– állítja Marek Jędraszewski érsek, krakkói metropolita a Paweł Lisickivel, Maciej Szymanowskival és Wojciech Wybranowskival folytatott beszélgetésben.
Miként értékeli érsek úr, hogy ma Lengyelországban, az Európai Únióban egy "non possumus" helyzetben találtuk magunkat, ha az állampolgári jogokról, a katolikusok véleménynyilvánítási jogáról van szó. Érsek úr hangos, némelyek által kritizált szavainak valóban el kellett hangozniuk?
Marek Jędraszewski érsek: Meggyőződésem, hogy ez volt az utolsó pillanat, hogy hangosan kimondjuk: "non possumus". Nem tudom, nyugaton megpróbálták-e ezt ilyen egyértelműen kifejezni. Úgy tűnik, inkább tisztán funkcionális oldalról hittek a demokráciában – mintha a demokratikus választások mechanizmusa önmagáért való érték lenne, amely létrehoz más értékeket. Véleményem szerint azonban tekintettel kell lenni arra, amit II. János Pál ír a „Centesimus Annus” című enciklikában, amely 1991-ben jelent meg a XIII Leó pápa által közzétett "Rerum Novarum" című, első társadalmi tárgyú enciklikája kiadásának – mint azt a címe is mutatja – százéves évfordulójára. A „Centesimus Annus” 46. pontjában a Szentatya azt állította, hogy "ha egy demokráciából hiányoznak az alapvető értékek, akkor az előbb-utóbb leplezett vagy leplezetlen totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja". Jól emlékszem a lengyel sajtóban folyó vitákra egy hónappal később, amikor a pápa a következő lengyelországi látogatását tette 1991 júniusában, "a Tízparancsolat útján". Bizonyos médiákban azt írták akkor: "hogy mer ilyet mondani nekünk, hiszen ő nem ismeri a demokráciát, jó volt a kommunizmus elleni harcban, de a demokráciáról nem fog bennünket kioktatni". Pedig ezen a zarándoklaton II. János Pál pápa az alapvető kérdésekre utalt: kik vagyunk, mint emberek, hogy kell festenie a civilizációnknak és kultúránknak éppen akkor, amikor végre nekünk, lengyeleknek lehetőségünk van - csaknem ötven évvel a II. világháború után - nemzeti és állami létünket alakítani. Nagy erővel hangsúlyozta, hogy ezt az életet a Tízparancsolat elveire kell építeni. A baloldali és liberális közösségek különösen érintve érezték magukat a pápa szavai által, amelyek egész Lengyelországon végigáramoltak Kielcéből, ahol szinte kiabált, óvva a fiktív szabadságtól az abortusszal kapcsolatban, amit ezek a közösségek a szabadság megnyilvánulásaként festettek le. (Az igazság híján a szabadság nem szabadság. Látszat, leigázottság. (...) Talán azért beszélek így, mert ez a föld az anyám. Ez az anyám, ez a Haza" – a szerk.) Ebben az időben Krakkóban voltam, ott zajlott a habilitációs kollokviumom, és nem értettem, hogy mondhatja néhány pap azt: "milyen jogon kiabált". Már akkor is, nemcsak a direkt liberális, hanem más körökben is, a demokratikus procedúrák magasabbrendűségéről szóló narráció erőteljesebb volt az autentikus demokrácia alapjait képező értékek melletti kitartásnál.
A legfiatalabb nemzedék különleges címzettje érsek úr alapvető jogokra vonatkozó üzeneteinek?
Ez az üzenet mindenkihez szól: az idősebbekhez és fiatalabbakhoz egyaránt. Csupán annyi, hogy a fiatalokat még nem fertőzték meg a különféle narrációk, megvan bennük a gondolkodás tisztasága, valamiféle érzékenység az igazságra, a jóra és szépre – és ha egy világos, szigorú, de másrészt az élet jó perspektíváit bemutató üzenettel találkoznak, akkor azt elfogadják.
