​

A „Gondolj a jövőre” Alapítvány jelentése szerint már 2009 óta nem csökkent a különbség az egy főre jutó GDP tekintetében Lengyelország és leggazdagabb országok között. Miért van ez így?

A Gondolj a jövőre Alapítvány – amelyet az ismert vállalkozó, Ryszard Florek alapított – „Lengyelország globálisan. Kiút a közepes fejlettség csapdájából” című jelentése Lengyelország és a világ leggazdagabb országai, többek között Dél-Korea gazdasági fejlettségét hasonlítja össze. Korea, akárcsak Kína, Japán és Tajvan a belföldi cégekre és a belföldi technológiára alapozta a fejlődést. Lengyelország csakúgy, mint Csehország, Szlovákia és Magyarország az 1990-es évektől a külföldi beruházásokra és a külföldi technológiára alapozott. Melyik modell volt a jobb? Dél-Korea sokkal gyorsabb ütemben fejlődött – GDP-növekedés tekintetében -, mint mi, illetve déli szomszédaink. 1985-ben az egy főre eső GDP Koreában és Lengyelországban ugyanakkora volt, ma Koreában kétszer magasabb. A Gondolj a jövőre Alapítvány jelentése összeállítást közöl az egy főre eső GDP értékéről és növekedéséről Lengyelországban, illetve a leggazdagabb nyugati országokban – Németországban, Svédországban, Dániában, Ausztriában, Svájcban. Az adatok azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedben nem hogy nem értük utol ezeket az országokat, de még nőtt is a távolság közöttünk. Ugyanez a helyzet a régió többi országa esetében is.

Így nőtt az egy főre eső GDP 2008-2017 között:
Lengyelország 2,6 ezer euro növekedés – jelenleg 12,2 ezer euro;
Csehország 2,6 ezer euró – 18,1 ezer euró;
Szlovákia 3,4 ezer – 15,6 ezer;
Magyarország 2 ezer – 12,7 ezer;
Litvánia 4,7 ezer – 14,9 ezer;
Románia 2,7 ezer – 9,6 ezer;
Észtország 5,7 ezer – 18 ezer;
Lettország 2,7 ezer – 13,9 ezer;
Bulgária 2,3 ezer – 7,3 ezer.

Ugyanakkor:
Németország 7,9 ezer – 39,6 ezer;
Svájc 22,2 ezer – 71,2 ezer;
Svédország 9 ezer – 47,2 ezer;
Dánia 6,8 ezer – 50,8 ezer;
Ausztria 6,8 ezer – 42,1 ezer.

Hogyan lehetséges ez – kérdezik néhányan -, amikor Lengyelországban, Szlovákiában vagy a Balti-államokban évek óta nagyobb ütemben növekszik a gazdaság? A válasz erre rendkívül egyszerű. Ha a mi egy főre eső GDP-nk csak harmada, negyede a gazdag nyugati országok GDP-jének, akkor 3-4-szeres növekedést kellene produkálnunk ahhoz, hogy csökkentsük a köztünk lévő távolságot. De ez sajnos nincs így.

