„Krisztus feltámadott! Valóban feltámadott!” – ezzel a felkiáltással kezdődik a hitünk legnagyobb igazságát hirdető feltámadási szentmise.
Jézus Krisztus feltámadásának igazsága az Egyház történetének kezdetétől a hit középpontjában állt. A halálból való feltámadás az Örömhír lényege. Ezt felidézve mi is gyermekkorunktól kezdve minden évben először hamut hintünk a fejünkre Hamvazószerdán, majd böjtölünk a nagyböjtben, végigjárjuk a keresztutat, később átéljük a nagyhetet, megszenteljük ételeinket, és örvendezünk, hogy „Krisztus legyőzte a halált”.
Ezzel a hagyománnyal nőttünk fel, a Megváltó húsvéti történetére pedig gyakran úgy tekintünk, mintha az egy Jézus életéből készült tudósítás lenne. A nagyhét drámáját külső szemlélőként nézzük végig, nem pedig tanítványként, aki minden egyes alkalommal újdonságként éli át az eseményeket, részt vesz azokban, átéli azoknak a napoknak a rémületét, és hagyja magát elvezetni a csúcspontig, azaz a feltámadásig.
A feltámadás üzenetét „teljes szívünkkel, lelkünk és értelmünk egészével” felfogni nagyon nehéz, a hit kegyelme nélkül lehetetlen. Amikor a feltámadás igazságát komolyan a szellemünk középpontjába kívánjuk helyezni, és azt teljes szívünkkel be akarjuk fogadni, úgy kezdünk viselkedni, mint a tanácstalan asszonyok a sírnál, mint a tanítványok, akik látni kívánták a Feltámadottat, de ugyanakkor borzalmasan féltek is ettől. Némán, tanácstalanul és félelemmel telve álltak ezzel az igazsággal szemben. És mi hasonlóan, mint Péter és a tíz másik tanítvány, nem találunk bizonyságot magunkban e titokkal szemben.
Amikor a sírhoz érkező asszonyok találkoznak az ifjúval, aki azt mondja nekik, hogy „Feltámadt, nincs itt” (Mk 16,6), az asszonyok megtörnek az üzenet súlya alatt, és elfutnak. Péter sem hisz, nem hisz a két tanítvány sem, akikkel Jézus útközben találkozik. Csak akkor kezdtek hinni, amikor „végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták” (Mk 16,14). De továbbra is kételkedtek, hogy ez csak valami látomás. Tamás a Megfeszített és Feltámadott személyazonosságának tapasztalati úton történő megerősítését kívánja. Végül Jézus maga kér enni, eszik a tanítványokkal, hogy bebizonyítsa, hogy nem látomás, hanem a Feltámadott Emberfia.
Egy jezsuita atya mesélte egyszer félig viccesen, félig komolyan, hogy egy általa vezetett lelkigyakorlaton az egyik résztvevő – végzettsége szerint fizikus – feltett egy egyébként nagyon okos kérdést, hogy a Jézus által a tanítványokkal elfogyasztott étel miért nem vetett árnyékot az ajtóra, amelyiken átment? Az ugyanis földi étel volt, ő pedig már Istenség. Ez mutatja a Feltámadott anyag feletti uralmát, és azt hogy a jövőben miben részesülünk mi is.
Miért ilyen nehéz nekünk befogadni ezt a hírt? A feltámadás igazságát nehéz befogadnunk, ugyanis az ellentétes a mi emberi tapasztalatainkkal, és a hit kegyelme iránti megnyílásra késztet minket. Képesek vagyunk megérteni a szenvedő, a kitaszított, a kinevetett Jézust, mert ezekkel az érzésekkel mi magunk is találkozunk. A feltámadást viszont nem tudjuk emberként átélni földi életünk során. Ezt Krisztusnak köszönhetően ismerjük, de csak túlvilági dimenzióban. Számunkra így marad a tiszta hit és a kegyelemre való nyitottság, mert a feltámadás befogadása és annak gyümölcse Isten ajándéka.