Európában a jogi pozitivizmus győzelmével állunk szemben. Vagyis valójában a jogalkotó szándéka a döntő. Ha a jogalkotó – vagyis a többség – úgy dönt, hogy "igen", akkor igen, és ha úgy dönt, hogy "nem", akkor nem. Pedig itt van a II. világháború tapasztalata, ahol a minden határt átlépő náci és kommunista totalitarizmus a jogalkotó akaratának kultuszán alapult. "Az állam én vagyok", mondta Hitler és Sztálin. Honnan ered ennek a radikális pozitivizmusnak a győzelme, amely azt tarja, hogy minden helyes, amit az ember létrehoz?
A II. világháború után megkérdőjelezték ezt a pozitivizmust, de ez nagyon rövid ideig tartott és csak félig történt meg. Félig, hiszen a nürnbergi perben, amikor visszatértek a természetjog koncepciójához, egyedül a hitleri nácizmust ítélték el, és semmilyen kritikát nem gyakoroltak és nem hoztak ítéletet ítéletet a még bűnösebb totalitárius rendszer, a kommunizmus felett. A jogi pozitivizmus, amelyről Szerkesztő úr beszélt, a XIX. század második felében jelent meg. Meggyőződésem szerint ez az objektív értékek már akkoriban végbement megkérdőjelezésének bizonyos következménye volt. Azonban, ha valamiféle időbeli cezúrát keresnénk, amely arra mutat, hogy a nürnbergi per után mikor vetették el a természetjogot, és tértek vissza a jogpozitivizmushoz, akkor 1968-ra mutatnék. A '68-as forradalom alkotói a három "M" voltak – Marx, Mao Ce-tung és Marcuse. Az alap és felépítmény elméletén keresztül, majd azon az elméleten keresztül, mely szerint az emberi gondolkodás a társadalmi-gazdasági feltételektől függ, Marx minden érték objektív jellegét megkérdőjelezte. Mao Ce-tung azonban 1966-ban bevezette az ún. kulturális forradalmat, ami Kína egész addigi hatalmas és nagyszerű kultúrájának totális tagadásán alapult. Megpróbálta az egész civilizációt újra felépíteni a kezükben a mintegy minden emberi és társadalmi kérdésre választ adó vörös könyvet szorongató vörösgárdistákkal. Herbert Marcuse pedig az "Érosz és civilizáció", 1955-ben publikált könyvében megkérdőjelezett minden, az ember szexuális életére vonatkozó morális korlátozást. Az egyik szimbolikus megnyilvánulása annak, hogy 1968-ban valami radikálisan összetört, a párizsi Sorbonnne lázadó diákjainak jelszava volt: „Ni Dieu ni Maître, Dieu c’est moi”, vagyis: "Se Istent, se mestert, Isten én vagyok"...
Vagy a felirat: "Tilos megtiltani"...
„Il est interdit d’interdire” – így hangzott franciául ez a híres jelszó. Lényegében megkérdőjelezte az egész Tízparancsolatot, hiszen az a harmadik és a negyedik parancsolat kivételével negatív megfogalmazásokat tartalmaz, vagyis épp tiltásokat. A '68-as forradalom ugyanakkor az abszolút szabadság nevében megkérdőjelezte a judeo-keresztény örökséget, amely a Tízparancsolatra épült, kezdve az első parancsolattól: "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem", és amely az egész nyugati kultúra alapja lett. Ne csodálkozzunk hát, hogy ezt az alapot elvetve, a '68-as forradalom a tipikusan pogány világ felé fordult. Marcuse, példának okáért, elvetve a hatodik parancsolatot, az Érosz és civilizáció" című könyvében úgy mutatta be Orpheusz és Nárcisz, a görög mitológiából vett alakjait, mint a szexualitás területén az emberi viselkedés archetípusait. Orpheuszt úgy mutatta be, mint a hedonizmus és a dolgokkal való élés nagy dicséretének szimbólumát, Nárcisz azonban annak az embernek az archetípusa volt a számára, aki csak magába, a saját egójába tekint. Az egy évvel később, 1969-ben a "Peace, Love and Happiness”, vagyis "Béke, szerelem és boldogság" jelszavai alatt zajló Woodstock fesztivál a szervezők elképzelése szerint ezeknek az archetípusoknak a "valóságban" való beteljesedése volt. Ugyanakkor épp Woodstock valósága lett az igazán megdöbbentő: az állítólag csodálatos "virággyerekek' többezres, dübörgően hangos rockzene mellett félmeztelenül a sárban fetrengő, alkohol és kábítószer hatása alatt lévő fiatalok tömegévé vált.
