​

„Minél többet hallgatom Timmermans jogállamiságról szóló beszédeit illetve a témába vágó kérdésekre adott válaszait, annál nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy a kampány idejére a „csúcsjelölteknek” ideiglenesen fel kellene adniuk az EU-nál betöltött állásaikat. Akár tetszik, akár nem, a gyanú árnyéka vetül mindenre, amit csinálnak.” Ezt a Twitter-posztot április 3-án tette közzé Laurence Norman, a Wall Street Journal egyik brüsszeli tudósítója, “a minőségi jogalkotásért, az intézményközi kapcsolatokért, a jogállamiságért és az Alapjogi Chartáért” felelős Európai Bizottság első alelnökének sajtótájékoztatója után. Ugyanakkor a holland munkáspárti politikus Frans Timmermans az Európai Szocialista Párt (PES) vezető jelöltjeként (Spitzenkandidat) a következő Európai Bizottság elnöki pozíciójának is várományosa, amit Jean-Claude Juncker-től fog átvenni a 2019 májusi európai választások után. Ugyanazon a napon, mikor Laurence Norman közzétette kritikus Twitter-üzenetét, Frans Timmermans és az Európai Bizottság eszmecserét indított arról, hogy a tagországok elfogadják-e a jogállamiság esetleges megsértését uniós szinten szabályozó új mechanizmusokat. A holland biztos szerint „az Európai Unió működése azon alapszik, hogy a jogállamiságot minden tagállamban tiszteletben tartják”, majd hozzátette, hogy „a tagállamok még mindig vonakodnak a fájdalmas pontokat érintő kérdések megvitatásától. […] A Tanács tagállamainak azonban muszáj szembenéznie ezekkel a problémákkal. Ha hatékonyabbak akarnak lenni, ha azt akarják, hogy az egymásra gyakorolt nyomás működjön, be kell látniuk, hogy néha le kell nyelni a keserű pirulát. Nekik kell eldönteniük, hogyan teszik ezt, a Bizottság pedig bármiben a rendelkezésükre áll.”

Mindkét csúcsjelölt támogatja a tagállamok jogállamiságának nyomon követését szolgáló új mechanizmust

A kezdeményezés nemsokkal azután született, hogy Németország és Belgium közös javaslatot tett egy új mechanizmus bevezetésére, amely a tagállamok jogállamiságának nyomon követését szolgáló éves szakértői értékeléseket foglalja magában. Egy ilyen mechanizmus kiegészítené az érvényben lévő EU-Szerződés 7. cikkében rögzített eljárást. A javasolt mechanizmus kiterjedne a “jogállamiságra, beleértve az igazságszolgáltatás függetlenségét, a hatékony bírói jogvédelmet, és a jogbiztonságot”, és “nem csak két-három, hanem valamennyi tagállamra vonatkozna”. Az Európai Bizottság a témában mihamarabb eszmecserét kíván indítani az Európai Tanácsban (az állam- és kormányfők között) és az Európai Parlamentben.

Manfred Weber, német kereszténydemokrata párt (CSU) képviselő és az Európai Néppárt (EPP) csúcsjelöltje a következő Európai Bizottság elnöki tisztségére ‒ és így Timmermans legkomolyabb versenytársa ‒ a német Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban társszerzőként megjelentetett cikkében azt írta március közepén, hogy abban az esetben, ha őt választják Juncker utódjává, akkor új mechanizmust fog bevezetni a tagállamok jogállamiságának ellenőrzésére.

Weber szerint a Lengyelország és Magyarország ellen indított 7. cikk szerinti eljárások egyértelmű jelzéseket küldenek az említett országoknak, de az ilyen túlméretezett intézkedések nehezen teljesíthetők. Éppen ezért egy olyan új eszközre lenne szükség, amely lehetővé tenné a tagállamok ellenőrzését és esetleges büntetését anélkül, hogy szükség lenne a tagállamok egyhangú beleegyezésére, amint azt az Európai Unióról szóló Szerződés 7. cikkében foglalt szankciós eljárás végső szakasza előírja. Ebből a célból Weber egy független szakértőkből álló bizottságot állítana fel, amely rendszeresen értékelné az olyan kérdéseket, mint a tagállamok igazságszolgáltatásának függetlensége és „objektív” tanácsot adna arról, hogy ki kell-e a szankciókat szabni egy adott országra vagy sem.