Amikor elhatározzuk ezen ajándéknak az elfogadását, Jézus halálból való feltámadása egy új élet kezdete lesz számunkra, amely itt a Földön már nem is ér véget. A Feltámadott le akarja szakítani a súlyokat a szívemről, amelyek azt nyomják, ki akarja emelni tanítványát a nyomorból és a sírból, amelybe gyakran saját magát löki.
Húsvét üzenete új életre hív minket. A tanítvány, aki legyőzi önmagát, túllép félelmein és a Feltámadottal szembeni zárkózottságán, meggyőződik róla, hogy Ő él, és vár rá valami új kezdetével, még akkor is, ha ennek minden ellent mond. Jézussal szemben nincs elmulasztott esély. Ő képes „éltető leheletet adni a csontoknak” (Ez 37,5), „kiszabadítani a sírgödörből, ki az iszapból és mocsárból. Sziklára állítani lábamat, és megszilárdítani léptemet.” (Zsolt 40,3).
„Feltámadni azt jelenti, hogy megszabadulni attól, ami akadályoz és megköt, kiszakadni abból, ami fogva tart és bezár a félelmeink és szomorúságaink koporsójába, feltámadni kiszabadulás abba, ami új, valóban hatalmas, nagyszerű és örömteli. A hitnek ilyen lassan növekvő öröme töltötte el Mária Magdolnát is. Akiben megvan ez az öröm, aki felfedezi ezt az életében, aki ezt imádságában kéri, az feltámad [...] Jézus azért támadt fel, hogy mi is feltámadjunk. Mindenkinek, aki ebben még kételkedik, akik azt mondják, hogy a síron lévő kő túl nehéz, tiszta szívemből szeretném azt mondani: higgyetek a feltámadásban! Higgyetek a Feltámadottban! Ne féljetek! Velünk van a mi feltámadott Urunk!” – mondta Lengyelország prímása, Wojciech Polak érsek 2017-ben a gnieznoi székesegyházban tartott feltámadási szentmisén.
Furcsa mód éppen akkor, amikor a feltámadásra a legnagyobb szükségünk lenne, zárkózunk el előle a legjobban. Pontosan úgy, ahogy a tanítványok is az Utolsó Vacsorán, akik fájdalommal és félelemmel eltelve a valódi életveszélyben nem voltak képesek befogadni a számukra oly fontos igazságot. A mi fájdalmunk is gyakran eluralkodik rajtunk, és bezárja a szemünket az utolsó menedékünk, a Feltámadás előtt. Érdemes ilyenkor felidézni az Ő első szavait „Ne féljetek!” (Mt 28,5), és egyszerűen Vele maradni ezzel a kis hittel. Neki ennyi elég.
„Feltámadt (Mk16,6). Az utolsó szó nem tartozik a kereszthez. A keresztre feszített Jézus feltámadt. Jézus hatalmasabb, mint a szenvedés, hatalmasabb, mint a kereszt és a halál. Nincs olyan kereszt, amelyről nem lenne képes megszabadítani magát, és nincs olyan sír, amelyből nem tudna vissza térni az életbe. Él és mindig velem van, bármikor kész leereszkedni hozzám még a mélységekbe is, hogy onnan kiemeljen [...] Jézus „feltámadott”! Ez a kulcsszó még a legbűnösebb és leginkább kételkedő ember életében is. Ez az új élet, az új kezdet kulcsa. Ugyanakkor ez meghalad mindannyiunkat. Csak egy módon lehet ezt befogadni: a hit által” – írja Krzysztof Wons szalvatoriánus szerzetes a „Lectio divina” c. lelkigyakorlatos könyvében. Húsvét az új teremtés napja, nemcsak teológiai értelemben, de az egyén számára is.
„Az életünk olykor félremegy. De végül mégis megtaláljuk a kivezető utat, mert ebben segít nekünk Jézus, a mi Urunk, aki őrködik azon, hogy megtaláljuk a helyes utat. Ő biztosít minket. Ezért bízzunk benne. Sikerülni fog” – mondta egyik szentbeszédében Wojciech Jędrzejewski domonkos rendi szerzetes.
Jakub Pacan - autor jest dziennikarzem Tygodnika Solidarność,