Valószínűleg a történelem fintora az a helyzet, amelyben a mai "visegrádi" fundamentum egy olyan, a Szovjetuniónak nevezett keleti birodalomhoz fűződő több mint 40 éves hovatartozásból - vagy talán nyersebben fogalmazva - függésből (vagy alárendeltségből) szrámazó közös történelmi tapasztalat eredménye – amelyet Lenin épített és Sztálin erősített meg az úgynevezett nyugati hatalmak beleegyezésével.
Dr Marek Natusiewicz
A visegrádi országok zászlói a gdyniai kikötőben, 2021. június 20. Fotó: Jan Dzban / PAP
Churchill "vasfüggönye" elvágta a kontinens keleti részét mind a Marshall-tervből származó prosperitás előnyeitől, mind pedig az ideológiai újításoktól. A fent említett több mint 40 éves időszak elég hosszú ahhoz, hogy majdnem két generáció alatt kialakuljon a "függöny mögött" élő emberek teljesen új történelmi tudata és kulturális identitása. A lengyelek számára ez mindenekelőtt nem a Második Köztársaság, hanem az Első Köztársaság iránti érdeklődést jelentette, mivel a Lengyel Népköztársaság korának hivatalos propagandája folyamatosan gyalázta a Második Köztársaság korszakát, ami – a lengyelek engedetlen természete miatt érthető módon – szimpátiát ébresztett a Második Köztársaságot alkotó idők és emberek iránt.
Másrészt, az, hogy az"zöld utat" adtak akkori idők árnyoldalai kutatásának, a gondolkodó embereket arra késztette, hogy legalább korlátozottan érdeklődjenek az akkori korszak iránt, de anélkül, hogy egyenesen elítélnék azt. Valószínűleg ezért voltak a kommunista Lengyelországban a legolvasottabb történetfilozófiai művek Paweł Jasienica könyvei. Többszöri elolvasásuk, a szerző bonyolult életrajzának és a kor körülményeinek teljes tudatában, az olvasók gondolkodását nem annyira a közvetített tartalomra összpontosította, hanem a tények érzékelésének és a történelmi folyamatok elemzésének módszertana felé irányította. Talán ezért léteztek a Lengyel Népköztársaságban olyan közösségek, amelyek másként szálltak szembe az akkori valósággal, és talán ezért bánt másképp velük a diktatórikus vezetés – a gyilkosságoktól kezdve a hosszú börtönbüntetéseken át a politikai tevékenység engedélyezéséig (ZNAK), ami közvetve a rendszerre jelentett veszély mértékének mércéjeként is értelmezhető.
Történelmi háttér
A XIX. század sok európai nemzet számára az ébredés, sőt néha az állam megteremtésének időszaka volt, amit legjobban Garibaldi szavai illusztrálnak (szabad fordításban): Megteremtettem az államot, és most itt az ideje a nemzet megteremtésének. A nemzetek és a visegrádi országok szinte hasonló módon "ébredtek fel" – először a nemzetet teremtették újjá abban a reményben, hogy eljön a lehetőség az állam visszaszerzésére. Különböző kiindulópontok, különböző módszerek, különbözően megfogalmazott célok voltak.
A legjobb helyzetben a magyarok voltak, akik az 1848-1849-es forradalom elvesztése után a kedvező politikai helyzetnek – Ausztria vereségének a Porosz Királyság elleni háborúban – és Erzsébet császárné jóindulatának köszönhetően 1867-ben visszanyerték államukat a császári és királyi Osztrák-Magyar Monarchián belül. A Habsburgok azonban, akik évszázadok óta birtokolták a birodalmi hatalmat, tudták, hogy hatékonyság garanciája a divide et impera módszer. Az osztrák gyakorlatban ez a következőképpen alakult: (a lengyelek és részben a ruszinok kivételével) "eladták" az összes szláv nemzeti kisebbséget a magyaroknak, és szították a galíciai lengyelek és ruszinok közötti vitát.
