűk körű, de lelkes közönség előtt szó esett az egyes visegrádi országok védelmi potenciáljáról, politikai-társadalmi változásairól, közös félelemeinkről és ellenérzéseinkről az Ukrajnában dúló háború árnyékában, valamint a jövő legfontosabb kérdéseiről, a béke lehetőségei, Orroszország tervei, a szélesebb geopolitikai viszonyrendszer kontextusában, de felmerült a médiazaj és a fake-news kérdése is.
Az Intézetünk kezdeményezésére és támogatásával létrejött rendezvényt Maciej Szymanowski nyitotta meg. Köszöntő beszédében utalt az elmúlt és az elkövetkező elnökségi programokra, és a V4-en belüli nézetkülönbségekre is. Vitaindítóképp felvetette: örömmel hallanánk arról, mekkora szakadék és milyen távolság van az egyes országok politikai retorikája és a tényleges cselekvés között.
Van-e közös visegrádi biztonságpolitika, van-e olyan fogalom, hogy közös visegrádi biztonság? Tette fel az első kérdést Dawid Gołębiewski, a tudományos diákkör vezetője, az esemény moderátora.
Tálas Péter, a John Lukacs Kutatóintézet tudományos főmunkatársa válaszában először tisztázta, hogy ugyan nem a magyar kormányt képviseli, a találkozón arra tesz kísérletet, hogy a kormány álláspontkát bemutassa. Kijelentette, nem létezik közös visegrádi biztonságpolitika, hiszen Visegrád nem egy intézményesült egység. Országaink eltérő érdekekkel rendelkeznek, pusztán bizonyos keretek vannak és olyan intézmények, amelyekben közösen részt veszünk. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a nagypolitikában felmerülő, akár szöges ellentétek lehetetlenné tennék azt, hogy a minisztériumok és a szakintézmények együttműködjenek.
Felmerült a kérdés, hogyan viszonyul a többi visegrádi ország az egyértelmű haderő-dominanciával rendelkező Lengyelországhoz. Kinga Wojtas Jarentowska válaszában előrebocsátotta, hogy nem szakterülete a biztonságpolitika, de a társadalmak és a politika nézőpontjából szemlélve ez a megközelítés nem érvényes, hiszen hiába gondolja a lengyel fél, hogy mi ők a legnagyobbak, a többi ország nem feltétlenül gondol rájuk egyértelműen vezetőként, és valóban nem lehet állítani, hogy egyértelmű dominanciáról van szó. Elég, ha például a légierőt nézzük, ahol a tízmilliós Csehország egészen a közelmúltig hasonlóan erős légierővel rendelkezett, mint Lengyelország. Ráadásul, a nemzetközi szervezetekben, a visegrádi csoportban és az Unióban sem magától értetődő a nagyság miatti hierarchia: a lengyel érdek e közösségekben a mérlegen éppúgy egynek számít, mint a többi nemzeti érdek.
A lengyel régiós biztonsági stratégiát Paweł Lekki rádiós újságíró, a kérdés szakértője foglalta össze. Szerinte a V4-el kapcsolatos lengyel politikai 180 fokot változott az elmúlt időszakban. Értékelése szerint a PiS sokat invesztált ebbe, de a háború kitörése után ez elkezdett megváltozni, a választások után fellépő új kormány pedig teljesen elfordult a régiótól. Ehelyett inkább a nagyhatalmak közt szeretne játszani, például a Weimari Háromszögben (megjegyezte ugyanakkor, hogy a PiS pedig éppen ezt a relációt hanyagolta el) – itt ugyanakkor nem szerezhet magának akkora jelentőséget mint Közép-Európa kisebb országai között.
Ami a haderőreformot illeti, ez szintén bonyolult kérdés, és itt is a háborús helyzet hozott valódi változást. Előtte évtizedeken kívül csak szólamokat hallottunk a nagyarányú haderőfejlesztésről, de valójában csak a szovjet alapú eszközrendszer modernizálása, fejlesztése történt. Később megérkeztek Leopardok Németországból, de ezek is elavult technológián alapulnak, modernizációjukra milliárdokat kell még költeni, ráadásul a német féllel Lekki értékelése szerint nem olyan könnyű az együttműködés. A légierő terén valamivel jobb a helyzet az F-16-osok beszerzése jó lépés volt, most pedig érkeznek majd a koreai gépek.
