​

A politikusok és az Európai Uniót alkotó társadalmak várakozásaival és reményeivel ellentétben az ún. „régi” és „új” Unióra való felosztottság egyáltalán nincs eltűnőben. Éppen ellenkezőleg, e felosztottság erősödésének világos jeleit figyelhetjük meg, aminek köszönhetően egyre láthatóbbá válnak a különbségek az egykori vasfüggöny két oldalán élő országok és társadalmak között. Ezek a különbségek pedig nemcsak – és elsősorban már nem – gazdasági különbségek. Lengyelország, Magyarország, Csehország és a balti államok leggazdagabb régiói ugyanis már nem maradnak el a „régi” Unió középmezőnyétől, sőt meg is előzik azt. A Visegrádi Csoport országainak makrogazdasági mutatói már jobbak mint Görögországé, Spanyolországé, Portugáliáé vagy Dél-Olaszországé. Azonban a gazdasági egyenlőtlenségek kiegyenlítődése (egy bizonyos fokig érthető módon) nem indította be a melting pot mechanizmusát Európában. Annak ellenére, hogy az „új” Unióban a modernizációs folyamatokat intenzív ideológiai tevékenység is kísérte – és kíséri még most is –, amelynek célja egy egyéges balliberális világnézet kiterjesztése az Unió teljes területére. Jól ismertek a különböző civil szervezetek, kulturális intézetek, alapítványok, uniós forrásokból finanszírozott fejlesztési tervek, iskolák és közösségi médiák, amelyek az „egyéges”, vagyis nemcsak egységes, hanem kultúrálisan uniformizált, azaz a különböző nemzeti és vallási identitásoktól mentes Európa érdekében tevékenykednek. Ezeket az „erős” indentitástudatokat ugyanis károsnak és az emberek békés együttélése szempontjából veszélyesnek tartják. A múltban ugyanis – és ezt egyfajta alapigazságként kezelik – ezek vezettek konfliktusokhoz, háborúkhoz, etnikai és vallási tisztogatásokhoz, amelynek tanúja volt a Nyugat történetének legsötétebb korszaka, a 20. század. Ezek az identitástudatok pedig különbséget tesznek, és ha különbséget tesznek, akkor konfliktust okoznak, viszont „szilárdak”, stabilak, csak kis mértékben kompromisszumképesek, emiatt pedig konfrontatívak. Ezért ezeket lehetőleg gyengíteni kell, de legjobb teljesen kiirtani, és akkor – egyszerűen szólva – nem lesz miért verekedni, legalábbis ami az értékrendi-világnézeti kérdéseket illeti. Mivel pedig a konfliktusok másik fő forrása az agressziót és radikalizálódást szülő szegénység, ezért ennek legzavaróbb formáit szintén meg kell szüntetni. Ez természetesen nem a szegények valódi felzárkóztatását jelenti. Európa gazdasági fejlődésének térképére pillantva egyből láthatjuk, hogy az Unió 2004-es bővítését követően a gazdagabbak tovább gazdagodnak, és „elhúznak” Európa többi részétől. Németország nyugati fele, a Benelux-államok, Anglia a londoni agglomerációval, Olaszország északi és középső része Rómával, valamint Franciaország észak-keleti része Párizzsal a gazdagság és az európai fejlődés magját képezik, folyamatosan növelve fölényüket a többi régióval szemben. A „központ” erőforrásaiból – el kell ismerni – jutott az „új” Unió országainak is, ami hozzájárult a múlt század kilencvenes éveiben még igen kiterjedt valódi szegénység visszaszorításához. A közép-európai országokban a válság és reménytelenség érzésének évei után valósággal kitört az Európai