Amíg a Népek Tavasza éveiben még Kossuth Lajos államát választották a szlovákok, az erőszakos magyarosítás szembeállította őket a magyarokkal. Idő (és "idegen" pénz) kérdése volt, hogy a teljes függetlenség kezdeti követelése a cseh állammal való föderáció tervével végződjön. Fontos, hogy a szlovákok nem kötötték függetlenségüket vallási kérdéshez.
A csehek teljesen más helyzetbe kerültek. A katolikus Habsburg-monarchián belüli "öncélú" germanizáció évszázados folyamata összekapcsolta a nemzeti szuverenitás kérdését a vallási kérdéssel. A csehek többsége még a XIX. század elején is katolikus volt, így a függetlenség küszöbén a katolicizmus szinte kizárólag a Cseh Királyság német nyelvű lakosainak vallása maradt. A cseh nemzeti öntudat megteremtéséhez szükség volt a cseh nyelv feltámasztására és egy irodalmi nyelv (spisovná čeština) kialakítására, amihez a neves cseh nyelvész, Josef Jungmann azzal járult hozzá, hogy számos nyelvjárási szót, valamint lengyel és orosz eredetű szót vezetett be a 16. századi cseh szókincsbe. A függetlenség küszöbén a csehek az Oroszországgal való szoros szövetségben látták a jövőjüket, és az Oroszországgal való területi összeköttetéshez szükségük volt egy közös államra a szlovákokkal.
Bonaparte Napóleon és Joseph Poniatowski herceg Szmolenszkben, 1812. augusztus 17-én. / Jean-Charles Langlois / köztulajdon
A legnehezebb helyzetben a lengyelek voltak, akiknek a XVIII. század végén a felosztók által szétvert államát soha nem sikerült újjászülniük. A probléma az volt, hogy elveszett államuk többnemzetiségű, évszázadok alatt felépített, egyedi politikai modellel rendelkező állam volt, és még Lengyel - Litván Nemzetközösségnek is nevezte magát. Napóleont, aki 1807-ben lengyel szellemben (a Poroszország feletti győzelme után lehetséges keretek között) újjáélesztette az alakuló Varsói Hercegséget, 1812-ben Vilniusban úgy fogadták, mint aki az Oroszországtól elvett területeket a hercegségbe olvasztja. Veresége meghiúsította ezt az esélyt, és az egykori Nemzetközösség lengyeljei számára felvetette a leendő állam határainak kérdését (hiszen annak szelleme még mindig élt, mivel csak 20 év telt el az összeomlás óta!). És míg a nyugati határt az alapján lehetett meghatározni, hogy milyen mértékben lakták lengyelül beszélő emberek, addig a keleti határ elmosódott. Ebben a helyzetben csak a helyi lakosságnak az egykori köztársaság mítoszával, illetve kultúrájával és civilizációjával való azonosulása határozhatta meg, amint azt a novemberi felkelés újratemetett vezetőinek sorsa Litvániában világosan mutatja. Hasonló helyzetekkel lehetett még találkozni a januári felkelés, sőt az 1920-as kijevi offenzíva vagy a későbbi fehéroroszországi hadművelet (a Berezina-menti lengyelek esete) során is.
Teljesen más helyzetben voltak az osztrák önigazgatású Galícia lakói. A "Gente rutenorum natio polonorum" ott ütközött az agresszív (a bécsi udvar által erősen, de nem hivatalosan támogatott) ukrán nacionalizmussal, amelynek késői következményei voltak az 1940-es évek elejének etnikai tisztogatásai (a német megszállók hivatalos beleegyezésével és a szovjet NKVD diszkrét támogatásával).
A függetlenséghez vagy szuverenitáshoz vezető saját útjukon kívül a "visegrádi országok" Közép-Európa két domináns országához, azaz Németországhoz és Oroszországhoz való viszonyukban is különböznek (politikai modelltől függetlenül). A legegyértelműbb álláspontot a lengyelek képviselik, akiknek álláspontját Józef Piłsudski marsall határozta meg a legjobban, aki azt a tézist fogalmazta meg, hogy mindkettőtől egyenlő távolságot kell tartani. Ezért erősen szorgalmazta, hogy mindkettővel megnemtámadási egyezményt írjanak alá, ami meg is történt. Az a tény, hogy mindkét aláíró fél megszegte, fontos történelmi figyelmeztetés. A közel hat évig tartó német megszállás és szovjet elnyomás 35 millióról 26 millióra csökkentette a lengyel állampolgárok számát. Ezért még ma is nehéz elképzelni a lengyelek és mindkét ország, illetve azok polgárai közötti őszinte baráti érzéseket.
