A világszerte egyedülállóan tartós magyar-lengyel barátság története nem csak szeretetteljes gesztusok és dicsőséges pillanatok krónikája. Természetes módon akadtak olyan konfliktusok is, amikor a két nép egymáshoz való viszonya igencsak elmérgesedett és a köztük kialakult ellentétek fegyveres összetűzésekhez vezettek. Cikksorozatomban öt kevésé ismert, mégis tanulságos esetet szeretnék röviden bemutatni, hogy olvasóink is lássák, miért robbantak ki és milyen eredménnyel zárultak a közös történelem viszályos epizódjai.

Magyarországon a tatár és a török hadak pusztításait tatár- illetve törökjárásnak is szokás nevezni. Van azonban egy harmadik olyan tragikus esemény is a magyar történelemben, amely kiérdemelte a pusztítás értelemben használt „járás” kifejezést: III. (Sobieski) János lengyel király seregeinek 1683-as Észak-Magyarországon keresztül történő átvonulása, mely során a lengyel-litván hadak számos települést dúltak fel. Az esemény a népi emlékezetben „lengyeljárás” néven maradt fenn.

III. (Sobieski) János lengyel király

1683-ban III. (Sobieski) János lengyel király (1674-1696) egy kb. 24 000 – 27 000 fős hadsereget vont össze és vezetett Bécs alá a törökök által ostromlott város felmentése végett. Szeptember 12-én a más keresztény hadakkal egyesült lengyel erők világraszóló diadalt arattak az Oszmán-török Birodalom seregi felett, majd benyomultak a török megszállás alatt álló magyarországi területekre és Párkány mellett újabb győzelemmel öregbítették hírnevüket.

A tél közeledtével azonban a szövetséges erőknek be kellett rekeszteniük a hadműveleteket és fedett szállásokra kellett vonulniuk, hogy átvészeljék a hideg hónapokat. Sobieski úgy döntött, hogy Felső-Magyarországon fogja seregeit beszállásolni télire. Ez a terület azonban akkor javarészt nem I. Lipót császár és magyar király, hanem Thököly Imre felső-magyarországi fejedelem (1682-1685) és kurucai uralma alatt állt.

Kuruc lovas

Thököly török vazallus volt, de látva a keresztény hadak sorozatos sikereit, igyekezett oldalt váltani, ezért aktívan tárgyalt Sobieskivel. A tárgyalások azonban elnyúltak, ráadásul hamarosan egy súlyos incidens tovább hátráltatta azok sikerességét. A lengyel uralkodó által még nyáron hadba hívott és a lengyel fősereggel egyesülni szándékozó litván erők csak 1683 októberére érték el a lengyel-magyar határt és habár Sobieski utasította őket arra, hogy kerüljék az összecsapást a kuruc hadakkal, valamint kíméljék a helyi lakosságot, azok először Árvaváralja (ma: Oravský Podzámok, Szlovákia) mellett összecsaptak Thököly csapataival, majd végig dúlták Árva és Trencsén vármegyéket. A litvánok nem csak kifosztották az útjukba eső falvakat és kisebb városokat, hanem számosat fel is gyújtottak közülük, illetve több helyen vérengzéseket követtek el.

17. századi lengyel lovassági páncélok a krakkói Czartoryski Múzeum (Újhelyi János Ábel

Ezek az erők november 19-én egyesültek a lengyel fősereggel Rimaszombatnál (ma: Rimavská Sobota, Szlovákia) és az így közel 40 000 főre duzzadt had Kassa (ma: Košice, Szlovákia) fel vette az irányt.  Sobieski csapatai élelmezését javarészt rekvirálással oldotta meg, melynek során katonái sokszor erőszakhoz folyamodtak. Mindezek következtében Thököy és Sobieski viszonya jelentősen megromlott. A kuruc erők ettől kezdve rendszeresen intéztek kisebb támadásokat a lengyel-litván felderítő és élelemszerző osztagok ellen, valamint kisebb magyar egységek a Szepességből kiindulva betörtek a Lengyel Királyságba és ott több falut is kifosztottak. A magyar lakosság pedig igyekezett elrejteni miden élelmet a lengyel-litván hadak elől, illetve mindenféle egyéb módon ártani nekik, amely azonban csak még agresszívabbá tette őket.