Unió eszméi iránti lelkesedés. Az Európa iránti szimpátia mutatói az egekbe szöktek csakúgy, mint az anakronikus, rugalmatlan és merev nemzeti és vallási indentitás elítélésével szembeni buzgalom. Annyira, hogy 2004 és 2008 között – de később is – úgy tűnt, hogy a szocliberálisok (a nemzetközi multinacionális tőkéhez és a civil szervezetekhez szorosan kötődő új baloldaliak), illetve a neoliberálisok jóslatai helyesnek bizonyulnak: ha viszonylag méltányos gazdasági feltételeket garantálva – állították –, a finomabb vagy a kevésbé finomabb ráhatás módszerét alkalmazva, a helyi elit közreműködésével sikerül meggyőzni az embereket, hogy a kulturális identitástudat már a múlté, ráadásul káros és kispolgári, akkor valóban sikerülhet majd felépíteni egy új, nagyszerű, kulturálisan homogén világot – egy valódi Európai Egyesült államokat. Az akkori lelkesedés fátyla alatt a brüsszeli politikai és intellektuális elit megkezdte az Európai Unió alapos átszervezését. Röviden összefoglalva ennek lényege az eredeti, a Schuman, Gaspari és Adenauer által szorgalmazott, a keresztény európai nemzetállamokra – szabad és egyenlő, mégis teljesen különböző nemzetekre –  támaszkodó alapelvektől való eltávolódás a kulturálisan egységes európai szuperállam koncepciója felé, melynek hivatkozási pontjai a 1968-as párizsi diáklázadás, Gramsci és Spinelli neomarxizmusa, valamint a kulturális relativizmus. Az új eszmék hatékonyabb bevezetése érdekében széles körű nemzet- és keresztényellenes kampányba kezdtek: a nyugati intellektuális elit már nemcsak a hagyományos kulturális identitástudatoktól való eltávolódásra, és azok „privatizálására”, azaz nyilvánosság elől való elrejtésére szólított fel, hanem ezen xenofób, homofób, diszkriminatív, kirekesztő, stb. kulturális modell teljes elutasítására. A hagyományos kulturális identitástudat ellen küzdő propagandagépezet a 2015-ben kezdődőtt (és az azt követő években is tartó) migrációs válság idején új lendületet vett. A kulturálisan teljesen idegen, Európán keresztül végtelen oszlopokban vonuló, az európai kulturális és viselkedési normákat egyáltalán nem tisztelő migránsok jelenlétének ugrásszerű növekedése a nyugati társadalmakban a „zsarnoki bűnbánat” érzésének felébresztését igényelte, mely lehetetlenné tett bármilyen kritikát az uniós – főleg német – politikusok felelőtlen döntéseivel kapcsolatban. Ezen mechanizmus szerint mindenki, aki tiltakozott vagy negatív megjegyzést tett a kontrollálatlanul áramló embertömeggel szemben, náci, fasiszta, rasszista volt, egy szóval Hitler és Goebbels szellemiségének követője. Ebben pedig – úgy vélték – alapvetően a kereszténységre, a görög filozófiára, a római jogra és a nemzetállamokra támaszkodó európai hagyományos kultúra a hibás. Ez a kultúra pedig egyszer már elvezett a Holokauszthoz, és elvezet újra, ha nem teszünk erőteljes lépéseket, amelyek „felvilágosítanák” az embereket e kultúra mérgező voltáról. A szocliberális elit hozzáállása nyilvánvaló volt, és továbbra is az: minden jobb mint a nyugati latin keresztény kultúra, legyen az bár az agresszív iszlám, a harcos neomarxista ateizmus vagy az LGBT égisze alatt folytatott szociálbiológiai kísérletek ideológiája.

