---

​

---

Mire jó a katolicizmus Európának?

A katolikus egyház manapság igazi dühöt vált ki a baloldali liberális csoportokból – nem kisebb mértékűt, mint amit a francia forradalmárokban valamint a bolsevik vagy sztálinista ideológusokban és biztosokban ébresztett annak idején. Habár megváltoztak az ideológiai küzdelem eszközei, és a XX. század első felében zajló véres leszámolásokkal összehasonlítva a jelenlegi helyzet (legalábbis egyelőre) csupán jelentéktelen civódásnak tűnik, de maga a katolicizmus iránti ellenséges hozzáállás fennmaradt, és az utóbbi években érezhetően újra erősödik. Még egy alkalommal úgy ítélték, hogy a vallás felszámolása sine qua non feltétele a boldog, azaz haladó – mindennemű korlátozástól és diszkriminációtól mentes - társadalomnak. Roberto de Mattei azonban rámutat egy bizonyos eltérésre ebben a kontextusban:

„A kezdeti marxizmusban […] a vallás végpontját az osztálynélküli társadalom eljövetelének az eredményének tekintik. A gramscianizmusban azonban épp ellenkezőleg: a vallás megsemmisítése inkább a forradalom győzelmének a feltétele. A hit elpusztítását nem lehet csupán a közvetlen ateista propaganda által elérni: olyan tanítási modellt kell bevezetni, mely meggyőzi az embereket, főleg a fiatalokat, hogy mindennemű metafizika már a múlté, s melynek a pusztulása visszavonhatatlan.”[1]

És így is történik: a baloldal mindegyik árnyalata tovább folytatja diadalittas menetelését a kulturális, oktatási és politikai intézeteken át, az ő „győzelmes karja” pedig minduntalan elsöpri a középkori metafizikai hordalék és erkölcsi fanatizmus maradványait. A jelenkori neomarxisták és szocliberálisok ugyanis nagyon jól tudják, hogy a vallási identitások a legerősebbek közé tartoznak és a megsemmisítésük nélkül nem lehet igazán transzgresszív és felszabadult társadalmat létrehozni.

Ezzel párhuzamosan a katolikus Egyházzal szemben folytatott harc színhelyének földrajzi átpolarizálódásával van dolgunk: ma a legnagyobb harcok – és sajnos sikerek – azokban az országokban figyelhetők meg, amelyek a II. világháború után a vasfüggöny „jobbik”, azaz a nyugati oldalára kerültek. E tény oka egyértelműnek tűnik: ezek az országok nem estek át az eljövendő új világ nevében vezetett kényszerű ateizáción és szekularizáción. A lakosaik, ha tudnak is egyáltalán valamit a szocializmus világáról, akkor kizárólag a Szovjetuniótól elbódult saját értelmiségijeik zavaros, utópisztikus fejtegetéseiből, vagy a Che Guevara típusú szakállas kubai forradalmároktól (akit ugyanis Nyugaton a kultúrharc ikonjának tekintenek). A valódi szocializmus komor valósága tehát a maga vallási, metafizikai és erkölcsi ürességével, a cenzúrával, az elnyomással és a mindent átszövő ideologizációval és képmutatással teljesen ismeretlen számukra. A közép – és kelet – európai országok azonban még emlékeznek (habár, sajnos, a nemzedékváltás miatt egyre kevésbé) az „egyetlen, alternatíva nélküli szocialista rendszer” áldásaira, a lakosaiknak abban a kétséges örömben volt részük, hogy végignézhették a meg nem valósult földi paradicsom valóságos romba dőlését. Éppen ezért Németország (főként a Nyugati része), Franciaország, a Benelux államok, Skandinávia vagy Nagy – Britannia (és sajnos Spanyolország is) váltak mára a vallásellenes harc – annak mindhárom alapvető elemével: a tanokkal, a kultusszal és az intézménnyel szembeni - példátlan csatározásainak színterévé. Ezt a küzdelmet természetesen (a XIX. és XX. századi kommunistákhoz hasonlóan) a szabadság, egyenlőség, modernség és társadalmi fejlődés nemes eszményeinek jegyében folytatják. Jelenleg azonban ezek a bizonyos elnyomottak már nem a munkásokat és földműveseket jelentik, hanem mindennemű: szexuális, nemi, etnikai, politikai, vallási és világnézeti kisebbségi csoportot, főként azokat, amelyek jellege biztosítja azt, hogy tagjai mindig is kisebbséget fognak alkotni (mint például a szexuális kisebbség) – tehát folyamatosan fennáll a sorsuk miatti elégedetlenség és a diszkrimináció különböző formáinak a megtapasztalási lehetősége. Ugyanis bármilyen véletlenszerű közösséget tulajdonképpen vég nélkül feloszthatunk kisebbségekre, megalkotva ezáltal az „üldözöttek” újabb és újabb csoportjait, akik megkérdőjelezik a meglévő társadalmi rendet. És pont ez a célja a mai neomarxistáknak: ily módon ezek a – sorsukkal a lényegükből fakadóan állandóan elégedetlen – csoportok biztosítják a folyamatos „forradalmi pezsgés” életben tartását, s nekik köszönhetően táplálható a szüntelenül fennálló társadalmi konfliktus, mely tulajdonképpen élteti a baloldalt (annak természetéből kifolyólag). Ha pedig a közvetlen tetteik célját vizsgáljuk, akkor azok kimerülnek az ún. „lelki sötétség”, tehát mindennemű obskurantizmus, erkölcsi fanatizmus, vakbuzgóság, képmutatás és a szexuális élet valamint a szokásostól eltérő párkapcsolatok korlátozásával való küzdelemben. Az egyházellenesség és a (néha álcázott) vallásellenesség tehát a neomarxizmus és szocliberalizmus alapvető feltevéseiből fakadnak. Ami a baloldali egyházellenes csoportok haragját lángra lobbantja, az az Egyház kitartása a hagyományos erkölcsiség, a világos, átlátható és stabil társadalmi szerepek, valamint a változatlan transzcendentális értékekre irányuló meghatározott társadalmi rend mellett. Éppen ezért kell, hogy meglepődést váltsanak ki a neomarxista eszmék társítási próbálkozásai a katolicizmussal, melynek eredményét időnként nyitott vagy progresszív katolikusságnak neveznek. Ezek ugyanis nemhogy különböző, de egymást (elviekben) kizáró intellektuális képződmények (ugyanis a gyakorlatban előfordul, hogy összekapcsolják őket). A marxizmus a kereszténységgel együtt keresztény néphagyományokkal átszőtt marxizmust eredményez, ami világosan megfigyelhető a felszabadítási teológia elvében, s még inkább abban, amikor ezt életre akarják kelteni. Az ilyen progresszív katolikusságot, melyet egykor katolikus modernizmusnak neveztek, az Egyház már nemegyszer elvetette és elítélte.

