A még mindig élő régi lengyel hagyományról Jacek Kowalski mesél.
Szymon Babuchowski: „République sarmate | Szarmata köztársaság” címmel jelent meg a régi lengyel költészet antológiája – kétnyelvű, prof. Anna Drzewicka francia fordításával; az Öné volt az ötlet és a kidolgozása. Kíváncsivá tett az időkerete: Kochanowskitól Karpińskiig – végül is, ez három korszak! Ön hogyan határozza meg „Szarmáciát”-t?
Jacek Kowalski: Az ókori szarmaták azt földet laktak, amelynek területe nagy mértékben egybeesett a Lengyel–Litván Unió területével. Így a lengyeleket, vagy tágabb értelemben a Lengyel–Litván Unió lakosait Európában szarmatáknak hívták, a Lengyel Köztársaságot pedig Szarmáciának. Napjainkban gyakran mondják, hogy nemeseink azt a mítoszt vallották, hogy őseik, a szarmaták meghódították a lengyel földeket, a leigázott szlávokat alattvalóivá – parasztokká téve. Ez nem igaz: a nemesek nem gondolták így, és nem is gondolhatták, mert az ókori szarmatákat éppen a szlávokkal azonosították. Azonban csak a nemesek, mint akik a hatalmat birtokolják, „politikai nemzetet” alkotnak. Így tehát a „Szarmácia” számomra egyszerűen a Lengyel–Litván Unió egy nemes neve. Igyekszem viszont nem használni a „szarmatizmus” szót.
Miért?
Mert ez a felvilágosodás korában kitalált pejoratív kifejezés, csak a második világháború után tudományos kifejezésként terjedt el, ráadásul egy meglehetősen megváltozott, mesterséges értelemben. Ezt a kifejezést használva a régi lengyel kultúrát egy „jobbra” – ami inkább európai – és egy „rosszabbra” osztják, ami ennek a szarmatizmusnak a kisugárzása lett volna. Így Jan Kochanowski vagy Jan Andrzej Morsztyn az „európaiság” képviselői lennének, és a „rosszabbak”, a tudatlanok, sötétek, idegengyűlölők és katolikusok – „szarmaták” lennének. De, milyen paradoxon! Kochanowski maga is szarmatának tartotta magát. Ez a kifejezés nem osztotta meg az embereket jobbakra vagy rosszabbakra, még a II. Szaniszló Ágost uralkodása idején is általánosságban a lengyel szinonimájaként használták. Napjainkban előfordul, hogy a politikai vitában „szarmatizmussal” vádolnak egymást, és az egész régi lengyel kultúrát néha erre a „szarmatizmusra” szűkítették, annak negatív értelmében.
És milyen a pozitív árnyalata?
Nem kevesebb mint az, hogy megadta nekünk a kultúránk alapját, amely még mindig bennünk van. Általában véve csoda már ez a „szarmata” irodalom jelenléte az emberekben, bár gyakran nem is tudatosul bennük ez a jelenlét. Régi vallási énekek, Kochanowski vagy Karpiński fordítású zsoltárok, karácsonyi dalok – még mindig hallani azokat otthon és a templomban. Ez pedig kiváló költészet, valódi remekművek – mint például a „Keserű bánat”, költészetileg és teológiailag tökéletesek. Csakúgy, mint irodalmilag tökéletes a Biblia Wujek atya fordításában. Ezek a művek még mindig a klasszikus lengyel nyelv horizontját jelzik.
Ön szerzője a „Szarmácia. Mítoszok lerombolása” c. könyvnek, amelynek van kissé provokatív alcíme: „Harci kézikönyv”. Milyen, a Szarmáciáról szóló mítoszokkal harcol Ön?
