​

Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallani a Nyugat válságáról, betegségéről, hanyatlásáról, sőt elmúlásáról. Beszélnek erről politikusok (gyakran alkalmazva a közelgő katasztrófa retorikáját aktuális politikai céljaik elérése érdekében), publicisták, művészek, tanárok, de politológusok, kultúrantropológusok és filozófusok is. Konferenciákat, vitákat, szimpóziumokat szerveznek, amelyeken elemzik a tüneteket, és diagnosztizálják a valószínűleg már halálos kimenetelű elgyengülés okait. A Nyugat, mint meghatározott kulturális-civilizációs formáció, mint történelmileg kialakult, közös szellemi, erkölcsi, alkotói és társadalmi-politikai jellemzőkkel bíró egység (a bizánci területeknek köszönhetően túlmutat a földrajzi Európa határain), a szemünk láttára védtelenül és véglegesen kimeríti konstitutív alkotóerejét, önfenntartó ösztönét, ugyanakkor különféle külső veszélyeknek is ki van téve, mindenek előtt a délről érkező demográfiai nyomásnak, illetve az ázsiai és a távol-keleti óriás gazdaságok gazdasági nyomásának. Vagyis a Nyugat – ahogy mondani szokták – pontosan ugyanúgy hanyatlik, mint ahogyan az egykor a geopolitikailag és demográfiailag kimerült, szellemileg közömbösült, katonailag és társadalmilag erőtlen Római Császárság is összeomlott a vad, de életerős és hatalomvágyó vandálok, alemannok és longobárdok támadásai alatt.

Azt lehet modani, hogy az ilyesféle jóslatokban és próféciákban igazából semmi új nincs, hisz már legalább száz éve ismétlődnek mintegy refrénként az Európáról szőtt gondolatokban: Oswald Spengler már 1917-ben megírta a híres A Nyugat alkonya című művét. De már ő sem az első volt, hiszen az európai kultúra mély válságát és annak pontos elemzését már a 19. század második felében Friedrich Nietzsche is aprólékosan és egyúttal könyörtelenül leírta. A maguk módján erre mutatták rá más „mesterei a kétkedésnek” is, mint például Karl Marx vagy Sigmund Freud. E gondolkodók – és számtalan tehetségesebb vagy kevésbé tehetséges követőjük – szakadatlanul azt bizonygatták, hogy a nyugati emberrel és az általa létrehozott világgal valami rendkívüli történt: elvesztette az önmagába, az önnön elsőbbségének mítoszába és a legfontosabb értékeibe vetett hitét, ami azt jelenti, hogy kimerítette – legalábbis addigi formájában – életerejét, alkotóerejét, továbbá értelem- és jelentésformáló erejét,  amelyek őt eddig értelmessé, bátorrá, kreatívvá, expanzívvá és magabiztossá tették. E fenti igazságot többen leplezetlen elégedettséggel – minden rossz és hitványság forrásának a Nyugatot tekintve -, mások viszont a múlttal szembeni fájdalommal és mély aggodalommal konstatálták. Tetszik nekünk, vagy sem – azonban mindenki egybehangzóan állítja -, a Nyugat ideje leáldozóban van. A kulturális-civilizációs formációk élő szervezetek – ahogy Spengler is tanította –, ez pedig azt jelenti, hogy meghatározott idejű élettartammal rendelkeznek. Születésük fájdalmas és küzdelmes, utána egy bizonyos ideig fejlődnek, amíg elérik élet- és alkotóerejük teljét, majd pedig – számos körülménytől függően – előbb vagy utóbb megöregszenek, elgyengülnek és meghalnak. Mezopotámia, az ókori Egyiptom, a hatalmas Asszíria, Görögország és Róma, ezek az egykor hatalmas, legyőzhetetlennek és örökkévalónak tűnő világok hamuvá váltak, és eggyé lettek a sivatag homokjával. Nem látni az okot, hogy miért történne ez máshogy a Nyugattal. Annál is inkább, mert a Nyugat már öreg és fáradt, ellustult, elkényelmesedett és bágyatag. Szellemi és katonai hőstetteinek korszaka már leáldozott, legfeljebb – ahogy Richard Rorty is ajánlotta a maga idejében – egy pohár whiskey mellett idézheti fel a dicső múltat, a fényes hadjáratokat és hódításokat, a hősies tetteket – mindeközben persze nem kimozdulva az otthon melegéből. A Nyugat ugyanis már kezd aggódni önmagáért, kezd számolgatni, visszavonulni, kezdi „elengedni” életcéljainak megvalósítását még úgy is, hogy a fölénye továbbra is megvan, és különösebb erőlködés nélkül elérhetné azokat, továbbra is fenntartva saját lelki és anyagi javainak állapotát. A Nyugat azonban kételkedni kezdett saját Istenében, aki nélkülözhetetlen alapja és filozófiai támasza minden értékének, erejének, művészetének, jogainak és szokásainak, de tudásának, tudományainak, politikai rendszereinek és társadalmi eredményeinek is. Kétségbe vonta Istent, aki akaratának, tetteinek és értelembe hitének kétségbe vonhatatlan forrása, úgy az egyén, mint a társadalom szintjén. A folyamatos relativizálás és az ádáz, destruktív önkritika következtében a Nyugat kulturális alapjai azonban instabillá váltak, ez pedig az adott formáció számára már mindig a vég tüneteit jelenti. Semelyik kultúra ugyanis, amelyik nem hisz önmagában és történelmi küldetésében, nem maradhat állva. Egy szervezet, amely önmaga ellen fordul, amely gyűlöli önmagát, amely nem akar élni – annak el kell pusztulnia.

