Befejezi szolgálatát Dr. Kovács Orsolya Zsuzsanna, Magyarország lengyelországi nagykövete. Az elmúlt évek közös munkájára, annak örömeire, sikereire és nehézségeire visszatekintve beszélgettünk.

Hét és fél év hosszú idő, és bátran mondhatjuk, hogy különösen mozgalmas és eseménydús időszakot hagy maga mögött. Miként emlékszik vissza, melyek azok a legfontosabb momentumok, eredmények, élmények, amik a legfontosabbak?

Ahogy így most visszagondolok: ezernyi találkozás, beszélgetés, kiállítás, koncert… nehéz is lenne mindent felsorolni. Ez a hét és fél év nagyon-nagyon sokféle időszakból tevődött össze: volt egy nagyon intenzív és nagyon összetett politikai együttműködési szakasz, aztán volt számos olyan helyzet, amire tényleg nem lehetett felkészülni. Ilyen például a világjárvány vagy a szomszédunkban zajló háború, amelyek rányomták a pecsétet a munkánkra. Volt azonban rengeteg találkozás, utazás, kezdeményezés is, amit még nehezített körülmények közt is meg tudtunk valósítani.

Ebben az időszakban építettük ki a magyar intézményi hálózatot, Wrocławban alkonzulátust alapítottunk, Gdańskban – északon – pedig főkonzulátust, valamint új tiszteletbeli konzulátusokat is nyitottunk Kielce-ben, Rzeszówban, Lublinban. Azt gondolom hogy tényleg van egy jól kiépített magyar hálózati rendszer. Ezen felül ebben az időszakban jött létre a Lengyel-Magyar Gazdasági Kamara,  vagy éppen a Felczak Intézet. Igyekeztünk nyitottak lenni a fiatalok iránt is. Megnyitottuk a Követség kapuit gyakorlatilag az óvodás csoportoktól kezdve az egyetemi csoportokon keresztül mindenkinek – rengeteg fiatal látogatott el ide. Nagykövetségi kisfilmeket forgattunk, karácsonyi koncerteket szerveztünk, a közösségi médiában is folyamatosan jelen voltunk.

Négy évig én vezettem a Lengyelül Beszélő Nagyköveti Klubot, ez is számtalan izgalmas találkozást és beszélgetést jelentett a Magyar Nagykövetségen.

Természetesen a családom is kivette a részét a munkából:  rengeteg helyre jöttek el velem: együtt bejártuk az összes lengyel vajdaságot, azt is mondhatnám, hogy a gyerekeim biztos, hogy jobban ismerik Lengyelországot mint Magyarországot.

Hogyan értékeli az elmúlt időszakot? Történt-e olyan, amire különös hálával, vagy büszkeséggel emlékezik?

Az az igazság, hogy az intézményi hálózat kiépítése egy meglehetősen nehéz időszakban történt, és próbáltuk állni a sarat, ami azt hiszem, ez elég szépen sikerült – ezért nagyon hálás vagyok minden lengyelországi partnerünknek és a munkatársaimnak is. Ha pedig a büszkeségről van szó, itt is sok mindent említhetnék. Illetve az, arra például, hogy első női nagykövetként a leghosszabb idővel zárhatom az itteni munkámat, mindig büszke leszek.

Említette a Felczak Intézetet. Milyen szálak kötik Önt az Intézethez?

A Felczak Intézet minden kollégáját névről ismerem és tényleg szorosan együttműködtünk. Rendkívül hálás vagyok azért, hogy a követség számos kezdeményezéséhez csatlakozott az Intézet, és magától értetődő módon én is mindig nagy örömmel mentem, ha a Felczak Intézet hívott. Büszke vagyok arra, hogy nagyon sok közös rendezvényünk volt, és hogy sok felczakos rendezvényen vehettem részt. Visszatérő vendége voltam a Krasiczyni Nyári Egyetemnek, amelyről azt gondolom, hogy nagyon jó lehetőséget nyitott a fiatalok találkozásának, kötetlenebb eszmecseréjének. Aztán ott van az a rengeteg konferencia, amiken részt vettem vagy megnyitottam… ezeket valóban meg sem lehet számlálni. De említhetem azokat a kötetlenebb, mégis a Magyarország képét, imázsát építő találkozásokat, mint a Szent Efrém Férfikar koncertjei, a közös főzések vagy éppen a diákokkal való találkozások, mint nemrégiben a Lublini Katolikus Egyetemen, ahol a magyar nyelvet tanuló diákokkal találkoztam. Emellett hálásak vagyunk a budapesti Felczak Alapítványnak is, hiszen például ők támogatták azt a borkóstolósorozatot, amivel végül is lezárom ezt a hét és fél éves missziót.

Az évek alatt a hivatalos jellegű találkozásokon túlmenően viszont rengeteg olyan beszélgetésünk volt, aminek talán nincs konkrét nyoma, de mindenképpen nagy nyomot hagytak bennem és részei voltak ennek a missziónak.

Mit üzenne azoknak a  fiataloknak, akik a lengyel-magyar kapcsolatok építésére és erősítésére szánják most magukat?

Szerintem jó példaként érdemes fölidéznünk Wacław Felczak professzor életét és elkötelezettségét, aki nagyon hitt Közép-Európában.

A magam részéről  minden fiatalnak azt tanácsolom, hogy érdemes Közép-Európát megismerni és megszeretni. És itt nem pusztán a lengyel vagy magyar nyelv tanulására gondolok hanem kicsit szélesebb kontextusban értem: . mindenképpen érdemes kiválasztani egy-két országot ebben a régióban, és jobban megismerni a nyelvét és történelmét.

A gyakorlati haszonra térve pedig azt is tapasztaljuk, hogy ez a tudás tényleg nagyon nagy előny a munkaerő piacon, mert pontosan láttam, hogy hozzánk is hány cég, vállalat vagy akár komoly szereplő fordult, hogy ajánljunk neki olyan fiatalt, aki jól ismeri a lengyel és a magyar nyelvet. Egy idő után azonban elfogytak ezek a nevek, akiket ajánlani tudunk. Tehát ha szerintem egy magyar nagyon jól megtanul lengyelül, akkor teljesen biztosított a megélhetése a munkaerőpiacon, és biztos vagyok benne, hogy ez így lesz fordítva is

Még egy utolsó kérdés: most, hogy eljött a hazatérés ideje, mi az, ami a legjobban hiányozni fog?

Nehéz lenne konkrét dolgokat kiemelni, és azt hiszem amíg még itt vagyok, nem is tudok erre igazán válaszolni. Bizonyára majd már otthon fog kiderülni.  De általánosságokban elmondhatom, hogy mindig az egyes emberekhez köthető az, ami hiányozni fog. A lengyel barátok, kollégák, ismerősök, vagy akár a gyerekek közege talán a legfontosabb számomra...