Magyarként különösen is jó dolog Lengyelországban külföldinek lenni. Gyakorlatilag mindenki tisztában van közös barátságunk tényével, még akkor is, ha sokan nem feltétlen tudják, honnan ered.
Rövidebb megszakításokkal ugyan, de két év fél éve Lengyelországban élek. 2016 szeptemberében költöztem Gdańskba, s a 2016/17-es tanévben az ottani egyetem hallgatója voltam Erasmus+ ösztöndíj keretén belül, a Debreceni Egyetem fordító–tolmács mesterszakos diákjaként, majd pedig 2017 őszén visszatértem a balti városba egy háromhónapos szakmai gyakorlatra, szintén Erasmus+ keretén belül, és egy alapítványnál dolgoztam fordítóként, ahol főként lengyelről fordítottam angolra.
Alapképzésen két féléven keresztül a Bolognai Egyetemen töltöttem Erasmus-hónapokat, szintén a Debreceni Egyetem hallgatójaként, így a mesterképzésen mindenképpen szerettem volna olyan országban eltölteni néhány hónapot, ahol még nem éltem, de amelynek a nyelvét beszélem. 2013 tavaszán kezdtem el lengyelül tanulni debreceni erasmusos lengyel hallgatókkal beszélgetve, így 2016-ban már megszereztem belőle a felsőfokú nyelvvizsgát. Azért döntöttem úgy, hogy megtanulok lengyelül, mert pl. nyelvtudásommal, valamint az abból fakadó lehetőségekkel is szeretném ápolni a lengyel–magyar barátságot. Ez ugyanis az egyik sztereotípia, mely Magyarországon a lengyelekről kialakult.
Ami a többi sztereotípiát illeti, a lengyelek iránti rokonszenven kívül olyan kép is létezik Magyarországon testvérnépünkről, mely szerint a lengyelek katolikusok, szeretik a vodkát, kiejthetetlen a nyelvük, erős nemzeti önazonosságuk van és hogy nehéz helyzetekben mindig feltalálják magukat. Közös uralkodóink, valamint II. János Pál pápa, az 1956-ban nekünk nyújtott segítség, a zakopanei síparadicsom stb. mind egyértelműen a lengyelekhez kapcsolódik tudatunkban.
Lengyelországban nagyon tetszenek pl. a vonatok, hogy a Pendolinóval 5 óra alatt el lehet jutni a Tátrától a Baltikumig; hogy olyan kisebb városoknak is, mint Lublin, Olsztyn vagy Rzeszów, van repülőterük (nekünk 3 működő nemzetközi repülőterünk van: a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, a Debreceni Nemzetközi Repülőtér és a Hévíz–Balaton Nemzetközi Repülőtér); hogy nem annyira központosított, mint pl. Magyarország (sokszor igen bosszantó, hogy bizonyos ügyeket csak Budapesten lehet elintézni, ami ugyanakkor minden bizonnyal a területi nagyságban megnyilvánuló eltérésekből is fakad); hogy diákjeggyel akár 3000 forintért is el lehet jutni pl. Krakkóból – jelenlegi egyetemvárosomból, ahol doktorandusz-hallgató vagyok – Gdańskba; hogy az egyszeri utazásra feljogosító, városi tömegközlekedési jegyekre is vannak diákkedvezmények, s így akár gyakran mindössze 120 forintot fizet az ember értük; hogy létezik rengeteg banki és közlekedési telefonos alkalmazás, mely nálunk nincsen stb.
Ugyanakkor egyfajta kulturális sokk is ért engem: furcsának tartom, hogy a lengyel vasúti pályaudvarokon nem csak a síneket, hanem a peronokat – mind a menetrendekben, mind a hangosbemondóban közölt értesítések során – számozzák, ami engem gyakran összezavar és – őszintén szólva –, az értelme is kérdéses számomra, mivel mi csak a síneket számozzuk és így is boldogulunk. Elképzelhető ugyanakkor, hogy ez történelmi okokra vezethető vissza. Ezenkívül úgy érzékelem, hogy Magyarországhoz képest Lengyelországban jobban elterjedt az a szokás, hogy le kell vennünk a cipőnket, ha bemegyünk egy lakásba. Számomra ez furcsa és kissé természetellenesnek is tartom, mivel a piszok – mely mindenképpen elkerülhetetlen, cipőben való járkálás nélkül is – elkerülhető egyszerűen azzal, ha az ember alaposan letörli a lábát belépéskor. Mindenesetre igyekszem alkalmazkodni az itteni szabályokhoz és a kulturális sokk mértéke teljesen elenyésző ahhoz a sok kellemes tapasztalathoz képest, amelyekben idáig részem volt.
.jpg)
Áron Fodor