Az új eszközöket mindkét csúcsjelölt a meglévő szerződések felülvizsgálata nélkül szeretné kidolgozni és bevezetni. Manfred Weber javaslata csak egy héttel azután készült el, hogy találkozott a lengyel ellenzék vezetőjével, Grzegorz Schetynával, akit bár támogatásáról biztosított, ugyanakkor kritizálta és azzal vádolta a lengyel kormányt, hogy az a lengyel érdekek ellen munkálkodik az EU-ban.

A jogállamiság betartatásáért egy progresszív programmal rendelkező európai biztos felelős

Ami a szocialista versenytársát illeti, Frans Timmermans véletlenül éppen Varsóban járt, ahol részt vett egy kis baloldali pro-LMBT párt, a Tavasz (Wiosna) kampányeseményén, két nappal az EU Tanács április 9-10-én, Luxemburgban tartott ülése előtt: mindkét alkalommal (először kampányoló politikusként, másodjára pedig európai biztosként) azzal vádolta a Jog és Igazság (PiS) parlamenti többséggel rendelkező és az ország kormányát adó pártját, hogy reformjaikkal meggyengítették az igazságszolgáltatás függetlenségét. Április 9-10-én az Európai Tanács a Lengyelország és Magyarország ellen indított 7. cikk szerinti eljárást tárgyalta meg. Ugyanazon a napon, mikor az Európai Bizottság első alelnöke azzal vádolta a lengyel jobboldali kormányt az EU-28 európai ügyekért felelős miniszterei előtt, hogy megsértette a jogállamiságot, az Európai Bizottság által támogatott Euractiv weboldal közzétett egy vele készített interjút, amelyben Frans Timmermans egy olyan koalíció létrehozására szólította fel a szocialista PES, a jobbközép PPE és a liberális ALDE pártokat az európai választások után, amely egy progresszív szövetséget alkotna a szerinte “szélsőjobb” pártok ellen.

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Spitzenkandidat (csúcsjelölt) státuszára hivatkozva, Kovács Zoltán ‒ a nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős magyar államtitkár ‒ már tavaly januárban szorgalmazta Timmermans európai biztosként való felfüggesztését, mondván hogy: “Egy olyan személy, aki indul az Európai Parlamenti választásokon, nem lehet a Bizottság aktív tagja, nem játszhat aktív szerepet a Bizottságban.”

Nem újkeletű a gyanú, miszerint a jogállamiság ellenőrzésének a megerősítésére irányuló javaslatot kifejezetten Lengyelországra és Magyarországra szabták, illetve, hogy mögötte politikai megfontolások húzódnak. Věra Jourová jogérvényesülésért, fogyasztópolitikáért és a nemek közötti esélyegyenlőségért felelős európai biztos volt az első, aki azt javasolta, hogy az európai támogatások kifizetésének feltétele legyen a jogállamiság valamint az „európai értékek” szigorú tiszteletben tartása. A lengyel külügyminiszter 2018 februárjában tárgyalást folytatott Jourovával és országa nevében nemtetszését fejezte ki a javaslat iránt, mondván egy ilyen mechanizmus csak bizonyos országokra irányulna. Az ellenvetésre Jourová azzal válaszolt, amiről Jacek Czaputowicz maga is beszámolt a sajtónak, hogy a francia gazdáknak kifizetett támogatások is visszatarthatók, ha a választásokon a Nemzeti Front elnöke, Marine Le Pen nyer és az "európai értékek" tisztelete komoly veszélybe kerül Franciaországban.

Az Európai Parlament áprilisban fogadja el az új rendeletet, amely felfüggeszti az uniós források folyósítását a jogállamiságot megsértő országok részére