 Különösen erélyesen foglalta össze ezen haladó csoportok modus operandiját a Pascendi dominici gregis enciklikájában szent X. Pius pápa:

„emezeknek újdonságtól áradó könyveit nagy tapssal fogadják; minél merészebben forgatja ki valaki a régieket, veti meg a hagyományt s az egyházi tanítóhivatalt, annál bölcsebbnek kiáltják ki; végre, amitől bármely jó ember csak elborzadhat, akit elér az Egyház kárhoztatása, azt körülrajongják s nemcsak nyíltan és bőségesen feldicsérik, hanem éppen az igazságnak vértanújaként ünneplik.

Az ifjabb elmék, melyeket mindez elszédített és megzavart, a dicséreteknek és szidalmaknak ez a lármája, hogy tudatlanoknak ne mondják őket s hogy bölcseknek tűnjenek föl, meg a kíváncsiság és gőg belső kényszere alatt akárhányszor az áradatba vetik magukat és a modernizmushoz pártolnak.”[2]

Azonban – a teljes jelenkori baloldal legalapvetőbb casus bellije – a sarkalatos problémája az, hogy az Egyház ragaszkodik ahhoz, hogy létezik egy egyetlen, objektív, megkérdőjelezhetetlen igazság az Istenről, a világról és az emberről, ütközve ezzel a ma már szinte „hivatalos” relativizmus – elmélettel. Az említett emberi világgal kapcsolatos objektív igazságot pedig nemegyszer természetes erkölcsi törvénynek nevezik. Azt a meggyőződést pedig, hogy létezik egy olyanfajta törvény, mely közvetlenül a változatlan emberi természetből fakad, a haladók az emberi szabadsággal szembeni óriási veszélynek tekintik, majdhogynem a szabadság megtagadásának (a döntéseink sem lehetnek teljesen szabadok, mivel emberekként a minket és cselekedeteinket behatároló lényeggel rendelkezünk). Ugyanis ez tartósan megszabja annak a kereteit, hogy mi az, ami természetes, jó és illő és ezek ellentéteit egyaránt. Meghatározza azt is, hogy mi az, ami az ember számára egyszerűen lehetetlen, tehát egyáltalán nem is lehet a választás tárgya. A mai világban a semmi által sem korlátozott választási jogként értelmezett szabadság szinte abszolútum, így vitathatatlanul minden olyan dolog megsemmisítésére kell törekedni, mely megnehezítené ennek az elvnek a gyakorlatba való átültetését vagy azt feltételezné, hogy ez lehetetlenség. Meggyőzően és találóan fogalmazza meg ezt Marguerite A. Peeters:

„Az egyén választási szabadsága vagy választáshoz való joga az új kultúra alappillére. A posztmodernitás olyannyira radikalizálja a szabadságot, hogy úgy gondolja, még a természet, az ember antropológiai szerkezete, az igazság, a valóság és az isteni törvény ellenében is lehet élni vele. A dekonstrukció a szabadság feltételévé válik. Olyan kultúrát hoz létre, amely azokat a „választási lehetőségeket” is engedélyezi, amelyeket a társadalmi normák korábban elítéltek. Ettől kezdve az egyénnek meg kell szabadulni minden normatív – szemantikai, ontológiai, etikai, társadalmi, kulturális, természeti és vallási – kényszerzubbonytól, hogy szabadon választhasson. Ez a „felszabadítás” úgy történik, hogy megfosztják a nyelv, a hagyományok, az objektív tudás, a személyes, genetikai, nemzeti, kulturális és vallási önazonosság tartalmát minden olyan dologtól, amely „egyetemesnek” tekinthető, vagyis az ember természetébe írt örök törvénytől, valamint a zsidó-keresztény értékektől és kinyilatkoztatástól: mindezen valóságok ugyanis „korlátoznák” a választás szabadságát.”[3]

Azért engedtem meg magamnak ezt a hosszabb idézetet, mivel mint egyfajta nagyítólencsében tartalmazza azon alapfeltevéseket és mechanizmusokat, melyek a jelenkori vallásellenesség és egyházellenesség hullámait táplálják. Tehát arról van szó, hogy romboljanak le „mindent”, a teljes kulturális és identitásbeli szerkezetet az abszolút szabadság utópiájának nevében. Az új baloldal ideológusai nem képesek észrevenni azt, hogy hogy a mindennemű emancipáció végénél nem az örök szabadság isteni országa található, hanem a nemlét komor és depressziót keltő vidéke.

Ugyanis minden kultúra az emberi aktivitás strukturális és képződési korlátain alapul – a korlátokon, melyek még éppen csak formálják az értelmet és az értékeket, megadják az emberi cselekvés egzisztenciális „ízét” és minőségét, irányítják azokat, és lehetővé teszik a fontos és nagy dolgok megalkotását. Az új baloldal szűk-látókörűen és ostoba módon csupán az elnyomás rendszerét látja benne, melyet le kell rombolni. Azonban a modern világban az Egyház az egyetlen intézmény, amelynek nemcsak lehet, de hivatalosan kell is hirdetnie ezen korlátozások létjogosultságát és szükségességét. Tehát ezért kell első körben politikailag, társadalmilag és kulturálisan megsemmisíteni. Ez okból könnyen megfigyelhető, hogy a liberális baloldal gyakran – közvetlenül a jobboldal vagy a konzervatívok támadása helyett – a vallással és az Egyházzal folytatott harcra összpontosít, jogosan feltételezve, hogy a szekularitás győzelme automatikusan mintegy maga után vonja a politikai élet teljes jobb oldalának bukását, megnyirbálva ezáltal a legmélyebbre nyúló szellemi és erkölcsi gyökereit. Az Egyházellenesség tehát a jelenkori politikai csatározások elmaradhatatlan eleme - sőt! - magát a központját, a fő frontját alkotja. A vallásellenes hullám tehát tökéletesen beleillik a liberális baloldal új, „lágy” egyeduralmának az átfogó szerkezetébe, mely – mint minden teljhatalom – tiltásokból táplálkozik:

„a legújabb formájában már magának a kérdésfeltevésnek a tiltásában nyilvánul meg, melyek a 'maradiság szelleme', a 'konzervativizmus', a 'hagyománytisztelet', a 'reakciós konzervativizmus' és 'haladásellenesség' felesleges és veszélyes megnyilvánulási formái. Azokat a személyeket tehát, akik ilyen kényelmetlen kérdéseket tesznek fel vagy igyekeznek feltenni, 'fundamentalistáknak', vagy, ami furcsának tűnhet – 'fasisztáknak' kell nevezni. A teljesen szekularizált társadalomban a fizikai kényszert az oktatási kényszer váltja fel lassanként, az elnyomás pedig a testi helyett etikai-kulturális formát ölt.”[4]