Nem annyira harcolok, mint inkább nekiütközök – azért, hogy valami érdekeset mondjak a Szarmáciáról. De talán igen, tényleg harcolok egy mítosz vagy inkább egy alapvető sztereotípiával: hogy Szarmata az egy örökké részeg, harsogó nemes, még mindig karddal hadonászó, amit az evangélium olvasása közben a szent misén kötelezően ki kellett vennie (ami önmagában egy külön és hamis mítosz). Valljuk be, hogy a kép annyira negatív, mint amennyire csodálatosan színes! Ezért volt könnyen népszerűsíthető – és Henryk Rzewuski elbeszéléseitől a követői által elkövetett csinálmányokig a 19. századi lengyel irodalom egész ágát hozta létre. Túl könnyű azonban a „otromba koponyával” (azaz a szűklátókörűséggel) történő eme meghökkentés, és megöli az igazi rálátást Szarmáciára. Ennek egyik mintapéldája számomra a Mikołaj Grabowski egyébként csodálatos színműve, Jędrzej Kitowicz „A szokások leírása”* alapján. Kitowicz maga a szarmata humor mestere, de Grabowski a maga módján csinálta meg, csökkentve az utalást a „otromba koponyára”. Nos, az „angyali lelket” megmutatni nehezebb, mert annál többet kell tudni, mint csak a karddal hadonászni vagy a korsókat dönteni.**
Ön számára mi a legérdekesebb a Szarmácia kultúrájában?
A nyelv szépsége, a hit és a szabadsággal való rendkívüli szövetsége, amely az állampolgárság érzéséhez kapcsolódik. Talán ez hangzott el nálunk a legerősebben: hogy „a lengyel szabadság az Úr védelme alatt áll.” Erős és jelentős örökség ez, különösen azért, mert a mai Európában általánosan a szabadságot nem kapcsolják össze a hittel.
Ön úgy gondolja, hogy még mindig a lelkünk mélyen szarmaták vagyunk?
Egyesek azt mondják, hogy nincs is igazi szarmata hagyományunk, mert mindezt belénk beszélt nem is annyira Sienkiewicz, hanem Hoffman a filmjein keresztül. De az egyik nem mond ellent a másiknak. Majdnem senki sem tanulmányozza a régi korszakokat a korabeli művek alapján, gyakrabban a régi korok vízióját a kortárs kultúrára formálják át. A lengyel csodajelenség az, hogy kortárs kultúránkat mind a hiteles szarmata örökség, mind a kortárs víziók éltetik, úgy hogy ez lett a fő hagyományunk. Sienkiewicznek különleges érdeme van ebben, de ő csak kihozta mindazt, ami Mickiewicznél, a „Pan Tadeusz”-ban, Słowackinál, Rzewuskinél és egy sor más alkotónál elhangzott már korábban. A Trilógia népszerűsége azonban a mai lengyel társadalom létrehozásának katalizátorává vált. Amikor az első világháború alatt nagyapám, egy kisvárosi paraszt fia, titkos cserkészethez csatlakozott, éppen a Trilógiából származó álnevet kapott. Egyebek mellett a Trilógia alakította a gondolkodást az újjászületett Lengyel Köztársaságról. Aztán Gomułka és Gierek megpróbálták megnyerni a lengyelek kegyét, lehetővé téve a Hoffman filmek készítését, sőt, népszerűsítve azokat! Nyilván, a mi hagyományunk talán elsősorban romantikus, de a romantikával együtt a szarmata hagyományt is belénk plántálták, mert a romantika megőrizte azt, és szárnyakat is adott neki. Például: Słowacki „Konföderációs éneke” („Királyokkal soha nem leszünk szövetségben…”), amely 1979-ben hangzott el a II. János Pál találkozóján. Akkoriban mindenki azt hitte, hogy ez a Bari Konföderáció eredeti dala. Aztán a Szolidaritás egyik himnuszává vált – és a mai napig énekeljük.
De vajon a lengyel társadalom mai megosztottsága véletlenül nem-e a két világnézet szembeállásának a folytatása: egy szarmata és egy kozmopolita, felvilágosodás-kori?
De, az. Évszázadokon át módosítottuk kultúránkat, befogadva a római, párizsi stb. jeleket. Onnan pedig nagyon különböző jelek érkeznek. Ha „amit kitalál a francia, azt a lengyel megszereti”, akkor előfordul, hogy néha különböző aberrációkat is majmolják nálunk, általában viszont késéssel, ami lehetővé teszi, hogy elég korán láthassuk, milyen károkat okoztak ezek az ötletek ott, ahol megszülettek. Na és akkor éles összecsapásunk van az állítólagos „progresszív európaiak” és a tradicionálisok között, akik általában szintén európaiak. Richard Batterwick professzor a közelmúltban leírta egy valódi egyházellenes forradalmat, amelyet az előrehaladás nevében egy hajszál híján véghez vitt volna a Négyéves Szejm***: az egyháztulajdon elkobzása, az egyházmegyék újrafelosztása, a „felesleges” rendek felszámolása… Ugyanakkor az ötlet közös volt a „hazafiak” és a targowicaiak**** számára. Szerencsére ezt nem sikerült végrehajtani, mert jöttek a felosztások, az egyház továbbra is a nemzet rendületlen szövetségese maradt, és nem volt többé miről vitázni. Igazat bevallva, az LGBT és hasonló jelenségek javára folytatott jelenlegi lobbizás nagyon is hasonlít az akkori meghiúsult forradalomhoz.