A magyarok részben más tapasztalatokkal rendelkeznek. A németajkú osztrákoknak köszönhetik mind az iszlamizáció elleni védekezést (ebben az esetben hősük Savoyai Jenő herceg), mind a részben szuverén királyság 1867-es visszaállítását. A náci Németországgal való nehéz partnerség a trianoni szerződéssel elvesztett területek részleges visszaszerzését és a második világháború alatt (1944 márciusáig) jelentős függetlenséget biztosított számukra. Az oroszokra viszont így emlékeznek: az 1848-1849-es felkelés leverése, az 1945-ös "felszabadítás" és a "fasiszták kollaboránsainak" tartás, valamint a forradalom véres leverése 1956 őszén. Talán ezek a tények hagytak maradandó nyomot a magyarok lelkében, amit ma már tudományosan Stockholm-szindrómának neveznek...
A felkelők zászlaja a szovjet hadsereg által már elfoglalt utca felett. Fotó: Amerikai Magyarok Szövetsége
A szlovákok a csehekkel kötött 1918. májusi megállapodás értelmében a leendő Csehszlovákia nevű állam határain belül egyenjogúságot kaptak. Ezért az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásával a szlovákok többsége a cseh opciót választotta, szemben a magyar opcióval (a Szepességben és Árvában élő lengyelek kivételével). Ezt a megállapodást azonban nem tartották be, és 1938-ban a náci Németország ezt kihasználva felajánlotta a szlovákoknak a függetlenséget. Harminc évvel később hasonló ajánlatot kaptak a Szovjetuniótól. Így hát a közvetett érdekelteknek, azaz a cseheknek joguk van úgy tekinteni a szlovák állam mindkét függetlenségét, mintha az "törvénytelen szülőktől" származna. A legtöbb magyar számára Szlovákia területe az ő történelmi Felvidékük. Összefoglalva: a szlovákok valószínűleg mind a németeket, mind az oroszokat a független Szlovákia igazi "bábáinak" tekintik, és valószínűleg sokan úgy gondolják, hogy ezért hálásak lehetnek nekik. Függetlenségük megszerzésének körülményeivel azonban nem kell túlzottan hivalkodni.
A Cseh Királyság a XI. század eleje óta a Német Római Birodalom része volt, így a XIV. században a Luxemburg-dinasztiából származó cseh királyok császárok lehettek, és Prága a birodalom fővárosa lehetett. Néhány Habsburg-dinasztia is Prágát választotta lakóhelyéül.
Ezért nem meglepő, hogy a németek különleges helyet foglalnak el a csehek tudatában és szívében. Hasonlóképpen az oroszok is különleges helyet foglaltak el a közelmúltig. A 19. század elején Csehországban egy különböző politikai szinezetekkel rendelkező kulturális és politikai mozgalom alakult ki, amelynek célja a szlávok felszabadítása, majd politikai, gazdasági és kulturális egyesítése volt, az úgynevezett pánszlávizmus. Később a mozgalom számos követőre talált a szlávok által lakott országokban, és végül a cári Oroszországban befolyásos és erős pártfogóra talált, ami nyilvánvaló okokból konfliktust okozott a csehek és a lengyelek között. A keleti "szláv testvér" iránti szeretet 1968. augusztus 20-án, azaz a Varsói Szerződés csapatainak a prágai tavasz elleni inváziójának első napján ért véget. Ami a mi megfontolásaink szempontjából fontos, az a csehek széles körben deklarált vallástalanságának a ténye.
Mint látható, gazdag a történelmi háttér, és ezért sok lehetőség van arra, hogy "külső tényezők" táplálják ezeket az ellentmondásokat. A volt Jugoszlávia sorsa mutatja legjobban, hogy ez hova vezethet.
Analógiák keresése
A jelenlegi állapot ilyen vázlatos "leltárával" szinte lehetetlennek tűnik, hogy találjunk valami közöset, ami a Visegrádi Csoport országainak számos közössége által elvárt sarokkő lehetne. Talán a Lengyel Királyság – Litván Nagyhercegség – Magyar Királyság háromszög XIV. századi kapcsolattörténete szolgálhat inspirációként. A Lengyel Királyság keleti területeit évtizedeken át a harcias litvánok szállták meg. Jól ismertek Nagy Kázmér király tervei, aki az északkeleti határvidéki védvárak hálózatával kívánt szembeszállni ezekkel az inváziókkal. A szándék logikus volt, de messze meghaladta a királyi pénztár lehetőségeit. Ebben a helyzetben a király az állandó háborúk helyett úgy döntött, hogy feleségül veszi Olgierd nagyfejedelem lányát, Aldonát. Igaz, hogy a királynő elég gyorsan meghalt, de az északi határvidéken elvetették a béke és a rend magvait, aminek köszönhetően a kereskedelem visszatért, és az emberek gazdagodni kezdtek. A béke csak az akkori Keleti Határvidék déli határvidékén hiányzott, mert a fejedelem testvére, Kiejstut fejedelem megpróbálta aláásni ezt a törékeny szövetséget, remélve, hogy annak romjain Vilnában hatalomra juthat. Az a kilátás, hogy Anjou Lajos magyar herceg, a király unokaöccse Krakkóban elfoglalja a trónt, azt eredményezte, hogy Lengyelország magyar támogatást szerzett, ami tulajdonképpen a vita rendezéséhez vezetett. Anélkül, hogy további fejtegetésekbe bocsátkoznánk, hajlamosak lehetünk azt mondani, hogy elsősorban a monarchia anyagi érdekei, közvetve pedig az alattvalók érdekei késztették az uralkodókat arra, hogy megegyezésre törekedjenek.
Robert Schuman is hasonlóan gondolkodott, és 1950 májusában Jean Monnet-val és Konrad Adenauer német kancellárral közösen kieszközölt egy megállapodást Franciaország és Németország között a Ruhr-vidék acél- és széniparának közös irányításáról. Ez hozta létre az Európai Szén- és Acélközösséget, amelyet az Európai Közösség, majd 2009-től a mai Európai Unió követett.
Az alapokra vonatkozó kérdés
Az Európai Unióhoz való csatlakozás 2004-ben "aranyhalnak" tűnt, amely lehetőséget ad a cseheknek és szlovákoknak, lengyeleknek és magyaroknak, hogy hazájukat a "régi Európa" színvonalára emeljék. Sok visegrádi polgár egyre nagyobb aggodalommal figyeli, hogy ezeket a régi jó alapokat egyre gyengébb "talaj" teszi bizonytalanná, de különböző veszélyes "vegyi anyagok" is "feloldják" A "Fiatal Európa" ebben a folyamatban a közelmúltból jól ismert mechanizmusokat lát, és ismerve azok hatásait, nagy bátorsággal és elszántsággal igyekszik megelőzni azok okait. Ez a legrövidebb módja annak, hogy meghatározzuk az EU jelenlegi konfliktusait Lengyelországgal és Magyarországgal. E konfliktusok okai az összeomlott totalitárius rendszer által alkalmazott mechanizmusok mélyebb felismerésére vezethetők vissza. Ez a felismerés megköveteli, hogy Lengyelország és Magyarország megakadályozza az okok végrehajtásának megvalósulását, és következetesen "résen legyen". Minden valószínűség szerint félő, hogy a brüsszeli csábításokkal való szembeszegülés jelensége erősödni fog, ami az 1989 óta ismert "birodalom felgöngyölítéséhez" vezethet. És mivel szinte az összes nagyhatalmi vagyon a régi Európában található, a "fiatalok" nem engedhetik meg ezt a felgöngyölítést!