Sobieski a Torna vármegyei Szögligethez érvén úgy döntött, hogy annak határában több napra tábort ver. Csapatai onnan kirajzva fosztogatták a környéket, azonban a Szögliget határában álló Szádvár kuruc védői, kiegészülve más, a környéken portyázó magyar csapatokkal, számos rajtaütést hajtottak végre a fosztogató lengyeleken és litvánokon, sőt még táborukat is meg-megtámadták. Néhány évtizeddel később a környéket bejáró Bél Mátyás magyar polihisztor az események kapcsán a következőket írta: „„azt mondják, hogy az alattomban bekövetkezett rajtaütések következtében annyian vesztek el a lengyelek hadseregéből, amennyit egy valódi ütközet sem kívánt volna.”

Szádvár (Újhelyi János Ábel)

A Szögliget melletti kudarcok után Sobieski Kassa alá vezette csapatait, amely azonban nem nyitotta meg kapuit előtte, így a lengyel seregnek ostrom alá kellett vonnia azt. A kassaiak kemény ellenállát tanúsítottak és a megfelelő ostromeszközökkel nem rendelkező Sobieski kénytelen volt tovább vonulni, ezúttal Eperjes (ma: Prešov, Szlovákia) alá. Eperjes sem kívánt kapitulálni előtte, és a város védői számos kitöréssel zargatták az akkora már megfáradt és éhező csapatait. Felsöozoróci és kohanóci Ottlyk György az eseményke kapcsán önéletrajzában azzal büszkélkedett, hogy a védők elvileg annyi foglyot ejtettek, hogy Eperjesen minden polgárházban egy lengyel szolgát tartottak. Ez valószínűleg erőteljes túlzás, de mindenesetre jól érzékelteti a Sobieski hadai által elszenvedett súlyos veszteségeket.

A lengyel-litván sereg végül december 7-én elvonult Eperjes alól. Következő úticélja Kisszeben (ma: Sabinov, Szlovákia) volt. Az egyik legkisebb magyar szabad királyi városnak számító és csupán középkori eredetű városfallal bíró település nem mert dacolni a hatalmas haddal, így megnyitotta kapuit előttük. A kicsiny város azonban nem volt képes hosszú időn át élelmezni a több ezer katonát, így Sobieski néhány nap után a sereg javával tovább vonult az akkor Lengyelországhoz tartozó Ólublóra (ma: Stará Ľubovňa, Szlovákia). A hátramaradt erők 1684 márciusáig tartózkodtak Kisszebenben. Ott tartózkodásuk során jelentős károkat okoztak az ott élőknek.

Összeségében megállapítható, hogy Sobieksi hadainak 1683-as felső-magyarországi átvonulása és telelése a lengyel-magyar kapcsoltak történetének egyik legsötétebb momentuma volt. Árva, Trencsén, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj és Sáros vármegyék több száz faluja és kisebb városa szenvedte meg a lengyel-litván csapatok rekvirálásait és erőszakoskodásait, melynek emléke a „lengyeljárás” kifejezésben máig is él. Más részről a helyi lakosság és a kurucuk „gerillaháborúja” igencsak megtépázta a lengyel-litván csapatokat is, így a bécsi csatában nagy diadalt ülő Sobieski nem egy dicsőséges, hanem egy lerongyolódott sereget vezetett vissza lengyel földre.

Újhelyi János Ábel

Képek forrása: wikipedia

A SOROZAT KORÁBBI CIKKEI:

Amikor a lengyel-magyar nem volt két jó barát… I - Hunyadi Mátyás és Jagelló Kázmér vetélkedése

Amikor a lengyel-magyar nem volt két jó barát…II - Hunyadi Mátyás Sziléziában                                                                                                                             

Amikor a lengyel-magyar nem volt két jó barát…IV - II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata