Kovács István professzor írása a nemzeti ünnep alkalmából
A Magyarországon 1825 óta, sőt azt is mondhatjuk, hogy a hosszú megszakításokkal 1790 óta országgyűléseken munkálkodó reform-nemesség újra és újra rádöbbent arra, hogy nemcsak szabadságküzdelmet lehet eltiporni, de országot is ki lehet radírozni a térképbő, s nemzetet is halálra lehet ítélni. I. Az 1830/31-es lengyel szabadságharc leverése nyomán Miklós cár a közönyös Európa statisztálása mellett számolta fel a lengyelek bécsi kongresszuson létrehozott Lengyel Királyságát, semmisítette meg alkotmányát.
A lengyel dráma nagy visszhangra talált a magyar költőknél. Bajza Józsefnek az Apotheozisa, Vörösmarty Mihály két verse, Az élő szobor és a Szózat a legékesebb bizonyíték erre. Igen, a Szózat. A Szózatnak az a szakasza, amelynek sorai: „A sírt, hol nemzet süllyed el,/ Népek veszik körül/ S az ember millióinak/ Szemében gyászkönny ül”. 1849 őszén gratuláltak Vörösmartynak, hogy 1835–36-ban ilyen zseniálisan előre tudta látni a magyarok másfél évtized múlva bekövetkező a nagy tragédiáját. Vörösmarty idegrohamot kapott e buzgóságtól, mondván, a legnagyobb remények idején ilyen végkifejlet eszébe se juthatott… Tehát nem a magyarokról van szó, hanem a lengyelekről. A népek által körülvett sírba nem a magyarságot temetik, hanem a lengyel nemzetet. Ezt azért említésre méltó, mert aligha van még egy nép, amelynek nemzeti imájában egy másik nép iránti szolidaritás jut kifejezésre. Ez a legbeszédesebb bizonyítéka annak, hogy a lengyelkérdés 1831 után mennyire beépült a magyar közgondolkodásba, köztudatba. Vagyis nemcsak a politikai elit tudatába…
A reformkort átható együttérzés tartalma: a balsors, amely a lengyeleket sújtotta, bennünket is letaglózhat. Ez ellen azzal tehetünk nap mint nap, ha a lengyelekkel tevőlegesen szolidaritást vállalunk. Ennek az aktív együttérzésnek a lengyelek is tudatában voltak. Nem véletlen, hogy a lengyel szejm már 1831 nyarán köszönetét fejezte ki a magyar országgyűlésnek. Történt kísérlet, amelynek során harmincegynéhány magyar vármegye feliratot akart eljuttatni Ferenc császárhoz, hogy indítson akár háborút is Miklós cár ellen, aki a Lengyel Királyság felszámolásával a bécsi kongresszus cikkelyeit megsértette.
Mindabban, ami 1825 ót a magyar reformországgyűléseken, majd 1848 márciusának egyetlen napján, 15-én történt, benne lüktetnek a felosztott Lengyelország drámáiból levont tanúságok is. Elsősorban az, hogy az ország lakosságának kilencven százalékát kitevő jobbágyságot ne lehessen szembefordítani az ország polgári átalakításáért éppenséggel Bécs ellenében küzdő nemességgel.
Tankönyveinkből is tudjuk, hogy március 15-e pest-budai eseményeit a két nappal korábbi bécsi forradalom híre gyorsította fel. Az már kevésbé tudott, hogy a bécsi forradalom kitöréséhez meghatározó módon járult hozzá a pozsonyi országgyűlésen március 3-án elmondott beszéde Kossuthnak, aki az egész Habsburg-monarchiának alkotmányt követelt, megfogalmazva a feudális rendszer lebontásának társadalmi és politikai programját is. E program pontjai majdhogynem teljesen megegyeztek a Petőfiék által megfogalmazott tizenkét ponttal. Ez a tény az országgyűlés padsoraiban 1825 óta a reformok bevezetésének napi munkájával foglalkozó „öreg” követek és a radikális változásokat követelő lenyűgözően művelt, felkészült pesti „fiatalok” közötti együttműködés bizonyítéka. Vagyis március 15. eseményeinek forgatókönyvét nem csupán az előző este a Pilvax-kávházban írták, hanem az azt megelőző majd negyedszázad során az országgyűlésben készítették elő.
E negyedszázad szükséges volt ahhoz, hogy a nemzet higgadtan, tudatos meggyőződéssel fogadja a társadalom átalakításáról hozott döntéseket, ne lehessen hamis propagandával hergelni, félrevezetni. „Az egész ország forrongásban volt, mindenütt a szabadság eszméiről folyt a vita pro és kontra” – emlékezik vissza egy Isten háta mögötti faluban élő tanító. „Mi tudtuk, hogy miért harcolunk, a haza, a nemzet szabadsága és függetlenségének szent eszméje hevítette kebleinket, a legforróbb érdekeltséggel igyekeztünk hírlapokból, napi parancsokból, magány levelezéseinkből tudomást szerezni minden idevonatkozó eseményről” – írja az első honvédzászlóaljak egyikébe felcsapott diák. „Negyvennyolcban született meg az igazság”, „kihirdették a szabadságot”, „ebben az évben szűnt meg a robota… és a dézsmálás is elmaradt” – sorakoznak az írástudó parasztok szűkszavú tudósításai az imádságos könyvekben vagy a Bibliában a családi élettel, az időjárással kapcsolatos feljegyzések mellett.
A feljegyzések többsége a jobbágyfelszabadításról és a közteherviselésről emlékezik meg. Az ország átalakítása, működésének korszerűsítése szempontjából a 12 pont mindegyike fontos, de a legnagyobb jelentősége valóban a jobbágyfelszabadításról szóló 6. pontnak volt. Ennek eredményessége révén válik ugyanis 1848. március 15.-e milliók számára személyes élménnyé. A jobbágyfelszabadítással 1.400.000 jobbágycsalád egyik óráról a másikra az általa művelt telek (kb. 24 hold) és lakott ház tulajdonosává válik, ugyanez vonatkozik a csak házzal (és esetleg töredéktelekkel) rendelkező zsellérek tömegeire is. Az 1848-as rendszerváltozás az érintetteket személyükben nemcsak szabaddá – hanem 80 százalékukat – változó módon tulajdonossá is tette.
A magyarhoni jobbágyfelszabadítás nemcsak időben történt a leghamarább, de a legradikálisabbnak is bizonyult a korabeli Európában. A „radikális” kifejezés fogalma 1848 esetében egyensúlyban van az „érdekegyeztetés” fogalmával. A jobbágyfelszabadítás nem tette tönkre az ország politikai és gazdasági életében meghatározó birtokos osztályt, amelyre fejlett polgárság híján a modernizálás feladata hárult. Kártalanítását közös teherként az állam vállalta.
Az 1848-as rendszerváltozás úgy emelte be az „alkotmány sáncai mögé” az addig jogfosztottakat és gazdasági függésben élőket, hogy a feudalizmus kiváltságosait nem tette tönkre. Ezzel kiiktatódott annak a veszélye, hogy a jobbágyok és a nemesek egymással szemben kijátszhatók legyenek.
Az 1848-as választási törvényről tudni illik – az Európához hasonlítgatás mágneses terében – , hogy akkoriban a legkorszerűbbek közé tartozott, ahogy az üres államkasszát öröklő Batthyány kormány a maga öt hónapig tartó működésével – s a megoldandó külpolitikai és belpolitikai gondok sokaságával – is a legstabilabbnak bizonyult Európában. Tevékenysége, eredményessége egyik legbeszédesebb bizonyítéka annak, hogy a magyar politikai elit és maga a magyar társadalom is mennyire felkészült volt. E lelki, tudati felkészültség nélkül a magyar nemzet nem tudta volna sikeresen megvívni a rákényszerített alkotmányvédő háborút, s vállalni 1849 nyarán a legreménytelenebb körülmények között is a függetlenségi harccá változó küzdelem folytatását.
A lengyelek 1848-ban és 1849-ben példamutató kiállásukkal hálálták meg a magyaroknak ezt az együttérzést. A történeti irodalomban az rögzült, hogy mintegy kétezer lengyel harcolt a magyarországi és az erdélyi lengyel légiókban és a honvédseregben. Harminc év után magyarul és lengyel kiadtam a szabadságharcben részt vett lengyel honvédek és légionisták életrajzi lexikonát, amelyben 3415 életrajz szerepel. Ebből következően a szabadságharcban közel 5000 lengyel vehetett részt. A magyarországi lengyel légió parancsnoka Józef Wysocki volt, aki a legfényesebb katonai pályát futotta be a szabadságharc hősei közül. 1848. október végén, amikor Pestre érkezett, a lengyel emigráció 1830-31-es tüzér hadnagya volt… Fél esztendő múlva honvédtábornok lett. Rászolgált erre a gyors karrierre, elismerésre. Volt persze tábornok, aki mint sikeres hadvezér került be a magyar köztudatba: Henryk Dembińskiről (Dembinszky Henrikről) van szó. Két ízben is kinevezték a magyar honvédsereg fővezérének. Egyik alkalommal sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Vele szemben Wysocki, akiről a Múzeum-kertben álló mellszobra ellenére sem tud semmit a magyar közvélemény, nemcsak a magyarországi lengyel légió parancsnokaként, de az északi hadsereg fővezéreként is megállta a helyét.
Az 1849 májusában Miskolcon Wysocki parancsnoksága alatt összevont magyarországi lengyel légió három gyalogoszászlóaljból, két kis dzsidásezredből, két félütegből és egy utászszázadból állott. A Bem tábornok által felállított erdélyi lengyel légió 1849 júniusának és júliusának fordulóján két gyalogoszászlóaljból és egy dzsidásezredből állt s mintegy kilencszáz embert számlált. Kossuth támogatta az egyébként költséges dzsidásosztályok felállítását, mivel a honvédlovasságnak nem volt dzsidásalakulata, szemben az osztrák és az orosz hadseregnek.
A honvédhadban nemcsak lengyel légionisták és lengyel honvédek szolgáltak, hanem hírszerzők is. Fontos tudni, hogy Dembińskin, Bemen, Jerzy Bułharyn és Antoni Piotrowski ezredeseken kívül Kossuth is foglalkoztatott lengyel ügynököket. A hírszerzői tevékenység eredményességére vonatkozó legbeszédesebb adalék: 1849. április végén Dembiński Kassára utazott, hogy a szerveződő északi hadsereg főparancsnokságát átvegye. Május 1-jén Hidasnémetiben kapta kézhez Józef nevű hírszerzőjének jelentését, amelyet azonnal továbbított Kossuthnak. Az ügynök arról számolt be, hogy Lembergben négy nagy katonai raktár felépítése folyik, mert hamarosan várható, hogy az oroszok beavatkoznak a Magyarország elleni a háborúba. Ennek bevezetőjeként és az orosz főhadsereg rövidesen 112.000 emberrel négy ponton át fogja lépni Galícia határait. Meg is adta a négy átkelési pontot. És azt is jelezte, hogy már Krakkóban is épülnek a katonai raktárak. Dembiński hozzáfűzi, hogy nem tud ezzel a jelentéssel mit kezdeni, de ha tartalma valóban igaz, akkor nem Komárom térségében kellene majd a honvédhadakat összpontosítani, hanem Magyarország északi területein.
A intervenciós orosz fősereg valóban azokon a pontokon lépte át Galícia északi határait, amelyeket a Józef nevű ügynök jelentésében megadott. A bemagolt lecke monotonságával szokás mondani, hogy 1849 júniusában 200.000 orosz katona lépte át Magyarország határait. Tudatosodjék bennünk, hogy Európa addigi történetében az oroszok soha ilyen nagy létszámú hadsereget nem vetettek be. A napóleoni háborúk korában egy-egy hadjárat során maximálisan 100.000 orosz jelent meg a hadszíntereken, az 1830-31-es lengyel szabadságharcban ennél több: 130.000. I. Miklós cár akkora haderőt küldött a „lázadó” Magyarország ellen, hogy orosz hadsereg egymagában is le tudja verni a szabadságharcot. (A 200.000 orosz katona támogatására még egy 60.000 fős tartaléksereg is bevetésre készen állt.)
A szabadságharc leverése után lengyelek százait sorozták be az osztrák hadseregbe. (Sokuknak különféle büntető századokban kellett szolgálniuk.) Az orosz alattvalókra nem egy esetben szibériai száműzetés volt. Több tucat lengyel tisztet ítéltek hosszú évekig tartó börtönre, sáncmunkára. A szabadságharcnak négy lengyel mártírja van: Karol d’Abancourt százados, Konrad (a köztudat szerinti Kazimierz) Rulikowski százados, Mieczysław Woroniecki (al)ezredes és a még 1849. február 6-án agyonlőtt krakkói származású pesti szabómester, Feliks Szlawski.
Kovács István