            Mai szemszögből nézve a dolgokat úgy tűnhet, hogy az akkori kritikusok megfigyelései elhamarkodottak és túlzók voltak. Ahogy a 19. század második fele is mai szemszögből a nyugati világ fejlődési csúcspontjának tűnik: a tudomány, a technika, a demográfiai fejlődés, az urbanizáció, az iparosítás, az európán kívüli világ feletti uralom – úgy tűnik, ezek mind a Nyugat hatalmának csúcspontjáról tanúskodnak, annak minden, olyan negatív következményével is együtt, mint amilyen a két világháború pokla volt. Viszont már akkor is láthatók voltak azok a mély repedések, amelyek a Nyugatot a végső stádiumba juttatták. A világháborúk, bár bizonyságot tettek a nyugati világ technológiai, gazdasági és katonai erejéről, egyidejűleg megmuttaták a lelki és értékrendi válságát, kollektív állati őrültségre, utópisztikus ideológiákra való hajlamát is. A második világháború után nyilvánvalóvá vált, hogy Európa nemcsak anyagi, de a paranoiás megalománia és a teljes közömbösség, sőt az öngyűlölet pólusai közé szorított lelki romhalmazzá is vált.  Valószínűleg csak ebben a szürke, terméketlen tájban tűnhetett vonzónak a kommunisták hamis, az alapvető társadalmi normákat meggyalázó alternatívája. Az európai nyugati világ szellemi elitjének a kommunizmus, a szocializmus és a pozitivista naturalizmus különböző válfajai iránti elragadtatása alighanem a legfeltűnőbb bizonyítéka a nyugati lélek mentális pusztulásának – a nyugati világ elkezdett a sertések eledelével táplálkozni (Lk 15,16). Mert valóban, milyen mélyre kell süllyednünk ahhoz, hogy Lenint, Sztálint, Maót vagy Pol Potot hősként tiszteljük? Azokból pedig, akik így tesznek, ma sincs hiány.

            Valóban ennyire rossz a helyzet? Európa valóban haldoklik az egyenjogúság egyre erősebben lobogó zászlói és a jogos és időszerű halálát hirdető számtalan felvonulás lépteinek zajai között? Vagy lehet, hogy ez csak a tradicionalisták, a nosztalgikus humanisták szokásos múltba révedő lamentálása, akik szerint, ami utánuk következik az mindig csak barbárság, a tulajdonságok (ahogy Musil mondta) és a mellkas nélküli (ahogy C.S. Lewis mondaná) emberek világa?

            Hogy ezeket a kérdéseket megválaszolhassuk, először el kell gondolkodnunk azon, hogy mi is volt a Nyugat saját lényegében, és bizonyos értelemben mi még ma is, egyszóval milyen alkotóelemei vannak a nyugat-európai kulturális-civilizációs világnak? Ekkor győződhetünk meg csak róla ugyanis, hogy valóban haldoklik-e ez a világ, vagy csak a szokásos, elkerülhetetlen társadalmi-kulturális változások mennek végbe, és csak ezeket fújták fel fölöslegesen a pesszimisták, a rémisztgetők és az önjelölt apokaliptikusok.

