Amikor a lengyel-magyar nem volt két jó barát… III - János Albert küzdelme a magyar koronáért

A világszerte egyedülállóan tartós magyar-lengyel barátság története nem csak szeretetteljes gesztusok és dicsőséges pillanatok krónikája. Természetes módon akadtak olyan konfliktusok is, amikor a két nép egymáshoz való viszonya igencsak elmérgesedett és a köztük kialakult ellentétek fegyveres összetűzésekhez vezettek. Cikksorozatomban öt kevésé ismert, mégis tanulságos esetet szeretnék röviden bemutatni, hogy olvasóink is lássák, miért robbantak ki és milyen eredménnyel zárultak a közös történelem viszályos epizódjai.

Ha a krakkói Wawelben található Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyházban sétálgatunk a királysírok között, akkor János Albert lengyel uralkodó (1492-1501) sírjához érvén az ahhoz kitett lengyel nyelvű tájékoztatót böngészve meghökkenve olvashatjuk, hogy ez a koronás fő bizony nemcsak a lengyel, hanem a magyar királyi címet is viselte egy rövid ideig. Ilyen nyelvű magyar uralkodót azonban nem találunk a magyar királyi névsorokban. Akkor vajon hogyan került mégis ez az információ a sír mellett lévő tájékoztató anyagba?

János Albert lengyel király sírja a krakkói Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyházban

Mátyás magyar király 1490-ben bekövetkezett halála után többen is kinyújtották a kezüket a Magyar Királyság koronájáért. Ezek a trónkövetelők a következők voltak: az elhunyt uralkodó törvénytelen fia, Corvin János; III. (Habsburg) Frigyes német-római császár fia, Miksa; II. (Jagelló) Ulászló cseh király és annak testvére, János Albert lengyel herceg, későbbi lengyel király. Utóbbi kettő azon a jogcímen követelte magának a magyar koronát, hogy anyjuk, Habsburg Erzsébet, Albert magyar király lánya volt. Mind a négy trónkövetelőnek voltak magyar támogatói. János Albertet hívei leginkább a Lengyelországgal határos birtokosokból, így például a Báthoryakból, a Perényiekből és a Rozgonyiakból kerültek ki.

1490. május végén ült össze a királyválasztó országgyűlés Rákos mezején, ahol heves viták után (melyekben nem egy esetben a fegyverek is szót kaptak) a magyar rendek végül II. Ulászlót választották meg a Magyar Királyság élére. János Albert azonban nem volt hajlandó elfogadni vereségét, ezért Budáról Északkelet-Magyarországra ment, ahol híveit fegyverbe szólította, majd jelentős sereggel vonult az ország fővárosához 1490 augusztusában, ahová időközben II. Ulászló is megérkezett Csehországból körülbelül 15 000 katonája élén. A két testvér tárgyalásokba bocsátkozott egymással és végül megegyeztek abban, hogy apjuk, IV. Kázmér lengyel király döntsön abban, hogy melyik fiáé legyen a magyar trón.

János Albert lengyel király és magyar trónkövetelő

János Albert ezt követően elvonult Buda alól és Szerencs mellett vert tábort seregével és ott várt atyja választására. Az öreg Kázmér király azonban vonakodott döntést hozni a kérdésben, habár felesége, Erzsébet igyekezett őt meggyőzni arról, hogy Jánost támogassa. A lengyel herceg végül beleunt apja döntésképtelenségébe és úgy döntött, hogy fegyverrel szerzi meg a magyar koronát. Részben lengyel, részben pedig magyar csapatokból álló seregével elfoglalta Eger várát, majd hadaival feldúlta Gömör, Torna és Sáros vármegyék egy részét. Ezután Kassa (ma: Košice, Szlovákia) ostromához fogott hozzá.

Ulászló kezdetben nem tudott öccse ellen felvonulni, ugyanis nyugatról Miksa herceg indított támadást újdonsült királysága ellen. Miksa visszafoglalta a még Mátyás által apjától elvett osztrák területeket, majd seregivel egészen Budáig vonult, de mivel zsoldosai fizetésére nem maradt több pénze 1490 végén számos dunántúli városban és várban helyőrségeket hátrahagyva visszavonult Ausztriába.