Ahogy kiderült, 2015-ben – abban az évben, mikor Lengyelországban a Jog és Igazságosság megnyerte a parlamenti választásokat – a migrációs válság sok, mély, korábban azonban alig látható kulturális különbséget hozott a felszínre a „régi” és az „új” Unió között. A médiaviták – csakhogy ne használjuk a botrány szót – az egész kontinensre kiterjedtek, és az egymással szemben álló értékrendszerek és teljesen eltérő európai víziók kikristályosodásához vezettek. A politikai- és  médiatámadások először Orbán Viktorra irányultak, aki megtagadta a migránsok beengedését Magyarországra, és az illegális határátlépések megakadályozása érdekében határvédelmi kerítés építéséről döntött. Ezt követően Lengyelország került a kritikák kereszttüzébe, mivel nem fogadta el a Brüsszel által javasolt letelepítési kvóták bevezetését. Németország pedig Európa legerősebb államaként és a régi Unió érdekeinek és ideológiájának képviselőjeként az illegális bevándorlók kontinensükre áramoltatásának fő motorjának bizonyult az ún. Willkommenspolitik és Willkommenskultur keretében. Innentől kezdve pedig csak még rosszabb lett a helyzet – az egymás meg nem értésének (sőt az egymással szembeni ellenszevnek) a foka egyre nőtt: Németországban és Franciaországban egyenesen olyan hangok ütötték fel fejüket, hogy Közép-Európa még „nem nőtt fel” az Unióhoz, hiszen nem akarja magára vállalni a menekültekkel szembeni humanitárius felelősséget, soviniszta, zárkózott (legalábbis az irányító és véleményformáló réteg ezt így állította be), végezetül pedig noha kihasználja a Nyugat által nyújtott különböző formájú segítségeket, önmaga már nem képes segíteni a bajba jutottakon.  Kulturálisan tehát „visszamaradott” és nem illeszkedik a nyugati nyitott társadalmakhoz. Mi az oka a migráció kérdésében, és az – ahogy később kiderült – Európa történelmi kultúrájához, valamint jövőjéhez való viszonyulásban fennálló radikális véleménykülönbségnek? Közép-Európa államai miért értékelik teljesen máshogyan a mai Európa viszonyait, és annak jövőjét, mint nyugati szomszédaik? Honnan ered ez a kölcsönös meg nem értés és növekvő bizalmatlanság?

Természetesen olyan sok és összetett oka van ennek az állapotnak, hogy nincs lehetőség mindről beszélni, de még csak felsorolni sem őket. Kétségtelen azonban, hogy ezeket az okokat nemcsak a jelenlegi uniós politikában kell keresni. Forrása még csak nem is a 45 év kommunista tapasztalat, hanem jóval messzebb a történelemben gyökerezik. Közép-Európa meg nem értésének legfőbb okát ugyanis a nép megsemmisítésére tett kisérletek mélyreható és mélyen formáló megtapasztalásában kell keresni. Kulturális, politikai és végül biológiai megsemmisítésről van szó. Kicsit fellengzősen – de túlzás nélkül – mondhatjuk, hogy minden Athén és Tallin között élő nép szembenézett már saját pusztulásával. Volt, mikor a szomszédos népek – törökök, tatárok, oroszok, németek – terjeszkedése jelentette ezt a fenyegetést, volt, mikor Közép-Európa népei egymást támadták. Így például – hogy csak kiemeljünk néhány esetet, mivel a teljes lista túl hosszú lenne – a lengyelek veszélyt jelentettek Litvánia és Ukrajna számára, később pedig őket fenyegette Oroszország és Poroszország, majd pedig a porosz és Habsburg németek. A magyarok a szlovákokat és a vlachokat fenyegették, de az ő nemzeti létüket is veszélyeztették a törökök, majd pedig a Habsburgok. Ezek a veszélyek megnyilvánulhattak viszonylag békés kulturális és nyelvi behatások (Lengyelország és Litvánia példája), vagy közvetlen katonai támadások által (Törökország Szerbia Bulgária és Magyarország ellen, vagy Oroszország és Németország Lengyelország ellen). Voltak olyan esetek is, mikor ezek az okok keveredtek: véres támadó háború után következtek a kulturkampf  nyomasztó évtizedei (Csehország a fehérhegyi csata után, Lengyelország a szétszakítottság korában, főleg a novemberi felkelést követően). Minden közép-európai nép történelmében találunk egy szimbolikus eseményt, amellyel a túlélésért folytatott, gyakran évszázadokon át tartó, több százezer, millió áldozatot követelő hősies küzdelmet megkezdték: a szerbeknek a rigómezei csata (1389), a magyaroknak Mohács (1526), a cseheknek Fehérhegy (1620), a lengyeleknek Maciejowice (1794). A fent említett történelmi események természetesen a messzemenőkig különböztek egymástól politikai és katonai szempontból. A történelmi emlékezet és kulturális befolyás szempontjából azonban hasonlóak voltak: olyan alapvető fenyegetést jelentettek, amelyek a nép kulturális és fizikai létének alapjait érintették.