2019. április 4-én az Európai Parlament új törvénytervezetet fogadott el, amelynek értelmében „azon kormányok, amelyek beleavatkoznak a bírósági eljárásokba vagy nem foglalkoznak megfelelően a csalás és korrupció elleni küzdelemmel, az uniós források felfüggesztését kockáztatják.” Ha a Tanács véglegesen elfogadja a Bizottság által javasolt és a Parlament által módosított tervezetet, ami a tagállamok jogállamiságában tapasztalt alapvető hiányosságokra hivatkozva javaslatot tehet az Unió költségvetésének a védelmére, akkor az Európai Bizottságnak kell arról döntenie, hogy milyen mértékben  csökkentse a finanszírozást ha úgy véli, hogy a nemzeti kormány és parlamenti többsége „veszélyezteti az igazságszolgáltatás függetlenségét”, „nem képes megakadályozni, kijavítani és szankcionálni az állami hatóságok önkényes vagy jogellenes döntéseit”, „ korlátozza a jogorvoslati lehetőségek elérhetőségét és hatékonyságát ”, vagy „veszélyezteti a tagállam tagsági kötelezettségeit szolgáló közigazgatási hatáskört”. E célból a Bizottságnak egy tanácsadó „független szakértői testületet” kell létrehoznia, amelynek „célja, hogy segítse a Bizottságot azoknak az alapvető hiányosságoknak a feltárásában, melyek sértik az egyes országokban a jogállamiságot, illetve veszélyeztetik az unió hatékony és eredményes pénzgazdálkodási alapelveit, pénzügyi érdekeit.”

Az új rendelet nagyon széles hatállyal rendelkezne, mivel kimondja, hogy „a jogállamiságot az EUSZ 2. cikkében rögzített uniós értékek és az EUSZ 49. cikkében említett uniós tagsági kritériumok figyelembevételével kell értelmezni, mely a következő elveket foglalja magában: a törvényességet, ami az átlátható, elszámoltatható, demokratikus és pluralista törvényhozási eljárást foglalja magában; a jogbiztonságot; a végrehajtó hatalom önkényességének tilalmát; a független bíróságok által biztosított hatékony bírói jogvédelmet, ideértve az Európai Unió Alapjogi Chartája és a nemzetközi emberi jogi szerződések által előírt alapvető jogokat; a hatalmi ágak szétválasztását; a megkülönböztetés tilalmát és a törvény előtti egyenlőséget”.

Egy új eszköznek köszönhetően, amely Lengyelországra, Magyarországra és Romániára hivatott nyomást gyakorolni, az Európai Bizottság gyakorlatilag minden nemzeti jogrendszerbe beleavatkozhat

Ez valójában azt eredményezné, hogy az Európai Bizottságnak beleszólása lenne a tagállamokban elfogadott összes jogrendszerbe és lehetővé tenné az Európai Bizottság és az Európai Parlament számára, hogy az Európai Unióról szóló Szerződés 7. cikkében foglalt szigorú feltételeket figyelmen kívül hagyva nyomást gyakorolhasson a tagállamokra abban az esetben, mikor megállapítják „a 2. cikkben foglalt értékek egy tagállam általi súlyos megsértésének egyértelmű veszélyét”. A javasolt rendelet nem csak egyértelműen túlmutat a szerződésekben foglaltakon, hanem azt is lehetővé tenné az Európai Bizottság számára, hogy az Alapjogi Charta téves alkalmazásának észlelésekor szankcionálja Lengyelországot, és az Európai Bírósághoz forduljon azzal a céllal, hogy jogalapot szerezzen az uniós kifizetés felfüggesztésére. Mindez figyelmen kívül hagyja az Európai Unió Alapjogi Chartájának Lengyelországra és az Egyesült Királyságra történő alkalmazásáról szóló (30.) jegyzőkönyv rendelkezését, amely egyértelműen kimondja, hogy „A Charta nem terjeszti ki az Európai Unió Bíróságának, Lengyelország vagy az Egyesült Királyság bármely bíróságának vagy törvényszékének hatáskörét az annak megállapítására való lehetőségre, hogy Lengyelország vagy az Egyesült Királyság törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezései, gyakorlatai vagy intézkedései nincsenek összhangban azokkal az alapvető jogokkal, szabadságokkal és elvekkel, amelyeket a Charta újólag megerősít.” Kétségtelen, hogy mind az Európai Bizottság, mind a Bíróság nagyrészt figyelmen kívül hagyja a jegyzőkönyvet a Lengyelországgal szembeni ‒ az igazságszolgáltatás közelmúltban végrehajtott reformjait célzó ‒ eljárásaik során.

 Mindez akkor történik, mikor már elindult a 7. cikkely Lengyelország és Magyarország elleni alkalmazása, és a szükséges minősített többség hiánya miatt gyakorlatilag semmi esély arra, hogy Tanács elfogadja az eljárási javaslatot, amely „megállapíthatja, hogy a tagállam súlyosan és tartósan megsérti a 2. cikkben említett értékeket”, nem is beszélve az egyhangúságról, amely szükséges ahhoz, hogy a Tanács úgy határozzon, „hogy a kérdéses tagállamnak a Szerződések alkalmazásából származó egyes jogait felfüggeszti”.