Ulászlónak csak ekkor adódott lehetősége arra, hogy testvére ellen fegyverrel fellépjen. Sziléziából Magyarországra vezényelte Mátyás fekete seregének legjavát és a tapasztalt zsoldosokkal, valamint a hozzá hű főurak bandériumaival elindult Kassa irányába. Serege fővezéréül Szapolyai Istvánt választotta, a korszak egyik legtapasztaltabb és legsikeresebb magyar hadvezérét, aki már Mátyás alatt a lengyelek, majd később az osztrákok ellen is bizonyította rátermettségét és katonai géniuszát.

Szapolyai István sírköve

1491. január végén ért Kassához Ulászló addigra körülbelül 18 000 főre duzzadt serege és ott a város védőivel több kisebb csatában is vereséget mért János hadaira. A döntő összecsapás azonban elmaradt, ugyanis a felek február 20-án kiegyeztek egymással. János elismerte Ulászlót Magyarország törvényes királyának, de cserébe megkapta Sziléziában az opolei, az oleśnicai, az opawai, a głogówi, a żagańi és több más kisebb hercegséget – azzal a feltétellel, hogy ha apja halála után övé lesz a kengyel trón vagy fiúörökös nélkül hal meg, ezek a tartományok visszakerülnek Ulászló uralma alá. Ha viszont Ulászló hunyna el örökös nélkül, akkor a magyar trónt testvére fogja örökölni. A sziléziai hercegségek birtokába való beiktatásáig zálogként János kezén maradt Eperjes (ma: Prešov, Szlovákia) és Kisszeben (ma: Sabinov, Szlovákia).

II. Ulászló ezután a Miksa által elfoglalt magyar várak és városok visszahódítására indult, azonban a hadjárat közben súlyosan megbetegedett. Ezt kihasználva és felrúgva a kettejük között köttetett szerződést, valamint apja, IV. Kázmér akarata ellenére János Albert úgy döntött, hogy újra kinyújtja kezét a magyar koronáért és Lengyelországból hozott csapatokkal betört Magyarországra és elfoglalta Sztropkót (ma: Stropkov, Szlovákia), majd magyar híveit Szerencsre hívta egybe gyűlésre. Több magyar főúr csatlakozott hozzá bandériumával együtt.  

Ulászló Szapolyai vezetésével egy kisebb sereget küldött hitszegő öccse ellen. Szapolyai azonban egyelőre nem tudta megtámadni Jánost, aki csapatival időközben feldúlta Tokaj vidékét (egyes források szerint kb. 2 000 hordó bort zsákmányolva), majd Kassa alá vonult és azt ismét ostromolni kezdte.

Nem sokkal később Ulászló és Miksa békét kötöttek egymással és a békeszerződésben kizárták János Albert magyarországi trónöröklési jogát. A nyugaton folyó harcok végével Ulászlónak lehetősége nyílt további katonák erők északkeletre csoportosítására. A beérkező erősítésekkel Szapolyai most már megindulthatott János Albert ellen. János seregivel feldúlta Abaúj, Zemplén és Sáros vármegyéket, majd visszavonult Eperjes alá.

Eperjes városa ma

Hamarosan Szapolyai is a városhoz érkezett és 1491. december 24-én annak előterében került sor a döntő ütközetre a felek között, melyet Szapolyai nyert meg. János Eperjes falai mögé húzódott vissza, amelyet ellenfele körbevett. A lengyel herceg kilátástalan helyzetében végül békét kért testvérétől.

A két fél között megkötött békeszerződés értelmében Jánosnak le kellett mondania az Ulászlótól korábban zálogba kapott Eperjesről és Kisszebenről, valamint esküt kellett tennie arra, hogy soha többé nem támadja meg bátyját. Ennek fejében szabadon elvonulhatott Magyarországból Lengyelországba, magával víve seregét és hadi felszerelését is.

Újhelyi János Ábel

Képek forrása: wikipedia

A SOROZAT KORÁBBI CIKKEI:

Amikor a lengyel-magyar nem volt két jó barát… I - Hunyadi Mátyás és Jagelló Kázmér vetélkedése

Amikor a lengyel-magyar nem volt két jó barát…II - Hunyadi Mátyás Sziléziában