Ebből a szempontból sajátos hasonlóságot figyelhetünk meg Lengyelország és Magyarország között. Mindkét nemzet – a magyar és a lengyel – olyan államot épített ki a múltban, melynek határai messze túlmutattak az állam magját alkotó nemzet etnikai határain, politikailag és kulturálisan is hatottak a szomszédos népekre; mindkét állam a nemességre támaszkodott, túlnyomórészt katolikus volt és maradt, így alkotva a Horvátországtól Lettországig nyúló „katolikus sáv” magját. Saját fénykorukat követően mindkét politikai-történelmi közösséget előbb meggyengítették és megcsonkították, majd területi felosztások után teljesen megfosztották államiságuktól. Ezt követően mindkét népnek küzdenie kellett kulturális önállóságának megtartásáért. Majd pedig a függetlenség visszaszerzését követően mindkettőnek bele kellett törődnie a hatalmas és fájdalmas területi veszteségekbe.

A területvesztés a kulturális-történelmi örökség elvesztésével együtt rendkívül fájdalmas csapás. Lengyelország számára Galícia elvesztése Lemberggel (Lwów), Magyarország számára pedig Erdély elvesztése Kolozsvárral olyan valóságos politikai-kulturális trauma, amelynek hatása még ma is érezhető. Mégis itt ennél jóval többről van szó. Olyan valamiről, amit az angolok, franciák, hollandok vagy németek valószínűleg sohasem fognak teljesen megérteni, mivel soha még csak hasonlót sem tapasztaltak – a nemlét fenyegetését. Tudjuk, a franciák elveszítették Algériát, a britek Indiát, ami biztosan fájdalmas és megalázó volt számukra. De soha senki nem gyilkolt Párizs utcáin franciákat csak azért, mert franciák voltak; vagy angolokat azért, mert angolul beszéltek London utcáin. Ezeknek a nemzeteknek tehát nincs – és nem is lehet – fogalmuk arról, mint jelent az államiságtól, vagy akár csak az oktatási vagy kulturális autonómiától megfosztottan, vagy pusztán a saját etnikai származás vagy vallási meggyőződés miatti üldöztetésben élni. Ezenkívül az Unió országainak jelentős többsége számára az olyan terminusok, mint a „elnemzetlenítés”, a „kultúrális invázió”, az „identitástudat elvesztése”, a „kulturális megsemmisülés” valamiféle ezoterikus, egzotikus tudományos fogalmak. Közép-Európa számára azonban ezek még mindig élő és a hazafias emlékezetbe vésődött történelmi tapasztalatok.