A jogállamiság megsértése uniós szinten

Az Európai Bizottság és az Európai Parlament, valamint egyes tagállamok - köztük Franciaország és Németország - következetes erőfeszítése, amellyel „áthidaló megoldásokat” próbálnak találni az EU számára ahhoz, hogy beavatkozhasson – kizárólag bizonyos országok esetében – olyan kérdéskörökbe, amelyeket a Lisszaboni Szerződés a tagállamok számára tart fent, nagyon komoly kérdéseket vet fel annak kapcsán, hogy maga az EU mennyire tartja tiszteletben a jogállamiságot. A tagállamok jogállamiságában tapasztalt alapvető hiányosságokat az uniós költségvetés védelmével orvosolni kívánó törvénytervezetről íródott Euractiv jelentésben a következőket olvashatjuk: „Lengyelország, Magyarország és Románia esetében a törvényjavaslat új eszközt jelent a bíróságok függetlenségét veszélyeztető fenyegetések és a korrupció elleni harcban.” Ezek az országok valóban sokkal több támogatást kapnak, mint amennyivel hozzájárulnak az uniós költségvetéshez, és ezért jóval nagyobb mértékben ki vannak szolgáltatva a javasolt ellenőrzési mechanizmusnak, mint például Németország vagy Franciaország, akik nettó befizetők.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy ahhoz, hogy 2018 szeptemberében elindulhasson a 7. cikk szerinti eljárás Magyarország ellen, az Európai Parlament elnökének módosítania kellett a szabályokat, és ki kellett zárnia a tartózkodókat a szavazatok végleges számából – másképp nem lett volna meg az Európai Unió működéséről szóló szerződés által előírt kétharmados többség. Ezokból a magyar kormány úgy határozott, hogy megtámadja a szavazás érvényességét az Európai Bíróságon. Amikor 2018 februárjában Jean-Claude Juncker vezérkari főnökét kinevezték főtitkárnak, maga az Európai Bizottság is megmutatta, hogy mennyire nem veszi tekintetbe a jogbiztonságot. Maga az Európai Parlament is „úgy véli, hogy a Bizottság nem tartotta tiszteletben az átláthatóság, az etikus gyakorlat és a jogállamiság elveit, amikor Martin Selmayr-t új főtitkárnak kinevezte”, és tavaly decemberben felszólította Selmayr-t a lemondásra, „ a Bizottságot pedig arra kérte, hogy új eljárást fogadjon el a főtitkár kinevezésére, biztosítva, hogy eleget tesznek az átláthatóság, az etikus gyakorlat és a jogállamiság legmagasabb elvárásainak”. Ezt a kérést a Bizottság nem teljesítette.

Amikor a jogállamiság ürügyként szolgál az ideológiai kérdések kezelésére

Az új szabályozás, amely az uniós támogatások kifizetését a jogállamiság és az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikkében felsorolt ​​elvek betartásától teszi függővé, azt a veszélyt is magában hordozza, hogy az Európai Bizottság nyomást gyakorolhat a közép-európai tagállamokra a melegházasság legalizálásának érdekében. Ahhoz hasonlóan, ahogy Timmermans a 2. cikkben foglalt jogállamiság általános elvére hivatkozva amellett érvelt, hogy az Európai Bizottság beavatkozhat és be is kell avatkozzon a bírósági rendszert érintő lengyel reformokba, az ugyanabban a 2. cikkben található hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét hivatkozási alapként használhatják, így ösztönözve az Európai Bizottságot, hogy gyakoroljon nyomást a tagállamokra annak a legalizálása érdekében, amit az LMBT lobbi „egyenlő házasságnak” nevez. Több, hasonló jellegű nyilatkozat mellett, az ILGA (Homoszexuálisok és Leszbikusok Nemzetközi Szövetsége) 2015-ös éves ünnepi gáláján Frans Timmermans, az EK első alelnöke és szocialista csúcsjelölt állítólag kijelentette: „a Bizottságnak fel kell lépnie annak érdekében, hogy az EU összes tagállama minden fenntartás nélkül fogadja el az azonos neműek házasságát.”