Az elnyomás célja tehát nem változott – csak a jellege. A célja a francia forradalom óta ugyanaz: elérni, hogy a vallás, a vallásgyakorlás és annak szabályai szerint való élet az általános vélekedés szerint kapcsolódjon össze a magas (szintű) kultúrából, egyúttal pedig a teljes civilizált emberek lakta világból való önkizárással – tehát egyfajta autodegradációval. A neomarxisták által jelenleg ösztönzött kulturális szankciók célja, hogy a vallásos embereket hülyéknek (mert abszurd dolgokban hívőknek) és erkölcsteleneknek (mert másokat kizáróknak, intoleránsaknak és xenofóboknak) állítsák be, ennek eredményeként pedig hozzájáruljanak a kulturális intézményekből és általánosságban véve a közéletből való eltávolításukhoz – nem lágerek által, hanem a gúnyolódás, a nevetségessé tevés, a különféle rágalmak, elhallgatások által, elsősorban pedig azáltal, hogy azt sulykolják a következő nemzedékekbe, hogy a vallás nemcsak hogy passe, de egészen egyszerűen „ciki” és intellektuálisan és a társas élet szempontjából is megszégyenítő.

 

A modern Európa hatékony elkereszténytelenedésének másik oka pedig az, hogy jelentős mértékben maguk a katolikusok (vagy, tágabban értelmezve – a keresztények) olvadtak be és találták magukra kötelező érvényűnek a baloldali narrációt a „rossz” kereszténységről és a „rossz” Egyházról. Hagyták, hogy rájuk erőltessék a sajátos, nyíltan vagy burkoltan marxista történetfilozófiát és társadalmi bírálatot, melyek a haladás fogalmát felhasználva a történelmi jelenségek radikális átértékelését végzik, még akár a történelmi tények kárára is. A belga Leo Moulin szociológus (aki maga nem hívő), ilyen módon fordul a keresztényekhez:

 

„ A mesteri keresztényellenes propagandának sikerült kialakítani a keresztényeknél, főként a katolikusoknál, a történelmük miatt érzett negatív, legalább szorongással, de néha akár szégyennel teli öntudatot. A folyamatos nyomásgyakorlás ereje által a reformációtól napjainkig sikerült meggyőznie titeket arról, hogy felelősek vagytok a világon jelenlévő rossz egészéért vagy szinte a teljes egészéért. Megbénított titeket a mazochista önkritika szintjén, hogy közömbösítse az azok felé irányuló kritikát, akik elfoglalták a helyeteket.”[5]

 

Az elkereszténytelenítés érdekében tett következő lépésnek bizonyult hát a bűntudat szétosztásának hatékony monopolizálása (kézenfekvőnek tűnik itt a bűntudat zsarnoksága kifejezés). A katolicizmust tudniillik minden rossz közvetett vagy közvetlen okozójának nyilvánították. Hiszen a rossz dolgokért a különböző történelmi formációkban jelenlévő destruktív Nyugat felelős, amely formákért a kereszténység felel és melyből azok következtek, ergo, ő a főbűnös, mindennemű aljasság, szerencsétlenség és szenvedés primus motorja. Innen ered hát az – amit szinte naponta megfigyelhetünk – hogy a kereszténység bármilyen nemű védelmére irányuló kísérletét a közéletben szó szerint maguk alá temetik az Inkvizícióval, a boszorkányégetéssel, a hódításokkal, a gyarmatosítással, az őslakosok kiirtásával, a nemi és társadalmi egyenlőtlenség megerősítésével, az elnyomó neveléssel, a pedofíliával, a tudomány fejlődésének megnehezítésével és hasonlókkal kapcsolatos vádak. Ebből kifolyólag a lehető legjobb az lenne, ha a kereszténység végre a történelem süllyesztőjébe kerülne és illő és üdvös módon feledésbe merülne – ha pedig ez nem lehetséges, legalább a lehető legnagyobb mértékben váljon az intim szférában szégyenlősen rejtegetett magányüggyé, míg végül teljesen el nem illan – mert ez a sorsa mindenfajta anakronizmusnak.

