Az aratás végét ősidők óta ünneplik. A földművesek naptárában ez a kivételes időszak, amikor betakarították a termést, különösen a gabonát (búza, árpa, rozs és zab), mely a legfontosabb a mindennapi kenyér okán, megfelelő kereteket igényelt. Az aratóünnepek a földeken végzett fáradságos munka csúcspontját jelentik.
Ennek oka egyrészt az, hogy régen, amikor még nem álltak rendelkezésre modern eszközök a földművelést megkönnyítendő, egy rossz termés nemcsak a jövedelem hiányát jelentette, mint manapság, hanem egy egész közösséget éhhalálra is ítélhetett a következő tél folyamán, így a jó termést meg kellett ünnepelni és hálát kellett adni érte. Másrészről pedig a földeken végzett munka végéhez közeledve – bár az valójában sosem ér véget – ez egy olyan időszak, amely tele van örömmel a jól végzett munka miatt, és a jól megérdemelt pihenés kezdetét jelenti. Nem meglepő tehát, hogy amikor a raktárak megteltek élelemmel, a régi időkben játékokkal, szertartásokkal fejezték ki hálájukat az azévi termésért, s a következő évi bőség reményében.
Az aratóünnepeknek Lengyelországban nagyon hosszú és gazdag hagyományai vannak. Fokozatosan fejlődött az ősi szláv hagyományoktól a mai keresztény szertartásokig. És bár az ország számos részén részben eltérőek az ünnepségek, mindegyik hasonló, és ugyanazt a jelentéstartalmat hordozza magában. A régi Lengyelországban az aratóünnepet általában összekötötték a Boldogságos Szűz Mária mennybemenetelének ünnepével, más néven a Sarlós Boldogasszony napjával. Az aratás befejezésének ünnepségét tehát augusztus 15-én tartották. A Szűzanyát a virágzó föld, a gyógynövények, a virágok, a gyümölcsök és a gabonafélék védőszentjeként tisztelik.
Aratóünnep a régi Lengyelországban
Érdemes megjegyezni, hogy a múltban az aratóünnepnek keresztény és pogány jellege is volt. A keresztény hagyományok ugyanis összefonódtak a szláv istenségek imádatának pogány szertartásaival.
Az aratás végeztével egy kis területen meghagyták a gabonát, gondosan kigyomlálták, a körülötte lévő területet aprólékosan megtisztították, kövekkel vették körül, virágokkal és szalagokkal díszítették, végül kenyeret, sót és egy érmét helyeztek oda. Ez a gyakorlat a szántóföldet védte, és a következő évben biztosította a termést az által, hogy így a föld „nem felejti el”, hogy mi a dolga. Néhány nappal később ezt a területet is ünnepélyesen lekaszálták. A levágott kalászokat átadták az aratóknak, hogy az aratókoszorút kiegészítsék vele. A szertartás feltehetően a pogány időkből származik, amikor az aratás istenségeinek áldoztak.
A régi Lengyelországban az ünnepek fontos eleme volt az aratókoszorú készítése, mely lenyűgöző méretű volt (gyakran magasabb, mint egy ember). A koszorú pompája és a legnagyobb gondossággal történő elkészítése bizonyos szimbolikát hordoz. A lengyel hagyomány szerint az aratókoszorú a boldogan elvégzett munka szimbóluma, és egyben hálaadás Szűz Máriának az aratásért és az emberiség éhínségtől való megmentéséért. A koszorút a földeken maradt utolsó kalászokból fonták, s gyümölcsökkel, mezei virágokkal, gyógynövényekkel, diófélékkel, színes szalagokkal díszítették. Gyakran a koszorú korona vagy kalitka formáját is ölthette, s előfordult az is, hogy kiskacsát, libát vagy kakast tettek bele.
Az elkészült koszorút végighordozták a földeken, majd a templomba vitték. A körmenetnek volt egyfajta hierarchiája: elsőként az aratóasszonyok mentek, akik részt vettek az ünnepi kenyérsütésben és a koszorú elkészítésében. Őket az ünneplőbe öltözött aratók követték a menetben, akik virágokkal és gyógynövényekkel díszített kaszákat és sarlót vittek. A koszorút a templomba vitték, ahol a pap hálaadó mise keretében megáldotta azt. Ezután a földbirtokos udvarházába vitték, aki átvette azt, és sóval, kaláccsal ajándékozta meg a parasztokat.
Ezután kezdődött a lakoma, amelyen az összes földműves, családtagjaival együtt részt vehetett. Az ünnepségek során a birtok tulajdonosa beszélgetett, együtt énekelt a parasztokkal, sőt még szórakoztatta is őket, a parasztok pedig bátran hívhatták táncra a nemesasszonyokat, akárcsak a farsangi időszakban, amikor kis időre szintén eltűnt a társadalmi hierarchia.
Az ünnepségek után a koszorút a pajtába vitték, ahol az új termés elvetéséig tárolták. A koszorút soha nem égették el. Összetörték, és a belőle kinyert szemeket vetőzsákokba öntötték. Így a koszorúról származó gabona szimbolikusan körbejárta a földet, ahonnan származik. Egykor úgy hitték, hogy ez a mágikus rituálé biztosítja a termés folytonosságát.
Idővel a parasztok, különösen a tehetősebbek, a földbirtokosokat kihagyva, egymás között kezdték ünnepelni az aratást. Ez a paraszti büszkeség megnyilvánulása volt. Később, a kommunista időkben a kommunista közigazgatás számára hagyománnyá vált, hogy nagyszabású aratóünnepeket rendezzen, ám ez hamar politikai és propagandisztikus bohózattá vált, ahol többet beszéltek magukról a szervezőkről, mint azokról, akikhez az ünnep valójában tartozott.
Dożynki napjainkban
Az utolsó nagy változás az aratóünnep hagyományaiban az 1990-es években figyelhető meg. A kommunista idők olcsó mulatozásaiból a hálaadás ünnepévé változott, méghozzá nagyon is vallásos ünneppé. Ekkor kezdődött a Jasna Górában is a hagyomány régi értelmében való újjáélesztése. A település minden évben vendégül látja a gazdákat az ország minden részéből, akik azért jönnek, hogy hálát adjanak az aratásért, és elhozzák az aratóünnep jelképét, az idei termésből származó új kenyeret. A hatalmas ünnepségen népviseletbe öltöznek és szentmisén vesznek részt ahol a pap megáldja az új kenyeret és a koszorúkat. A legérdekesebb aratókoszorúk múzeumokba is kerülhetnek.
Ám nem csak Jasna Górában tartanak aratóünnepet. Az egész országban kerületi ünnepségeket, rendezvényeket szerveznek, melyeknek szintén elmaradhatatlan momentuma a felvonulás és a kenyérszentelés. Versenyt is rendeznek, ahol megjutalmazzák a legszebb aratókoszorú készítőjét. A „hivatalos” részt követően pedig megkezdődik a mulatság: művészeti csoportok bemutatóit lehet megtekinteni, helyi finomságokat kóstolni, este pedig koncertek biztosítják a jó szórakozást.
Borítókép és képek: Wikipedia