Van egy másik oka is azoknak a félelemnek, melyek szerint az uniós támogatásokat a jogállamisághoz kötő új mechanizmus visszaélésekhez vezethet. A jelentés, amely alapján az Európai Bizottság megszavazta a 7. cikk szerinti eljárást Magyarország ellen, valóban politikai indíttatású volt és jóval túllépett az európai szerződésekben lefektetett irányelveken. A névadójáról, Judith Sargentini holland zöldpárti európai parlamenti képviselőről elhíresült Sargentini-jelentés, amelyet öt nappal a 2018 áprilisi elsöprő, zsinórban a harmadik Fidesz győzelem után került benyújtásra az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságnál (LIBE), főként a magyar ellenzéktől és a baloldali szervezetektől kapott információkra alapoz és nem kevesebbet kér a megújult parlamenti többségtől, hogy vonja vissza a 2010 óta végrehajtott főbb reformjait. A LIBE Bizottság munkájába kínál betekintést az, ahogy az Európai Parlament brit munkáspárti képviselője Claude Moraes vezette küldöttség 2018 szeptemberében Varsóban a „Moraes-jelentés”-en dolgozott, mely jelentés következményeként az Európai Parlament támogatta az Európai Bizottság által Lengyelország ellen 2017 decemberében indított 7. cikk szerinti eljárást. Az Ordo Iuris ultrakonzervatív abortusz ellenes érdekvédelmi szervezeten kívül, minden más Claude Moraes jelentéshez érdemben hozzájáruló szervezet ellenzéki liberális és baloldali szervezet volt, beleértve olyan abortuszt támogató csoportokat is, mint például a Czarny Protest (Fekete Tiltakozás) és a Federacja na rzecz Kobiet i Planowania Rodzinnego (Nőkért és Családtervezésért Egyesület). Nem mellékes tény az sem, hogy a küldöttséghez a francia Nemzeti Front pártjából csatlakozó Nicolas Bay európai parlamenti képviselő elmondása szerint, amit Zych maga is megerősített, Tymoteusz Zych Ordo Iuris ügyvédet folyamatosan félbeszakította a holland zöldpárti parlamenti képviselő Judith Sargentini, az olasz kommunista európai parlamenti képviselő Barbara Spinelli és Moraes. A három európai parlamenti képviselő a jogállamiságról folytatott beszélgetést folyamatosan az abortusz kérdése felé terelte, annak ellenére, hogy az abortusz szabályozása nem az EU hatáskörébe tartozik, és nem is szerepelhetne egy olyan jelentésben, amelynek célja nem lehetett más, mint abban segíteni az Európai Parlamentet, hogy eldönthesse valóban „fennáll-e egy tagállam esetében a 2. cikkben foglalt értékek megsértésének a veszélye”. Azt is meg kell jegyezni, hogy Marek Jurek pro-life konzervatív lengyel európai parlamenti képviselőt, Claude Moraes kérésére, a LIBE-bizottság többségi szavazattal kizárta a küldöttségből. A bizottság kizárólag ebből a célból fogadta el azt az ad hoc szabályt, melynek értelmében az eljárás pártatlanságának biztosítása céljából a vizsgált országból nem lehet európai parlamenti képviselőt választani a küldöttségbe.

A Bizottság által a jó európaiak jutalmazására és a rosszak büntetésére használt pénzügyi szabályok