Egyetért érsek úr azzal az állítással, hogy Esterházy János sorsa a lengyelek, magyarok, egész Közép-Európa XX. századi sorsának szimbóluma?
Ez nehéz kérdés, de valamennyire választ jelent, hogy ez év tavaszán Krakkóban elindult a boldoggá avatási folyamata az első, vagyis egyházmegyei szinten. Azért tudtunk idáig eljutni, mert beleegyezését – nihil obstat – kérésemre kifejezte az Apostoli Szentszék. Ettől a pillanattól Esterházy János az Isten szolgája névnek örvendhet. Most pedig tovább kell vinni a folyamatot a Kánonjog előírásai szerint. Ha az eljárás eredménye egyházmegyei szinten pozitív lesz, akkor minden eljárási iratot átadunk a Vatikánnak. A további eljárás a Szentté Avatási Kongregációban fog folyni, ami egykor Szentek Ügyeinek Kongregációja nevet viselte. Ha az is kedvezően alakul, és Isten megajándékoz minket egy Esterházy János az Isten szolgájának köszönhető csodával, akkor ki fogják hirdetni a katolikus egyház boldogának. Így hát hosszú út van még előttünk, ebből következően hosszú idő, ami mindannyiunk számára áldott idő lehet, mert – reméljük – lehetőséget ad arra, hogy Közép-Európa népei felismerjék és elismerjék benne védőszentjüket. Akkor bizonyos mértékben megtörténik az is, amiről Szerkesztő úr beszélt: lelki értelemben Esterházy János a "lengyelek, magyarok, egész Közép-Európa XX. századi sorsának szimbóluma lesz".
Valami megragadta érsek urat ebben a személyiségben...
Valóban, a személyisége mélyen megragadott. Ennek az embernek a sorsa egyfajta értelemben Európa e részének történelme: Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, Csehország történetének bizonyos, a belle époque-ból kialakult képe, és bizonyosan ebből az időszakból táplálkoztak a szülei:, az anyja, Elżbieta Tarnowska, Stanisław Tarnowski báró lánya, apja pedig egy régi erdélyi arisztokrata család tagja. Hirtelen, szinte mindenki számára váratlanul, habár az európai konfliktus már hosszú évek óta erősödött, 1914 augusztusában kitört a Nagy Háború – ahogy akkor nevezték az első világháborút. Visszahozhatatlanul véget ért egy világ, elkezdődött egy új. Bizonyos fokig ennek képe a łódzi csata. Tudják, mi volt ez a csata?
Nem…
Én sem tudtam, amíg aztán néhány évvel ezelőtt Łódźban nem találtam magam.