A lengyelek számára a 19. és a 20. század bizonyult a legtragikusabbnak, különösen a II. világháború időszaka, amikor a náci megszállók nem is titkolták, hogy céljuk a lengyel nemzet fizikai megsemmisítése. Ezt követően a sztálini Oroszország „szabadította fel” a munkásparaszt tömegeket, a valóságban viszont hasonlóan brutális megsemmisítő politikát folytatott (főleg az intellektuális elittel szemben) mint a német nácik. A magyarok számára a legfájóbb természetesen Trianon volt, minek következtében elvesztették a területük kétharmadát, majd Rákosi Mátyás sztálini terrorja, amely a vérbefojtott szabadságharccal végződött. Ezek tehát viszonylagosan friss és erős emlékek, amelyeket még élő tanúk emlékezetéből ismerünk.  A nácizmus és a kommunizmus (bár Közép-Európa különböző országaiban különböző mértékben) az utolsó próbálkozást jelentették a térség népeinek kiirtására, amely térséget Timothy Snyder „véres övezetnek”[1], Jacek Bartosiak pedig a nagyhatalmak közötti „ütköző zónának”[2] nevezett. Csak az utolsó nagy háború idején tizennégy millió ember halt meg a régióban. Lengyelország a népességének 17,2%-át veszítette el, Fehéroroszország 25,6%-át, Ukrajna 16,3%-át, Litvánia 14,3%-át, Lettország 13,7%-át, Jugoszlávia 11%-át, Magyarország pedig 6,2%-át. Hozzá kell még tenni, hogy az említett országok lakosságának szörnyű élménye volt a zsidó és roma közösségek szinte teljes megsemmisítésének végigkövetése is. Ezt erősítette az a tapsztalat, hogy a teljes kiirtás már nemcsak valamiféle politikai fikció, hanem nagyon is valós veszély. Ami még rosszabb, hogy itt ez a veszély nem múlt el a Harmadik Birodalom bukásával, mint ahogy történt az a kontinens nyugati felén. Minden közép-európai ország számára ez a bukás csak egy új megszállás és a helyi, történelmi identitástudat kipusztítására tett újabb kisérlet kezdetét jelentette, melynek célja az internacionalista kommunista ember – a homo sovieticus – megalkotása volt. Bár a kommunista rezsimek egyáltalán nem voltak annyira gyilkosak mint a fasizmus, hosszú távon azonban ugyanazt eredményezték: a kultúra rombolását, az elit likvidálását és a független nemzeti lét megszüntetését.

Ha az új Unió politikai és értelmiségi elitje venné a fáradságot és utána nézne a közép-európai országok legújabbkori és kicsit korábbi történelmének, talán kevesebb lenne a nézeteltérés. Akkor talán megértenék és elfogadnák a védekező reflexeinket és a saját kultúránk, valamint identitásunk megvédését a jelenlegi nagy népességmozgások és a Nyugat által intenzíven támogatott balliberális „kultúrpolitika” kontextusában. A Nyugat ugyanis érti valamennyire a fasiszta fenyegetést, de egyáltalán nem fogja fel a kommunizmus és annak szellemi utódainak és követőinek bűnösségét – ez az ideológia ugyanis soha nem volt az ő személyes tapasztalatuk tárgya. A nyugati társadalmak csak a kommunizmus képmutatását látták, mely szerint a gyilkos politikai gyakorlatot nemcsak lehet, hanem kell is szép szavakkal palástolni, mely szerint a kormányzati ideológia hazugsága hivatali „igazsággá” kell váljon és „bot és szájkosár” kell legyen a politikai ellenfelekkel szemben. Nem akarják észrevenni a társadalmi kisérletek társadalom egészére gyakorolt romboló hatását és a vallástól és a magasabb értékeitől megfosztott kultúra pusztulását. Számunkra, a véráztatta Közép-Európa emberei számára, az ilyen politikai rövidlátás és kultúrális vakság abszurd és hosszú távon elfogadhatatlan dolog. Vajon a régi Unió országainak is meg kell tapasztalni a közelgő megsemmisülés érzését, hogy feleszméljenek, és visszatéjenek a gyökereikhez? Ezt senkinek sem kívánjuk. Reméljük azonban, hogy a Nyugat elkezd majd hallgatni azokra, akik már megtapasztalták a „szép, új világok” utópiáinak poklát. Mert ma nekünk van mondanivalónk az ő számukra.