A napóleoni háborúkat követően új rendet vezettek be Európában a nagyhatalmak: a bécsi kongresszuson felosztották egymás közt az érdekszférákat. Ekkor hozták létre a formailag autonóm Kongresszusi Lengyel Királyságot, amely perszonálunióban és katonai szövetségben állt az Orosz Birodalommal. A Kongresszusi Királyságot létrehozó aktus bizonyos értelemben megrendítette a korábbi felosztások erejét, amelyek során Lengyelországot eltüntették Európa térképéről, az agresszorok pedig arra kötelezték magukat, hogy mellőzik az ország nevének használatát is. Mégis az egykori Nemesi Köztársaság egyfajta pótlékát jelentette az orosz cár alá tartozó Kongresszusi Királyság. Volt lengyel kormány, lengyel hadsereg, lengyel iskolák, látszatra mindenük meglett a lengyeleknek, amiért olyan elszántan küzdöttek a XVIII. század 90-es éveitől kezdve. Ezzel szemben szinte a Királyság létének első pillanatától szerveződött az összeesküvés és a lázadás, amely 1830. november 29-ének éjjelén tört ki.
Miért történt így? Biztosra vehető, hogy több ok vezetett a novemberi felkelés kitöréséhez. Maga a Királyság csak egy kicsiny állam volt Közép-Európában, rengetegen rekedtek a határain túl olyanok, akik lengyelnek érezték magukat, kényszerűségből mégis a Habsburgok, a Hohenzollernek vagy a Romanovok alattvalójává váltak. A Királyságon belül elvileg több szabadságjoguk volt, mint Oroszország területén a többi cári alattvalónak, csakhogy ezeket a jogokat nem tartották tiszteletben. Súlyos elégedetlenséget és frusztrációt keltett a tiszti állományban a lengyel hadsereg parancsnoka, Konsztantyin nagyherceg viselkedése, aki olyan sajátosan értelmezte a fegyelmezést, hogy intézkedései nemegyszer öngyilkossághoz vezettek. A hadseregen belül nem sok remény volt előléptetésre, a napóleoni háborúk után jó néhány tapasztalt tiszt maradt állományban. Békeidőben alacsony volt a Királyság hadseregének létszáma, csak két gyalogos és két lovas hadosztályból állt, ezért a fiatal tisztek többségének pályája megrekedt, nem tudtak magasabb pozícióba emelkedni.
Többfelől érkeztek Lengyelországba a forradalmi eszmék, Nyugat-Európából éppúgy, mint Oroszországból. A XIX. század húszas éveitől kezdve jó néhány titkos szervezet alakult, a Nemzeti Szabadkőműves Társaság volt a legismertebb közülük, amelynek célja a Királyság helyzetének megváltoztatása volt. Társadalmi, civilizációs és politikai vonatkozású törekvések keveredtek benne. A cári titkosszolgálatok üldözték az összeesküvőket, a bíróságok pedig súlyos büntetésekkel sújtották őket, ami a szervezkedések eszkalációjához vezetett. A Királysággal határos Litvánia területén betiltották a filomaták és a filareták diákegyletét, a tagjai ellen indított perek nagy visszhangot keltettek Varsóban. Szentpéterváron a dekabristák indítottak felkelést, amit vérbe fojtott a cári hatalom, mégis reményt adott a lengyeleknek arra, hogy nem alkot megbonthatatlan egységet a Romanovok birodalma.
Szinte felmérhetetlen hatást tett a korabeli lengyel értelmiség szellemi életére a romantikus irodalom, különösen Adam Mickiewicz munkássága. 1822-ben jelent meg Balladák és románcok című verseskötete, ezzel indult a romantika korszaka a lengyel irodalomban. A romantika lengyel változatában egyértelműen a szellem uralkodik az anyag fölött, az érzelmek az ész fölött. Tehát a „nép” és a fiatalok idealizált erejét hirdették, a korábbi egyházi hierarchiával és a felvilágosodás tudománykultuszával szemben. A lengyel romantika minden másnál szorosabban fonódott össze a nemzeti függetlenségi törekvésekkel. Sajátos értelmet nyert a fegyveres akció, a felkelői indulat. Ekkor honosodott meg véglegesen a lengyel kultúrában a „romantikus felbuzdulás” fogalma.