Kiutak
Arra a kérdésre, hogy "Győzni fog-e a katolikus egyház a Szovjetunióval szemben?". – Sztálin elvtárs azt kérte, adják meg a pápai parancsnokság alá tartozó hadosztályok számát. Ma, meglepetés nélkül, nem találjuk a Szovjetuniót a térképen, és az ország, amely azt állítja magáról, hogy az örököse, körülbelül az 1700-as határain belülre esik. Mi lengyelek tudjuk, hogy a terület, az anyagi hatalom vagy akár az erőszak (a Szolidaritás példája) semmi a gondolat erejéhez és az érvek erejéhez képest. A Fiatal Európa országainak a véleményformálóit figyelve és hallgatva számos jelét láthatjuk annak, ahogy mind a gondolat, mind az érvek megszületnek. Ez nem mentes a fájdalmas és néha költséges kudarcoktól. Ezért érdemes ebben a helyzetben visszatérni Monnet és Schuman filozófiájához – növekedjünk együtt, és talán megszűnnek a viták, és akkor lesz pénz a humanista gondolkodók állítólag terméketlen munkájára, akik megteremtik az Unió megújításának ideológiai alapját.
Leonid Teliga, a lengyel fegyveres erők nyugaton szolgáló katonája, akit a kommunista hatalom csak kiváló angol nyelvtudása miatt tűrt meg, éveken át épített egy jachtot. Amikor a barátai megkérdezték, hogy miért csinálja ezt, azt válaszolta: : "Ha sikerül valóra váltanom az álmomat, akkor 'Opty'-nak fogom hívni és körbehajózom a világot, ha nem – akkor 'Pesy'-nek fogom hívni és körbehajózom Mazúriát". De meg kell építeni! Mi hasznát veszik majd az utódaink? Azok az ő döntéseik és választásaik lesznek...
A vezetés problémája
Első látásra ezek a történelmi örökségek leküzdhetetlennek tűnnek. Azonban ezek tudatosítása leszűkíti a konfliktus terét, és jobban körülhatárolhatóvá teszi a valóságot – tudjuk, mit kell elkerülnünk, és tudjuk, mit szabad tennünk. A lengyelek a legnépesebbek, a magyarok politikailag egyértelműen jobban képzettek, a csehek a legkiábrándultabbak, a szlovákok pedig a legnyitottabbak. És ha együtt akarunk létrehozni valamit, akkor szükségünk van a kompenzáció és a csere terére – a "hiányok" kompenzálására és az eszmecserére. Az ínyenceknek és a történelem szerelmeseinek a görög Agora vagy az angol Hyde Park jut eszükbe, a közösségi média szerelmeseinek pedig a Twitter és a Facebook keresztezése, ahol egy rövid formában megfogalmazott javaslat hasonlóan rövid kommentárba kényszerül. Az észrevételekkel ellátott, formalizált javaslat lehet az alapja a jövőbeni, automatikusan formalizált ajánlásoknak, amelyek a kormányok többoldalú megállapodásán keresztül valósulnának meg.
Ez a virtuális tér a maga policentrikusságában a több csomópontból álló internetes hálózathoz kapcsolódna, amely, bár adminisztratív módszerekkel ellenőrizhető, de azok nélkül a módszerek nélkül nem irányítható. A bürokratikus formalizálás bármilyen formája kitenné ezt a teret mindazoknak a bajoknak, amelyek jelenleg a brüsszeli székhelyet sújtják. Egy ilyen formula hozzájárulna a visegrádi eszme szocializációjához és polgárosodásához is. Természetesen itt szükség lenne mind egy Visegrádi Egyetem, mind pedig visegrádi osztályok létrehozására az oktatás minden szintjén. A csoport "utazó" titkárságának jelenlegi modellje tűnik a legkevésbé ellentmondásos formának, azonban pontos alapszabály vagy szabályzat kidolgozására lenne szükség.
Lengyel - Magyar Vezetői Iskola Krasiczynban. Fotó: www.myMedia.pl
Ami tartósan megmarad