Ipari katasztrófa

Miben volt más az ázsiai tigrisek esete, akik 10 százalékos GDP-növekedést mutattak évtizedeken keresztül? A „Lengyelország globálisan” riport megmutatja az okokat. Mindenek előtt azt, hogy a lengyel gazdaságban túlnyomórészt külföldi vállalatok dominálnak, ami számos negatív gazdasági következménnyel jár. Többek között például azzal, hogy nagyarányú a tőkekiáramlás Lengyelországból, viszont alacsonyak a társasági-jövedelemadóból származó bevételek a multinacionális vállalatok által alkalmazott agresszív adóoptimalizálás miatt.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy a lengyel cégeknek a belföldi piacon évek óta úgy kell versenyezniük a sokkal erősebb és nagyobb nyugati cégekkel, hogy nem rendelkeznek azonban hasonlóan erős márkával és reklámköltségvetéssel, így egyedül az áraikkal tudják felvenni a versenyt. Ez viszont csökkenti a eredményességüket (jóval kevésbé nyereségesek, mint a nyugati vállalatok lengyel leányvállalatai), lassítja a növekedésüket, akadályozza a nagyobb fejlesztési és befektetési tőke felhalmozását. Számos közgazdász, és még az ismert és elismert nemzetközi tanácsadó cég, a PwC is arra mutat rá, hogy Lengyelország nem tudja megkezdeni a gazdasági felzárkózást a gazdag nyugati országokhoz addig, amíg nem rendelkezik az egész világon ismert globális márkákkal, saját, korszerű technológiát előállító, erős hazai cégekkel. Honnan ez a következtetés? Nagyon érdekes választ kapunk erre a kérdésre dr. Maciej Grodzicki, a Jagelló Egyetem Gazdasági, Pénzügyi és Menedzsment Intézete munkatársának kutatásaiból, aki azt elemzte, hogy hogyan igyekezett az ipari szektor Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon a 90-es évektől kezdve ledolgozni a hátrányát a nyugati országok iparával szemben. Kutatásainak eredményeit a „Konvergencia a gazdasági integráció feltételei között. A visegrádi országok a globális értékláncban” című könyvében mutatta be. Grodzicki felidézi, hogy 1989 után ezen országok ipara komoly válságba került, és a helyzet Lengyelországban volt a legsúlyosabb. Az ipari termelés a visegrádi országokban általában nagyjából harmadával esett vissza, ez az arány Lengyelországban azonban 40% volt. „Andrzej Karpiński, Stanisław Paradysz és Paweł Soroka és mások (2015) a lengyel példát »ipari katasztrófának« nevezték, kimutatva, hogy 1989 után Lengyelországban 240 nagy ipari üzemet zártak be, amelyek közt voltak jelentős kutatás-fejlesztési háttérrel rendelkezők is” – írja Maciej Grodzicki. A lengyel ipar szenvedte a legtöbbet, mivel elmaradottabb volt, mint déli szomszédainké. De nemcsak ezért: “e fejleményekhez sajnos hozzájárult a rendszerváltás stratégiája is” – állítja a szerző „Kétségtelen, hogy a gazdaságpolitika adottságai a 90-es évek elején rendkívül rosszak voltak... Mindazonáltal, a politikai döntéshozók iparhoz való viszonyulása nem javított a helyzeten, sőt éppenséggel elősegítette a jelentős hanyatlás. Olyan döntésekről van itt szó, mint a támogatások és a kereskedelemvédelmi eszközök hirtelen visszavonása, a rossz privatizációs stratégia (a kedvezőtlen felvásárlások engedélyezése, az állami tulajdon ideológiai okokból való elutasítása), az állami cégek leterhelése adókkal és a monetáris politikai megszorításokkal”. Hatalmas szerepe volt a lengyel piac külföldi áruk előtti nagyszabású és gyors megnyitásának (többek között a vámok eltörlése által). Ebben a helyzetben a lengyel termelőknek nem sok esélyük volt a náluk sokszorosan nagyobb, sokkal korszerűbb technológiával és termékekkel rendelkező nyugati vállalatokkal szemben. Ennek ellenére az egymást követő lengyel kormányok egyre jobban megnyitották a lengyel piacot a külföldi termékek előtt, még akkor is, amikor egyáltalán nem volt muszáj, azaz még jóval az uniós csatlakozás előtt. Japán, Dél-Korea vagy Kína teljesen más gazdaságpolitikát választott. Ahogy dr. Grodzicki írja, ezek az országok protekcionista politikát folytattak, illetve folytatnak még mindig, és különféle módokon támogatják a saját iparukat. „A kereskedelem liberalizálását és a tőkemozgásokat fokozatosan érték el ezekben az országokban, a hazai vállalkozások potenciáljának egyidejű növelésével” – mondja a kutató.