 

Ez a fajta keresztényellenes propaganda kísérte – és továbbra is kíséri – a kereszténység pusztulásának kezdeti fázisait a Nyugati világban, valamint – sajnos – egyre gyakrabban a közép-európai országokban is. Wojciech Roszkowski az alábbi módon jellemzi ezt a folyamatot:

 

„A kereszténység pusztulása a nyugati társadalmakban egy hosszú történelmi folyamat eredménye. Ez két úton zajlott le. Az elsőt nevezhetjük a kereszténység cselekvés általi kiszorításának, a másodikat pedig – a kereszténység elfelejtésének. Az első esetben tudatos tevékenységekkel van dolgunk, melyek célja a kultusz és a kereszténység erkölcsi választásokra való befolyásának korlátozása valamint a közéletből való kiszorítása azért, hogy meggyengítse azt a magánéletben. A második esetben a materializmus és a fogyasztói kultúra, a modern életforma, a régen a vallásgyakorlásra szolgáló időt kitöltő világi szórakozási módok befolyásáról illetve a nyilvánosan istenkáromló vagy a kereszténység szabályaival ellentétben álló tettek engedélyezése/elnézése, mialatt a vallásgyakorlás, de még a vallásos meggyőződés is az magánéletbe vannak száműzve.”[6]

 

Ha megpróbálnánk tehát megkísérelni valamiféle következtetést levonni ebből, azt mondhatnánk, hogy a katolikus Egyházzal folytatott jelenkori harc legfőbb gyökere az, hogy ez ő az utolsó nagy nem modernista intézmény a nyugati világban – amely szükségszerűen felébreszti mindennemű modern és haladó szellemű személy irigységét. Európának pedig nagyobb szüksége van most egy ilyen intézményre, mint korábban bármikor. Az Egyháznak tehát magára kell vállalni a felelősséget Európáért – ahogyan ezt tette évszázadokon keresztül – és kihúzni, akár a hajánál fogva, az iszapból, melyben található. És itt nem nem a középkori értelemben vett teokráciáról van szó, hanem annak az európai örökségnek védelméről, mely a keresztény Kinyilatkoztatás fényében született és ez a Kinyilatkoztatás tükröződik, „születik újjá” a kulturális életben. Számos nagyon komoly okból nem lesz ez egyszerű feladat az Egyház számára. Ezek közül néhány korábban már említésre került. Sok pap és püspök a bűntudat zsarnokságának, a hamis öntudatnak a csapdájába esett és valóban elhitték a különféle Egyház terhére rótt bűnöket és ők maguk készen állnak arra, hogy a hitet a magánéletbe száműzzék. Emellett az ördögnél is jobban félnek a triumfalizmus, a klerikalizmus vagy a tradicionalizmus – s ne adj' Isten a politikai teológia gyakorlásának – vádjától. Mások a modernizmus kígyómarásától szenvednek, s nemcsak hogy hisznek valamilyen titokzatos fejlődésben, de még abban is, hogy ennek a fejlődésnek változtatni kéne az Egyház modus vivendijén, „mert haladni kell a korszellemmel”. Igazi „mantrává” vált már az Oltár és Trón szövetségének szerencsétlen következményeire való panaszkodás, habár nem kell nagy történelmi tudás annak észrevételéhez, hogy az effajta szövetség időszakaiban nemcsak - és nem elsősorban - a világi értelemben volt az Egyház a legerősebb, hanem a leggyönyörűbb lelki és misztikus gyümölcseit is ekkor hozta; azonban nem lenne politikailag korrekt ennek a beismerése. Végezetül nincs hiány olyan papokban sem, akiket a bátorság hiánya és a túlzott finomkodás jellemez. És ezért nem képesek harcolni Mordorral, a halál kultúrájával, a szellemi kultúra hanyatlásával.

 

Ennek ellenére hinni kell abban, hogy az Egyház – a Szentlélek segítségével – leküzdi ezeket a kihívásokat, legyőzi a nehézségeket. Hogy elhozza az értelemre szomjazó Európának a lelki táplálékot és lehetővé teszi, hogy visszaforduljon a mélységes, a halál felé vezető csapásirányról, melyen találta magát. A katolicizmus ugyanis nem gnoszticizmus, nem fordul el a világtól és nem is veti el azt: a világban található, tehát jelen van a kultúrában, a közéletben és a politikában is. Arra kell csupán emlékeznie, hogy nem neki kell hasonulnia a világhoz, hanem a világnak hozzá – mint az eljövendő Királyság hírnökéhez. A katolikus – világi vagy szerzetes – aki ezt nem fogja fel, egyszerűen elmenekül a saját felelőssége elől, elbújik a modernista kifogások mögé, a lehető legrosszabb fajtájú eszképizmust műveli. Pedig hát:

„Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat! (Mt5,14-16)