Az olasz költségvetés tavalyi elutasítása a 2013-ban elfogadott Európai Költségvetései Paktumra hivatkozva egy másik példa arra, ahogy az EU új szabályai jelentős befolyást tesznek lehetővé a normális esetben a tagországok hatáskörébe eső döntések kapcsán, illetve arra, ahogy ezeket az új döntéshozói hatásköröket az Európai Bizottság ideológiai megfontolásokból alkalmazza. A költségvetési paktum értelmében az eurozónához tartozó tagállamoknak minden évben be kell nyújtaniuk a következő évi nemzeti költségvetés tervezetét az Európai Bizottságnak. A GDP 2.4 százalékának megfelelő olasz államháztartási hiányt tartalmazó 2019-es tervezetet a Bizottság elutasította, míg a GDP 2.8 százalékának megfelelő francia tervezetet elfogadta, majd a “Sárgamellényesek” tüntetéseit követően a Maastricht-i plafont jelentő 3% feletti hiányt tartalmazó tervezetre is rábólintott. Olaszország esetében ez volt az első példa arra, hogy az Európai Bizottság elutasított egy nemzeti költségvetési tervezetet és azzal fenyegette a kormányt, hogy a Bizottságnál pénzügyi szankciók foganatosítására kéri, ami az olasz államadósság megnövekedett finanszírozási költségeit eredményezte volna a nemzetközi pénzpiacokon, így kényszerítve Giuseppe Conte kormányát a tervezet újratárgyalására. Vajon ennek a lépésnek mennyi köze volt ahhoz, hogy Olaszországnak történetében először “populista” kormánya volt, illetve ahhoz, hogy a francia szocialista képviselő és gazdasági és pénzügyi biztos, Pierre Moscovici, nem titkolt ellenszenvvel bír az olasz koalíciós kormány egyik pártja, a jobboldali Liga iránt. Moscovici többek között Mussolini feketeingeseihez hasonlította a Liga tagjait, “fasisztának” titulálta őket és azt nyilatkozta, hogy “utolsó leheletéig harcolni fog ellenük.” Érdekes mód a Public Sénat nevű francia közszolgálati televízió csatornának tavaly októberben adott interjúban az Európai Bizottsági tag, Pierre Moscovici, az Európai Uniót megosztó két határról beszélt: “Az egyik az Európa-pártiak és az Európa-ellenesek között húzódik. Ez a határ a liberális demokrácia elkötelezettjei és annak elutasítói között húzódik. Ennek tudatában Orbán úr, Kaczyński úr, Le Pen asszony és Mr Salvini úr a politikai ellenfeleink, mivel ha ők nyernek, akkor Európa megváltozik. De létezik egy második határvonal is: nem elég Európa-pártinak lenni, ahhoz, hogy progresszívak legyünk. A progresszivitás ettől többet jelent, mégpedig azt, hogy a haladás nevében politizálunk, megpróbáljuk csökkenteni az egyenlőtlenséget, illetve felvesszük a harcot a klímaváltozás ellen.”

Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy a francia és az olasz költségvetési tervezet kétféle megközelítésének ideológiai motivációi lennének, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy a németországi Kereszténydemokrata Párt soraihoz tartozó és a költségvetésért és az emberi erőforrásokért felelős biztos Günther Oettinger tavaly Novemberben amellett érvelt, hogy a 2.8%-ról 3.2%-ra módosított francia költségvetési hiányt azért kell elfogadni, mert Emmanuel Macron “az Európai Unió elkötelezett támogatója.” A cseh biztossal Věra Jourovával egyetemben Günther Oettinger is lelkes pártolója annak a Magyarország és Lengyelország által ellenzett tervezetnek, amely az Európai Uniós támogatások kifizetését a jogállamiság biztosításához kötné.

Óvakodj: “az Unió előnyeivel több viszályra kínál lehetőséget”

Emiatt attól lehet tartani, hogy egy ilyen mechanizmust a konzervatív, jobboldali és a szövetségi Európa ötletét ellenző kormányok, többek között a magyar és a lengyel kormány ellen fogják használni, már csak azért is, mert ezek az országok szembemennek Brüsszel bevándorláspolitikájával és nem hajlandóak teljesíteni az illegális bevándorlók betelepítésére vonatkozó kvótát. Végső soron egy ilyen mechanizmus az Európai Unió további gyengüléséhez, vagy akár megszűnéséhez vezethet. A mechanizmus támogatóinak el kellene olvasni Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia című művét, amelyben a 19. századi diplomata, politikatudós és történész az amerikai föderációt az Európai Unióra manapság jellemző könfederációs szervezethez hasonlította, amelyben nincsenek sem önálló bíróságok, sem a szabályok betartását biztosító rendőrség és hadsereg, vagyis olyan szervezethez, amely tagállamaira támaszkodik ezeken a területeken. Az 1835-ben megjelent munkában Tocqueville amellett érvel, hogy az ilyen konföderációkban “a Unió előnyei nagyobb teret engedtek a viszályra, mint a hatalomgyakorlásra, mivel megsokszorozták az államok elvárásait anélkül, hogy ezek érvényesítésének módját hozzárendelték volna: ezzel a ténnyel párhuzamosan azt is megállapíthatjuk, hogy a szövetségei kormányok gyengeségét majdnem minden esetben a névleges hatalmuk aránya jelentette.”[1]