A hadsereg tekintetében kiemelte az elmúlt évek egyik legnagyobb kezdeményezését, a területvédelmi erők létrehozását, amelynek kiemelt jelentőséget tulajdonított, hiszen nélkülözhetetlenek a jelenlegi haderő kompetenciáinak kiegészítésében. – e szervezetet alakulása idején rengeteget kritizálta az ellenzék, most viszont kormányra kerülve folytatják elődjeik munkáját, még ha nyilvánosan ellenkező retorikát is folytatnak.
Krzysztof Dębiec, a Keleti Tanulmányok Központja visegrádi kutatója hozzászólásában felvázolta Csehország és Szlovákia közelmúltjának történetét, különös tekintettel a visegrádi szempontokra. Megjegyezte ugyanakkor azt is, hogy a V4-et, amely sose volt olyan, mint a NATO vagy az EU, mindig nagyon elasztikus szervezet, volt, eddig is a közös célok kötötték össze, ezeket kell mostanában újra megtalálni. Most például egyértelműen Ukrajna támogatása okozza a legnagyobb törésvonalakat. Most a lengyelek és a csehek a legerősebb támogatók, az elején még a szlovákok is támogatták, a saját társadalmukkal is szembemenve. Szlovákia most valahol a két véglet, Csehország és Magyarország között áll: a társadalom meglehetősen oroszpárti, akárcsak Bulgáriában, mégis erősen támogatják Ukrajnát. Ficót pedig lehet oroszpártinak mondani, de azért Orbántól még ő is messze van… - fogalmazott. Fico sokkal pragmatikusabb e téren és nem akar konfrontálódni az EU-val, és nincsnek nagyhatalmi ambíciói. Megjegyezte azt is, hogy ők is éppen atomerőművet építenek - de ők már kizárják az orosz részvételt ebben.
Pavel köztársasági elnök pályáját elemezve rámutatott a cseh társadalomban végbement változásokra és a biztonságpolitikai szempontok térnyerésére is.
A magyarok szerinte szorosabban együttműködnek az oroszokkal, Szijjártó Péter tevekénységét és a paksi erőmű építését említette példaként, arra célozva, hogy e tevékenység több mint sima energetikai együttműködés.
Tálas Péter vitába szállt ezzel, és árnyalta a magyar társadalom Ukrajnához és Oroszországhoz fűződő viszonyát. Elmondta: a magyarok (a kormány és a nép egyaránt) inkább a dél miatt aggódnak (migrációs fenyegetés és a Balkán stabilitásának kérdése), és ezzel párhuzamosan az ukrán-orosz ügyet szláv belügynek tekintik, és nem tartanak olyan komolyan az orosz fenyegetéstől, mint a lengyelek vagy a csehek. Hozzátette: sok magyar szerint lehetséges visszatérni a háború előtti status quo-hoz, hiába lehetetlen.
A kialakult vitában hosszan elemezték Európa, és főleg Németország hozzáállását a háborúhoz is, amely alapjában határozza meg Magyarország stratégiáját is, akár a hadiipar fejlesztésében is.
Tálas igyekezett rávilágítani a magyar békepolitika mozgatórugóira is: szerinte a magyar meggyőződés az, hogy Oroszországot nem lehet legyőzni. Jelezte azt is, hogy az általánosan elutasított békepárti álláspont mellett észlelhető az is, hogy a nyugati társadalmakban is gyakori ez, csak kevesen mernek róla beszélni. Kitért a magyar külpolitika jellemzőinek bemutatására is, többször elhangzott a tranzakciós külpolitika kifejezés. A magyar kormány extravagáns, nemcsak szóban, tettekben is – fogalmazott.
A közel három órára nyúlt beszélgetésen szó esett még a média szerepéről, az amerikai választások esélyeiről a kiberbiztonságról, és a háború kimenetelének lehetséges forgatókönyveiről is – legvégül pedig a közös európai hadseregről is. Ezzel kapcsolatban ugyanakkor szkeptikusan nyilatkozott mindegyik résztvevő. Egybehangzóan állították: Európának erősebbnek kell lennie, de nem külön hadsereggel, hanem a NATO-n belül.
A találkozó képei (EG, GK)