Az antológiát egy kortárs függelék zárja le, amely néhány, az Ön által szerzett dalból áll. Az Ön előtt élő költők örökösének érzi magát?
Még a középiskolában is foglalkoztam a régi lengyel szerzők keresésével, akikről a tankönyv vagy hallgatott vagy befeketítette őket, mint például Józef Baka atya – versei az „elvadulás” példái lettek volna. Tehát, hajrá, olvasni kell őt! Nos, és elkezdtem a „történelmileg” terhelt dalokat írni. Apám azt mondta: „Nos rendben, csak ki fogja ezt hallgatni? Amikor meghallottam Jacek Kaczmarskit, megértettem, hogy hamis a kétség; hogy énekelni a történelemről nem feltétlenül unalmas. Kaczmarski követte Viszockij útját, de két kézzel a lengyel romantikából merített. Nálam pedig akkor felgyulladt egy fény: milyen hagyománynak kell lennie a dalok kezdetén, hogy gyökeresen lengyelek legyenek? Szarmata! És hogy van-e jogom a szarmaták örökösének éreznem magam? Mindannyian szarmaták vagyunk. Senki sem tudja teljesen elvágni magát az őseitől.
A „Származási zsoltárban” Ön kérdezi: „Köztársaság, te merre bolyongsz, | Milyen idegen kikötőkbe tévedsz megint?”. Inkább a régi lengyelekre gondol vagy ránk?
Ezzel a dallal 1988-ban megnyertük a krakkói Diákdalfesztivált. Ez volt a nyilvános éneklésem kezdete, és a dalt nagyon időszerűnek fogadták. Igaz, hogy a zsűri egyes tagjai nem vették észre, hogy ez nem valami Kochowski, hanem Kowalski. (nevetés) Nos: Szarmácia az a ma, de annál több. És a dalaimban mind a múltról, mind a jelenről van szó.
Ennek a dalnak az utolsó szavai, amelyeket Lengyelország mond ki, így hangzanak: „Bár elrejtőzök, majd feljövök, | És légy biztos, hogy nem halok meg.” Honnan lehetünk ebben biztosak?
Nem vagyunk biztosak, csak reménykedünk. Ez olyan, mint a család – kihalhat, de amíg létezik, nem tagadhatjuk meg. Tehát, igen, a nemzet kihalhat, de én földi módon ragaszkodok hozzá. Mivel még Jézus Úr is Jeruzsálem bukásán sírt, nekem is jogom van reménykedni, hogy Lengyelország megmarad. De ha még a lengyel nemzet valaha is elpusztul, az örökségünk megmaradhat és hasznos lehet más nemzetek számára. Ez lesz a mi érdemünk az Isten színe előtt. •
Jacek Kowalski
Művészettörténész, énekes, költő, ófrancia irodalom fordítója lengyel nyelvre, a poznańi Adam Mickiewicz egyetem professzora.
___________
A tolmács megjegyzései:
* – Opis obyczajów i zwyczajów za panowania Augusta III (A szokások leírása III. Ágost idején), 1743– 1804, első kiadás: 1840–41.
** – Az idézetek Juliusz Słowacki „Agamemnon sírja” verséből származnak:
„Ó, lengyel hazám! Míg angyali lelked
Otromba cserép börtönébe zárod(…)”
Lator László fordítása
*** – 1788–1792
**** – A haza érdekével szemben a saját előjogait előbbre tartó főnemesek 1792-ben hoztak létre a Targowicai Konföderációt és az orosz katonai segítségért folyamodtak.
Tekst pochodzi z Gościa Niedzielnego 19/2019