1830 nyarán forradalom tört ki Belgiumban, és egész Nyugat-Európán végigsöpörtek a megmozdulások. A bécsi kongresszuson lefektetett rend fölött őrködő nagyhatalmak készek voltak erőszakot alkalmazni, hogy fenntartsák a status quót. A Lengyel Királyság hadserege a cári birodalom fegyveres erőihez tartozott, ezért arra készült, hogy nyugatra vonul, ahol az orosz vagy esetleg még a porosz csapatok oldalán harcol majd a belga vagy francia felkelők ellen. Ez a terv elfogadhatatlan volt a hazafias érzelmű lengyelek, különösen a diákok és a fiatal tisztek számára. Elég volt egy enyhe impulzus, hogy a puskaporba pattanó szikraként mozgásba lendítse a forradalmi meggyőződésű fiatalokat.
Érdekes módon a napóleoni háborúkban tapasztalatokat szerző idősebb tisztek határozottan elleneztek minden lehetséges megmozdulást, ami Oroszország ellen irányul. Dicsőségben fürödtek, mellkasukon büszkén csillogtak a lengyel és francia érdemrendek, és élénken élt bennük a cári birodalom végtelen hómezőinek lidérces emléke. Azt a tanulságot szűrték le a Moszkva melletti tragikus fordulatból, hogy Oroszország egyfajta Leviatán, amely elnyeli az ellene induló hadseregeket. Olyan Leviatán, amelyet fegyverrel nem lehet legyőzni.
Ezek a tényezők eltérő mértékben, de mind befolyásolták a novemberi forradalom és az utána következő felkelés kimenetelét. Az összeesküvők eleinte kicsiny csoportjához tartoztak a gyalogsági hadapródok Piotr Wysocki hadnagy vezetésével, és voltak köztük civilek, nagyrészt varsói irodalmárok és diákok. Történészek kutatásai szerint meglehetősen egyszerű és rövid távú tervet állítottak fel az összeesküvők. Elrabolni vagy akár meg is ölni Konsztantyin nagyherceget, a cár testvérét, általános lázadást szítani, aztán… ennél hosszabb távú terveket nemigen találtak az 1830. november 29-én akcióba lendülő fiatal összeesküvők tevékenységét vizsgálva.
Kezdettől fogva romantikus szellemben zajlott a felkelés. Nem vált be az összeesküvők terve, nem tudták elrabolni Konsztantyin nagyherceget, és sokszor tragikus végkifejlettel jártak a próbálkozások, melyekkel a maguk oldalára akarták állítani a Királyság hadseregének tábornokait: tüzet nyitottak a parancsnokokra, akik vissza akarták tartani az alárendeltjeiket. A 4. gyalogezred eleinte egyáltalán nem akart csatlakozni a felkelőkhöz. Úgy látszott, ugyanúgy végződik a felkelés, mint a dekabristáké Oroszországban. A Fegyvertárból fegyvereket osztottak a varsói civileknek, ez a művelet és a következő néhány óra pedig mindent megváltoztatott. Varsó lett a felkelő Lengyelország fővárosa. A Királyság hadserege teljes létszámban átállt a felkelők oldalára, és azok az egységek – mint a 4. gyalogezred vagy a lovas csendőrszázad –, amelyek a novemberi éj napján még a hadapródok közé lőttek volna, a későbbi harcokban rendkívüli hősiességet tanúsítottak. Csakhogy rontotta a csaták kimenetelét a légkör, amelyre ránehezedett a valóság hűvös, realista megközelítését képviselő „öregek” és a romantikus, tettvágytól égő „fiatalok” konfliktusa. Eleinte igen jó volt a harci szellem és szinte példamutató a századok, zászlóaljak, ezredek élén álló vezetés. Rosszabbul állt a dolog a magasabb rangú parancsnokoknál, akik Józef Chłopicki tábornokhoz hasonlóan mintha kezdettől fogva nem hittek volna abban, hogy le lehet győzni Oroszországot.
Hónapokkal később bukott el a felkelés, több ezer lengyelt ítéltek utána száműzetésre. Még nagyobb számban vándoroltak ki nyugatra, ez lett a Nagy Emigráció hulláma. Az emigránsok ápolták a romantikus felkelői hevület emlékét, és ezzel a XIX. század végéig, de a XX. század jelentős részében is hatással voltak a lengyel kultúrára. A költészetet, a zenét, a drámát, a képzőművészetet, sőt a politikai kategóriákban való gondolkodást is meghatározta a kollektív tudatban élő felkelés.
Marcin Bąk