            A hagyományos és – meggyőződésem szerint – helyes értelmezés a „Nyugat” fogalmát három alapvető történelmi-kulturális kategória vonatkozásában határozza meg. A nyugati világ három „pilléreként” említi a görög filozófiát, a keresztény vallást és a római jogot. Rövidsége és definíciószerűsége miatt ez így természetesen egy iskolás fogalom. Tisztában vagyok a nagymértékű leegyszerűsítéssel, de ezt itt szükségszerűségből alkalmaztam. A Nyugat nagy olvasztótégelyében egybeolvadtak a kelta, germán, közel-keleti, afrikai, végül pedig szláv és magyar elemek. Ezek a népek mind Európába hozták saját identitásukat, mentalitásukat és kultúrájuk számos elemét. Ugyanakkor történelmi és lelki igazság, hogy a fentebb említett három pillér vált a nyugati világ valódi alapjává, egyúttal belső tartó elemévé. Ebből a történelmi tényből indulunk tehát ki, hogy megvizsgáljuk annak a meggyőződésnek a valódiságát, hogy ezek nélkül a Nyugatról beszélni egyszerűen nem lehet.

            Először is tehát – a görög filozófia. Mit jelent ma számunkra a görög filozófia – ha egyáltalán még jelent bármit is -, mikor is azt mondják, hogy a valódi metafizika, amely tulajdonképpen minden filozófia alapja, Hegellel véget ért? Milyen jelentősége van ennek ma a nyugati világ lelke szempontjából? Milyen üzenetet közvetít számunka e filozófia közel harminc évszázados létezése? Hogyan tudja „rögzíteni” és fenntartani a 21. század „folyékony” valóságát? Először is, függetlenül attól, hogy majdnem háromezer év tálatából, hogyan értékeljük az európai filozófia történetét és jelenlegi helyzetét, el kell ismerni, hogy megjelenése az elemző és logikus, idővel pedig a tudományos és műszaki értelem „megszületése” is egyben. De nemcsak, és lehet, hogy nem is elsősorban a modernkori értelemben vett tiszta logikáról és tudományról van szó. Az értelem születése ugyanis valami sokkal ősibb, a csodálatos felfedezés, hogy létezik az Igazság, és az ember nemcsak felfedezheti, hanem fel is kell, hogy fedezze ezt az Igazságot, de legalábbis erejéhez mérten törekednie kell rá. Saját emberi voltából ugyanis annyit valósít meg, amennyire az Igazságot megközelíti, és amennyire a theoria aktusában azt megismeri. Az ember megismerő lény, animal rationale, ahogy később majd a latinok mondják, meg kell tehát ismernie a valóságot, és ezzel az ismerettel kell gyarapítania lelkét. Ez számára lelki táplálék, amely nélkül leépül és belsője elpusztul. Arisztotelész metafizikájának híres első szavai: „Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra. Bizonyítéka ennek érzékeink értékelése; az ember ugyanis hasznavehetőségükre való tekintet nélkül becsüli őket.”[1] A megismerés módjai változhatnak, és kell is, hogy változzanak az idők során – legalább bizonyos fokig. Azon a tényen azonban ez nem változtat, hogy az Igazság létezik, létezik tehát a valóságnak és a hozzá tartozó teljes rendnek egy tartós és örök fundamentuma – ez a rend nem véletlen, intelligens, sőt mi több, objektív morális és esztétikai értékeket tartalmaz: a dolgok nemcsak szépnek és jónak tűnnek, hanem valóban, önmagukban azok. Ugyanúgy, ahogy néha csúnyák és rosszak is. Létezik az Igazság, vagyis a világ valós, valóban létező, se nem lidérc, se nem álom, se nem a beteg szellem látomása – vagyis méltó a komoly, igazságos és teljes tiszteletre. Mert „lehet-e igazságosnak lenni – kérdezi Thomas Traherne – ha nem adjuk meg a dolgoknak a nekik járó tiszteletet? Minden dolog neked lett teremtve, te pedig azért lettél teremtve, hogy a dolgokat értékük szerint értékeld”[2]. Létezik az igazság, és azt meg lehet – és meg is kell – ismernünk, ami azt jelenti, hogy az igazság és az ember között nemcsak az episztemikus, és egyben ontológikus, elválaszthatatlan kapcsolat létezik: az emberben van valami az Igazságból. A kozmikus logosz, „amely mindent irányít, mindent áthat”[3], megfelel az emberi lélek logoszának. A görögök azt mondják nekünk, hogy a megismerés – de nemcsak az – valamilyen módon jobbá, érettebbé, teljesebbé tesz minket. Világos és határozott megismerésől van szó, amely tiszta és átalánosan elérhető szabályokon alapszik, nem pedig valamilyen szektás, ezoterikus gnózison. Arisztotelész gondolatairól értekezve Voegelin így foglalja össze a megismerés  már érett eszméjének fő elemeit, amely az emberi természet megvalósulása:

„Az elméleti tevékenység boldogsága a legmagasabb rendű, hiszen a szemlélődés az ember legfőbb funkciója tekintettel arra, hogy ez az emberi lélek legfőbb részének, azaz az intellektusnak (nous) a funkciója. [...] A „legmagasabbat” vagy a „tökéletest” ráadásul a nous fogalmán keresztül az ember legistenibb (to theiotaton) részeként értelmezzük. A legistenibb rész tevékenysége tehát a legistenibb tevékenységgé válik, a vele együtt járó boldogság pedig a legistenibb boldogság, valóságos eudajmonia [...]. A nous (1) tevékenysége a legjobb ismert dolgokat érinti, különös tekintettel az isteni dolgokra; (2) olyan tevékenység, amelyet szüntelenül lehet művelni magasabb szinten, mint bármilyen más emberi tevékenységet; (3) velejárója a csodálatos tisztaság és tartósság azon különleges boldogsága, amely a gyakorlati élet tevékenységei során nem tapasztalható; (4) kevésbé függ a külső eszközöktől és más emberek segítségétől, hiszen az önellátás (autarkeia) legmagasabb fokán áll; (5) a teoretikus életnek önmagán kívül nincsen semmilyen célja, ezt a tevékenységet önmagáért szeretjük, míg egyéb tevékenységeket meghatározott eredmények elérése érdekében végzünk; (6) a teoretikus élet a szabad időben (schole) élt élet, szkolasztikus élet sietség nélkül, cél, amely felé irányítjuk gyakorlati életünk tetteit. [...] Vissza kell tartanunk tehát magunkat attól, hogy olyanok tanácsait kövessük, akik kizárólag az emberi dolgokról való gondolkodást javasolják, tekintettel arra, hogy emberek és halandók vagyunk, hiszen halandók vagyunk. Kötelességünk – amennyiben ez lehetséges az életben –, hogy halhatatlanná tegyük magunkat a legtökéletesebb részünk működése által, amelyet jobbik énként vagy valódi énként határozhatunk meg”.[4]

Azért engedtem meg magamnak e hosszú idézetet, mert tökéletesen ragadja meg, és határozza meg a görögök megismerő attitűdjének lényegét, azt amelynek évszázadokon keresztül hűséges őrzői és örökösei voltunk. Íme az eszme: a megismerésben felemelkedünk az érzéki dolgoktól az eszményiekig, a fizikától és a matematikától a metafizikáig, az okozatoktól az okokig, végül pedig attól, ami feltételekhez kötött és múlékony, addig ami abszolút, örök, állandó és tökéletes. Értjük, és csodálattal szemléljük a világot, amely körbevesz minket érzéki és metafizikai valójában. Ez a szemlélődés emeli fel, és tökéletesíti a korlátozott emberi valót, és teszi lehetővé számára, hogy elérje az állandóság és a teljes létezés isteni szféráját. És bár a modern kor részben átalakította, sőt elvetette a szemlélődés eszméjét az egyre elmélyültebb és „invazívabb” technológiai és ipari fejlődés miatt, a fenti minta mélyen bennünk van, és meg van a tudásunk intézeteiben, az egyetemeken is. És amíg az egyetemeken jelen lesz, vagyis amíg azok megmaradnak a tudásért magáért szerzett tudás, illetve a belőle származó szellemi gyarapodás szentélyeinek – nem pedig csupán képzést nyújtó főiskolák lesznek – ,a felszabadító és szemlélődő megismerés eszméje nem fog eltűnni, és továbbra is az európai identitás egyik alkotóeleme lesz. Még a valóság igényeink szerinti átalakítására tett kísérletek, a létezési struktúra manipulálásának újkori ideája, amelyek olyan távolinak tűnnek a régi görögök nyugodt és szemlélődő megismerésétől, még azok is ebből nőttek ki. És ha a megismerést egyre gyakrabban állítják a gazdaság, a különféle politikai ideológiák, az aktuális emberi tervek megvalósítása, vagy egyszerűen valamilyen szeszélyes hóbort szolgálatába, akkor is még mindig tudatában vagyunk annak, hogy a racionális, alapos és önzetlen megismerés nagy ideájának megvalósulása nélkül a nyugati kultúra megszűnik önmaga lenni.

Bartosz Jastrzębski