A második világháború idején Magyarországra menekült lengyelek között számos művészt, költőt és irodalmárt találunk. Ők, miután alkalmazkodtak az új helyzethez, gyorsan bekapcsolódtak a lengyel kultúra magyarországi terjesztésébe, sőt, a magyar kultúrát is népszerűsítették a lengyelek között – többek között magyar szerzők műveinek lefordításával, vagy lengyel-magyar témájú, mind a lengyeleknek, mind a magyaroknak szánt előadások megtartásával.
- kép Stanisław Vincenz (jobbról az első) a Budapest Keleti pályaudvaron 1942-ben. Forrás: vincenz.pl
A II. világháború során Magyarországon tartózkodó lengyel írók és publicisták kiemelkedő alakja volt Stanisław Vincenz, aki igyekezett a menekült lengyelek lelki vezetője lenni. E küldetését esszéi és a kulturális életbe, valamint az oktatásba fektetett erőfeszítései által valósította meg. A magyarországi tartozkodás nemcsak az író munkásságára volt nagy hatással, hanem az emberség és a világgal szemben tanúsítani kívánt hozzáállás próbája is volt számára.
Egy gondolkodó Csornahorából
Stanisław Vincenz sokoldalúan tehetséges humanista volt: író, versfordító, esszéista, etnográfus, filozófus, Huculföld és Pokuttya kultúrájának kutatója, az ókori kultúrák – különösen a görög hagyomány – ismerője. Egyik legismertebb műve a befejezetlen tetralógia, A havasi legelőn. 1888. november 30-án született Słoboda Rungurskában (akkor Oszták-Magyar Monarchia, ma Ukrajna), és 1970. január 28-án halt meg Lausanne-ban (Svájc). Különböző kultúrák határterületén nőtt fel, ami hatással volt a különböző nemzetiségű, felekezetű, nyelvű és hagyományú embertársai iránt tanúsított toleráns hozzáállására.
- kép Irena Vincenz hucul népviseletben és Stanisław Vincenz. Bystrzec, 1930.
Forrás: vincenz.pl
Az alapfokú oktatást otthon, gazdag, galíciai szülőházában kapta (apja olajiparos volt, anyja kárpáti nemes családból származott). Dajkájának köszönhetően már itt elkezdett érdeklődni a huculok kultúrája és népszokásai iránt. Középiskoláit Kolomijában és Sztrijben végezte, ahol élénk érdeklődést mutatott az antik kultúra, különösen Homérosz, Szokratész és Platón iránt. A lembergi és a bécsi egyetemen is többirányú tanulmányokat folytatott, tanult például jogot, biológiát, szlavisztikát és filozófiát, de részt vett szanszkrit és pszichiátriai előadásokon is. Végül 1914-ben a Bécsi Egyetem Filozófiai Tanszékén szerzett doktori címet „Hegel vallásfilozófiája és annak hatásai Neubachra” című disszertációjáért. 1912-ben feleségül vette az Odesszából származó orosz Helena Loeventont. Ebből a hazásságból született legidősebb fia, Stanisław.
Az első világháborúban az osztrák hadseregben szolgált. 1919-ben, a hadi cselekmények befejezte után Varsóba költözött, ahol lengyel katonai szolgálatra jelentkezett, és egy modlini iskolába került tanárként, valamint részt vett Piłsudski kijevi hadjáratában is. 1922-es leszerelése a „Felszabadulás” Lengyel Néppártban tevékenykedett. Ekkor kezdte publicisztikai és fordítói tevékenységét is (lefordította többek között Walt Whitman Három költeményét). Dolgozott az Nowe Czasy (Új idők), majd 1924-től a szanációpárti Droga (Út) folyóiratnak, amelynek 1927–1928 között főszerkesztője is volt. Stanisław Baczyńskivel közösen egy irodalmi, kulturális, társadalmi havilapot is alapított XX. Wiek (XX. század) címmel.
Közben összeházasodott második feleségével Irena Eisemannal (szül 1923), akitől két gyermeke született, Andrzej és Barbara. A szanációs politikában való csalódását követően családjával együtt elhagyta Varsót, és a huculföldi Bystrzecben telepedtek le. Itt néprajzi kutatásokba kezdett, és nekifogott A havasi legelőn című regényciklusa megírásának is. A Vincenz család ellen egy politikai jellegű pert indítottak „állami vagyon elsikkasztásáért”, ennek következtében elvették tőlük a bánya irányítását. Fő bevételi forrásuk ezután Stanisław írásaiból származott.
Menedék és alkotómunka Magyarországon
A szovjet seregek 1939-es betörése után Stanisław Vincenz legidősebb fiával együtt Magyarországra utazott, hogy tájékozódjanak az egész család későbbi odaköltözésének lehetőségeiről. Októberben visszatért a szovjetek által elfoglalt Lengyelországba, ahol az NKVD szinte azonnal letartóztatta tiltott határátlépés vádjával. A stanisławówi börtönbe került, ahonnan december 4-én szabadult ki első feleségének közbenjárásával. 1940 májusában egész családjával együtt sikeresen Magyarországra menekült.
Vincenzék először a Kendy családnál leltek menedéket Nagygejőcön, majd rövid ideig a leányfalui polgári menekülttáborban tartózkodtak. Zdzisław Antoniewicz emlékiratai szerint ebben a táborban a „legkiválóbb menekülteket”, a tudósokat, a művészeket és a politikusokat helyezték el. 1940 őszén Budapestre költözött a család, ahol a Hajdú családnál találtak menedékre, akikhez még a galíciai olajiparos időkből fűzte őket ismertség. A Lengyel Menekülteket Védelmező Polgári Bizottság a gyönyörű fekvésű Duna-parti településen, Nógrádverőcén jelölt ki egy házat Vincenzék számára, amelyet bérbe vehettek. Rövidebb megszakításokkal 1946-ig laktak itt.
- kép Stanisław Vincenz a nógrádverőcei kertben, 1942.
Forrás: vincenz.pl
Vincenz aktívan részt vett a magyarországi lengyel menekültek kulturális életében. 1940 decembere és 1941 novembere között a Polgári Bizottság kulturális-oktatási részlegének igazgatói pozícióját is betöltötte. Írt a menekültek folyóirataiba: Wieści Polskie (Lengyel Hírek), Nasza Świetlica – Materiały Obozowe (A mi szalonunk – Tábori Anyagok), Tygodnik Polski (Lengyel Hetilap). Előadásokat tartott többek között az 1941-ben a Polgári Bizottság által szervezett „Emelt szintű kurzusok” keretein belül („Vázlatok a görög filozófiáról”, 7 előadás januártól márciusig). Tartott felolvasásokat magyar közönség számára is. Kazimiera Iłłakowiczówna rábeszélésére megpróbálkozott Áprily Lajos magyar verseinek lefordításával is (a Biblioteka Polska kiadása, 1943.), szívesebben foglalkozott azonban Walt Whitman és Rudolf Maria Holzapfel szövegeinek átültetésével.
Vincenz életművének magyarországi menekült időkben keletkezett többségét a Wieści Polskie hasábjain megjelent esszék tették ki: Atlantisz, Mickiewicz és Dante, A könyevkről és az olvasásról, A hellén örökségről, A propagandáról, stb. Szövegeinek egy részét Magyarországgal kapcsolatos témáknak szentelte, ilyen volt például a 1943-ban a Rocznik Polskiban (Lengyel évkönyv) megjelent Hungarica. Dar przyjaźni (Hungarica. A barátság adománya) című írás. Elbeszéléseiben és recenzióiban magyar művek lengyel fordításaival is foglalkozott: Kétnyelvűség a magyar népmesékben, Ady lengyelül (megjegyzések és észrevételek Kazimiera Iłłakowiczówna fordításához); de Tadeusz Fangrat Hamuval és lánggal címen megjelent Ady-válogatásához is írt kritikát. Stanisław Vincenz műve A tartalomról a költészetben című kritika is, amelyben Leon Kaltenberg Átalakulás. Rapszódia című művével foglalkozott.
Az esszéken, elbeszéléseken és kritikákon kívül Vincenz írta Władysław Łoziński Busowiskói Szűzanya (Madonna Busowiska, 1942) című novellájának és Tadeusz Frangrat Tövises szabadság. Költészet (Kolczasta wolność. Poezje, 1941) című kötetének előszavát is, utóbbi szerzővel szoros barátság kötötte össze. Magyar barátai számára is írt két szöveget, amelyek a Tygodnik Polski hasábjain jelentek meg, egyiket Áprily Lajosnak Magyarország kapuja (Brama do Węgier) a másikat pedig Wagner-Vészi Lili írónőnek Hódmező (Pole Bobrowe) címmel.
1941–1943 között a Biblioteka Polska (Lengyel Könyvtár) kiadásában valamint a Rocznik Polski. Kalendarz Polaka na Węgrzech (Lengyel Évkönyv. Lengyelek Magyarországi Kalendáriuma) és a Wieści Polskie folyóiratban jelentek meg A havasi legelőn regény részletei. Vincenz további publicisztikai munkásságából érdemes még megemlíteni a Wieści Polskie irodalmi mellékletét, amely az 1941. december 24-26-i ünnepi szám egyszeri mellékleteként jelent meg, és amelynek ő volt a szerkesztője.
A Világ Igaza
Magyarországi tartózkodása során Stanisław Vincenz, valamint első felesége, Lena, és második felesége Irena egyaránt elkötelezetten segítették a rászorulókat. Lengyel állampolgárságot igazoló dokumentumok beszerzésével, valamint különböző iratok lefordításával segítették a zsidókat. Vincenzék a Hajdú házaspárral együtt megszervezték Neuspiel Ada és Neuspiel Emil Ausztriába szöktetését. Vincenzék nemcsak a saját házukban szállásolták el a házaspárt, de a helyi hatóságok és a Belügyminisztérium számára is igazolták, hogy a pár két tagja lengyelországi, római katolikus hívó rokonuk. A menekültek Felsőgödre költöztek, ahonnan kivárván a háború végét biztonságban visszatérhettek Bécsbe.
Stanisław Vincenz közbenjárására kapott lengyel nemzetiséget és katolikus keresztséget igazoló dokumentumot Danko Gertner (a háború alatt a Żaba nevet viselte), valamint a fiatal rahói haszid zsidó, Friedmann is, aki a belzi Rokach rabbi neveltje volt. Utóbbi Stanisław Zięba néven vészelte át a háborút. Szolgálataiért Stanisław Vincenz 1979-ben posztumusz Világ Igaza kitüntetést kapott.
Meg kell említeni azt is, hogy 1944-ben Vincenzéknél rejtőzködött el a háború előtti kommunista, Andrzej Stawar, aki a Tygodnik Polski szerkesztője volt Magyarországon, a háború után pedig a párizsi Kultura munkatársa lett.
A politikai helyzet, illetve a lengyelországi és magyarországi kommunista hatalomátvétel miatt a Vincenz család elhagyta Magyarországot, és némi vándorlás után előbb a dél-franciaországi Uriage-les-Bains-ba (1947), majd Grenoble-ba (1949) költözött. Utóbbi városban letelepedvén Vincenz kapcsolatba lépett a párizsi Kulturával. Fontos hely lett Vincenz számára a La Combe de Lancey faluban található nyaraló, ahol „platóni akadémia” néven maga köré gyűjtötte az értelmiségieket, a kör tagja volt számos kiemelkedő személyiség, köztük Czesław Miłosz is.
1964-ben az iró romló egészségi állapota miatt a család végleg Lausanne-ba költözött, ahol A havasi legelőn írója végül 1971-ben elhunyt. Pully temetőjében helyezték örök nyugalomra, felesége, Irena halála után (1991) hamvaikat a krakkói Szent Salwator temetőbe szállították.
Válogatott források:
Antoniewicz Z., Rozbitkowie na Węgrzech. Wspomnienia z lat 1939–1946, Warszawa
1987
Malowaniec T., Verőce – powrót do węgierskiego okresu w życiu Stanisława Vincenza, Colloquia Litteraria UKSW 7/2009, 115-133
Vincenz S., Atlantyda. Pisma rozproszone z lat II wojny światowej, wybór, wstęp i opracowanie J. Snopek, Warszawa 1994