„A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára.
1.
Százötven. Közel százötven elektrosokk-kezelést kapott Pákh Tibor a börtönben, különböző orvosoktól, éber állapotban, fájdalmat, áramot ájulásig. Politikai fogolyként, azért mert nem engedett az igazságból, nem engedett ötvenhatból, éhség-sztrájkolt, lázadt, beszélt, szembesített, leleplezte a kommunista diktatúrák aljasságát, szánalmasságát. Túlélte. Sokan nem élték túl.
Pákh Tibor közel száz éves, de még mindig kristálytisztán beszél. Egyedül él egy otthonban, saját lakásában, de magányosan. Nevét nem viszi tovább senki, imádott felesége akkor szülte meg gyermeküket, amikor őt letartóztatták, kegyetlenül bántak vele az orvosok, nyomkodták, préselték az asszony hasát, az újszülött csak néhány napot élt. Amikor 1971-ben Pákh Tibor kiszabadult, hitvese már túl idős volt a gyermekáldáshoz. Nem próbálkoztak többé. Már ahhoz is végtelen szeretet és szerelem kellett, hogy az asszony ne hagyja el, ügyvédek és állambiztonságiak, a rezsim különféle csatornalényei zaklatták, hogy végre váljon el. Nem tette. Nagyon sokan engedtek a zsarolásnak.
A lakás egyik falán polcok állnak, rajtuk babák ülnek, rengeteg baba, Pákh Tibor felesége gyűjtötte őket, néhány éve elhunyt, az idős jogász természetesen meghagyta emlékül a gyűjteményt. Párás volt a tekintete, amikor az interjú közben a babákra nézett és róla beszélt, alig várja, hogy találkozzanak odaát. Mélyen vallásos ember, tudja, hogy így lesz.
2.
Most menjünk lejjebb, jóval lejjebb. Ha van Pokol, és Kádár János ott van a helyén, akkor néha biztos meg-megáll, szünetet tart az önsajnálatban, talán elmosolyodik. Felfelé néz, véres kötényébe törli krumplilevestől sárgás ujjait, kevélyen bólogat az Ég felé. »Nyertem, kutyák, nyertünk!«. Bármilyen tragikus, ennek az árulónak, ennek a hamisgulyással kereskedő hamisjudásnak valahol igaza van.
Még mindig ellenforradalomnak nevezhetik ötvenhatot. A Munkásőrség civil szervezetként újjáalakult, és nyilvánosan vallja: szó sem volt forradalomról. Ezek a fiatal és öreg elvtársak munkásőr-zubbonyban pózolnak, vörös csillaggal a sapkájukon. Legalább lenne a homlokukba vésve, de nem, még az sem, ahhoz nem elég kommunisták. Állítólag nem lehet őket perelni, ki tudja, ha nem tetszik nekik ez a cikk, bejönnek a szerkesztőségbe, aztán Pogány Józsefékhez hasonlóan verekednek, hőzöngenek egy sort. Vagy oszlatnak.
Sokan ismerik Kádár János utolsó szónoklatát, amikor a vén diktátor beleremegett az öncsalásba, az egész társadalomra ráerőltetett nagy hazugságba, és zavartan hebegni kezdett, demens, leépült öregemberként emlegette »azt az embert«, Nagy Imrét, akinek még akkor sem tudta kimondani a nevét, hiszen saját elvtársa, cinkostársa volt, de elárulta. Az a beszéd volt a magyarországi kommunizmus sírfelirata, nem olyan zseniális mint a King Crimson Epitaphja, de az övék. Kádár meghalt, agymosott báránykái elbúcsúztak tőle, jött a rendszerváltás, a nagy remények, és az ébresztő pofon. Stílszerűen: csicskalángos. Gusztustalan kifejezés egy menthetetlen korszakra.
Az elszámoltatásból semmi sem lett. A diktatúra irányítóinak a haja szála sem görbült, a pufajkásból lett ügynök Horn Gyulából már 1994-ben miniszterelnök lehetett, hogy 2002-ben már egy egykori szigorúan titkos munkatárs kövesse. Szánalmas – mosolyoghatnánk, ha nem életünk lett volna a tét. Ha nem ennek köszönhetnénk mindent, ami most van. Ennek a közös gyávaságnak. Közös tétovaságnak. Közös árulásnak.
Mi történt? Meddig főzték a gulyás-kondérban ezt a társadalmat, amíg ilyen puha lett? Miért hagytuk, hogy a radikális rendszerváltók eltűnjenek, meghaljanak, mint az egymás után eleső Krassó György és Csengey Dénes? Miért néztük, hogy Hornék a pofánkba röhögjenek? Hogy egy részeges kommunista vezesse az országot? Egy olyan alak, akinek egy valódi rendszerváltás után Lenke néni kisboltjában lett volna a helye a posztkommunista Szomszédokban. »Gyuszi bácsi, a pityókás sarki bolsi« – erre a szerepre volt predesztinálva az öreg Horn, ehelyett most saját terme van az Európai Parlamentben. Saját terme – egy újabb köpés a magyar forradalom ismeretlen hőseinek a holttesteire. Reformkommunistákat kotyvasztottunk a reformkonyhán és mi kozmáltunk oda.
3.
Pákh Tibor testébe számtalanszor vezettek magasfeszültségű áramot azért, mert követelte a politikai rendőrség kiebrudálását a börtönből. Nem volt hajlandó enni. Ellenállt, pedig tudta, hogy simán megölhetik, eltüntethetik, kitörölhetik mint egy problémát. Mi közben otthon ültünk, néztük a tévét, a Táncdalfesztivált, hallgattuk Hofi Géza patikamérlegen kimért poénjait, amit egy volt állambiztonsági szemétláda, Komlós János írt nekünk, és tapsoltunk, röhögtünk, hát ez a Hofi ez megmondja, hát ez nagyon megmondja, amíg ott bent egy jogászt hibernál-injekcióval kezeltek, máskor meg inzulinsokkot kapott, de kitartott, helyettünk is kitartott, nem lehetett megvenni egy Trabanttal, egy balatoni nyaralással vagy néhány Kőbányaival, józanul nézett szembe a sötétséggel, amíg mi próbáltuk túlélni a tegnapot. Örökké másnaposan – akinek nem bírta a lelke."
Mező Gábor