Ez volt a legvéresebb csata az emberiség történetében, még véresebb, mint a verduni csata. Verdun alatt, ahogy a statisztikák mondják, naponta körülbelül 3 ezer ember halt meg, Łódź alatt pedig körülbelül 10 ezer. Olyan csata volt, amely 1914 november közepétől december elejéig tartott az orosz és a német hadsereg között. Sajnos, nagyon sok mindkét oldalon harcoló lengyel is meghalt benne: a német oldalon a "Posen" hadtestben, az orosz oldalon pedig a szibériai hadosztályban, amelyekhez, különösen a 24. Szibériai ezredbe erőszakkal soroztak be lengyel legényeket Mazóviából és egyéb területekről. A csata nem dőlt el, de először használtak benne páncélos erőket, és szintén először használtak – amiről keveset beszélnek – harci gázokat, több évvel Ypres előtt. Egy hónap alatt körülbelül 280 ezer ember halt meg. Maga Łódź városa nem sokat szenvedett, de mindkét, a háborúban részt vevő oldal számára egy nagy hadikórházzá változott. Szörnyű mészárlás, ami bizonyos mértékig megjövendölte, aminek a második világháborúban be kellett következnie.
Nekünk, lengyeleknek az első világháború nagyon szerencsésen zárult, mert ennek eredményeképpen szereztük vissza a függetlenségünket, azonban a felosztásunkban részt vevők – Oroszország, a császári Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia számára óriási vereség lett. Magyarország számára katasztrófa lett, a Trianoni béke miatt nagyon megcsonkult a területe. Elveszítette többek között az ún. Felső-Magyarországot, amely Csehszlovákia része lett. Az új politikai helyzetben az ennek az államnak a területén élő Esterházy János az ott élő magyar kisebbség szószólója lett. Amikor kitört a II. világháború, Esterházy a magyar nemzeti kisebbséget reprezentáló politikájával az az ember lett, aki megértette, hogy a mindkét – a bolsevik és a náci – totalitárius rendszerrel való konfrontációval szemben eljött az idő, amikor a Krisztusi keresztért, a keresztény hagyományokra épülő Európáért kell küzdeni. Ennek a célnak szentelte egész további életét, segítve 1945-ig mindenkinek, aki várta ezt a segítséget: nemcsak a magyaroknak, de a lengyeleknek, zsidóknak, cseheknek, szlovákoknak is. 1939-ben többek között, a szeptemberi katasztrófa után, saját autójával hozta el Sosnkowski tábornokot Budapestre, lehetővé téve a továbbutazását Franciaországba. A háború után a cseh kommunisták letartóztatták, majd orosz lágerekbe küldték, és Csehországban halálra ítélték. Csodával kerülte el az ítélet végrehajtását, mert az utolsó pillanatban közbenjárt érte az akkori csehszlovák kormány egyik zsidó származású tagja, akit Esterházy megmentett a háború idején. A halálbüntetést életfogytiglanra változtatták. Élete utolsó éveiben egyik börtönből a másikba vitték, egyre rosszabb körülmények közé került, amit Krisztusban való mély hitével élt meg, segítve, erősítve és reményt adva börtöntársainak, habár ő maga is nagyon szenvedett, végtelenül elgyötört volt, megfosztva a legalapvetőbb orvosi segítségtől. Végül arra kérte Istent, hogy kapja meg a bűnbocsánat szentségét, és úgy halhasson meg. És így is történt – börtöntársa, egy görögkatolikus püspök karjaiban halt meg.
Látta az szükséget szenvedő embereket...
A másik ember az volt számára, akit meg kell menteni a Krisztusi kereszt nevében, különösen a fogolytársak – különösen a lágerektől, ahová oly egyszerű volt kerülni a szovjet rendszerben, azután a csehszlovák börtönökben a morális elbukástól. Most, amikor főként gazdasági alapokon létrejött az EU, ahol az érdekek brutális játéka dominál, kiderül, hogy van valaki, aki a származásával, a történetével és hőstetteivel összekapcsolta a lengyel, magyar, cseh és szlovák népet, mindvégig hűségesnek maradva a keresztény hitéhez. Esterházy János története megmutatja, hogy Európának szüntelenül szüksége van a keresztény szellemre, amelynek köszönhetően győztesen képes kikerülni minden – ma különösképpen a neomarxista – veszedelemből, amelyek megpróbálják megfosztani nemes hagyományaitól és identitásától.
A beszélgetés teljes változata a DoRzecy folyóiratban olvasható (lengyel nyelven)