Árverseny

Az ipar újjáépítése és modernizálása érdekében a visegrádi országok – így Lengyelország is – a külföldi beruházásokra alapoztak. Egy bizonyos ideig – ahogy dr. Grodzicki kutatásaiból az kiderül – ennek jó hatása volt. A nyugati vállalatok ugyanis a legkorszerűbb technológiát és megoldásokat hozták el a lengyelországi gyáraikba, és együttműködtek a hazai termelőkkel is, megrendelve tőlük az alkatrészek gyártását. Ez megújította a lengyel ipart és hozzájárult az export gyors ütemű növekedéséhez is. A nyugati vállalatok lengyel gyárai elsősorban a külföldi piacokat szolgálták ki. Ennek az iránynak ugyanakkor az volt a gyengesége, hogy az árverseny modelljére támaszkodott. A külföldi vállalatok főleg két okból invesztáltak lengyelországi vagy szlovákiai gyárakba: a nagy és gazdag nyugat-európai piacok közelsége, illetve az alacsony termelési költségek miatt. A probléma az, hogy a multinacionális cégek ma általánosan alkalmazzák a termelés szétaprózását (vagyis felosztják azt – az egyik gyárban félkész termékeket, alkatrészeket gyártanak, a másikban pedig összeszerelik azokat), és amit ezáltal létrehoznak, működtetnek, ezt nevezik globális értékláncnak. Ez a lánc az anyagbeszállítóknál kezdődik, és a multik központjában ér véget, ahol az irányításért, a marketingért és a késztermékek értékesítéséért felelnek, ahol megalkotják az új technológiákat, és ahol a kutatás-fejlesztési, tervezési munka folyik. E között a két végpont között találhatók a félkész termékek és az alkatrészek gyártói, valamint az összeszerelő cégek. Minél magasabban van valaki ebben az értékláncban, annál többet keres, annál nagyobb az árrése. És minél lejjebb, annál nagyobb a konkurencia (minél egyszerűbb az elvégzendő feladat, annál több cég képes azt megcsinálni), és kevesebb a haszon. A gond az, hogy – mutat rá dr. Grodzicki – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország az ebbe a globális értékláncba leginkább integrált országok közé tartoznak, mégpedig ők a középső láncszem: albeszállítók, alvállalkozók, és szerelőüzemek. Rendszerint ez a szerep jut a külföldi cégek lengyelországi gyárainak, de a velük együttműködő lengyel tőkével rendelkező termelőüzemeknek is. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy például egy lengyel cég megvarrja a ruhát a nyugati ruházati cég számára, amely aztán azt saját márkaneve alatt adja el, jóval nagyobb árréssel, mint a lengyel alvállalkozója. Ugyanez a helyzet a lengyel bútor- vagy tejtermékexport esetén is. A nemzetközi cégek lengyelországi leányvállalatai egyáltalán nem hoznak létre új technológiát, fejlesztéseket, nem rendelkeznek kutatás-fejlesztési központokkal. A technológiát a központokban állítják elő, és onnan hozzák el hozzánk. Vagyis arra kérdésre, hogy az innovációs rangsorban miért szerepel olyan rosszul Lengyelország, az egyik válasz az, hogy azért, mert sokkal kevesebbet fordít kutatás-fejlesztési tevékenységekre, mint a gazdag nyugati országok, jóval kisebb részesedése van a csúcstechnológiai termékek termelésében és exportjában.

Grodzicki szerint a globális értékláncban vannak a technológiailag élen járó központi államok, „a tudományos-technikai tudás gyártói”, és a periférikus országok. Az előbbiek találhatók ennek a láncolatnak a tetején, ahol a multinacionális vállalatok székhelyei, a kutatás-fejlesztési központok vannak, ahol az új technológiák létrejönnek. A periférikus országok pedig az ő beszállítóik és alvállalkozóik. Ez utóbbiakhoz tartoznak többek között a Visegrádi csoport országai– azaz Lengyelország is –, amelyek megrekedtek a globális értéklánc e szintjén. A dolgok ilyen állásának következménye volt többek között az, hogy a fizetések ezekben az országokban nagyon lassan növekedtek, és még most is jóval alacsonyabbak, mint a gazdag nyugati országokban.

Az tehát a kulcskérdés, hogy Lengyelország hogyan tud feljebb kapaszkodni ebben a láncolatban. Mert csak ebben az esetben fogjuk tudni csökkenteni a gazdag nyugati országoktól bennünket elválasztó távolságot. Hogy ez az előrelépés lehetséges legyen számunka, a multinacionális vállalatoknak át kellene helyezniük hozzánk a jelenleg nyugati országokban található központjaikat. Ez azonban nem fog megtörténni. Az egyetlen lehetőség a saját, erős, nemzetközi márkák, cégek létrehozása, amelyeknek Lengyelországban van a székhelyük. Ehhez szükséges egy megfelelően irányított állami iparpolitika. Ilyen politikát folytat például Németország. Nálunk 1989 óta ilyen nem volt. Lengyelországban ez a folyamat nem egészen négy évvel ezelőtt kezdődött el, eredményességének és hatékonyságának értékelése még túl korai lenne. Dr. Maciej Grodzicki úgy véli, hogy nagyon kevés példa van arra, hogy egy ország periférikus, fejletlen államból „központi állammá” tudott előlépni, a nemzetközi gazdasági kiegyensúlyozatlanság világszinten is rendkívül tartós és az idő előre haladtával csak egyre nő”. Lengyelországnak tehát nem lesz egyszerű előrelépni a világ leggazdagabb államai közé. Dél-Korea példája azonban azt mutatja, hogy lehetséges.

Jacek Krzemiński

A szöveg a DoRzeczy 2019. 39/341. számában jelent meg.