PIOTR WŁOCZYK: Honnan érkeztek magyar csapatok a második világháború alatt a második köztársaság megszállt területeire? Hiszen 1939-ben Teleki Pál miniszterelnök egy, a politika világában igen ritkán hallható érvvel utasította vissza, hogy támogatást nyújtson Hitlernek Lengyelország lerohanásához – szerinte a magyar becsületre nézve szégyenfolt lenne, ha csatlakoznánk az északi szomszéd elleni német támadáshoz.....
Fotó: ngopole.pl
ARKADIUSZ KARBOWIAK*: A magyar csapatok 1941 nyarán érkeztek ide. A magyar hadseregtől elszakított úgynevezett Kárpát-csoport részt vett a tengelyhatalmaknak a Szovjetunió elleni inváziójában. Feladata a Dél Hadseregcsoporton belül a 17. német hadsereg jobbszárnyának fedezése volt. A csoport magja a Gyorshadtest volt, és a Kárpát-csoport feloszlatása után ez maradt egyedül a fronton. Az umányi csata során a szovjet 6. és 12. hadsereg köré szoruló kötelékek részét képezte. A kijevi csata során kiváló taktikai manőverrel büszkélkedett. A súlyos ember- és felszerelés veszteségek miatt az egységet 1941 novemberében visszavonták az országba.
A magyarok nem voltak hajlandóak beleegyezni, hogy katonáik visszatérjenek a keleti frontra, és elutasították a német követeléseket. A front hátsó részén, a központi szakaszon a Központi Hadseregcsoportban és a Déli Hadseregcsoportban, azaz Oroszországban és Ukrajnában a 102, 105, 108, 121, 124-es számú gyalogos dandárok álltak, amelyeket később ugyanilyen számozású könnyűgyalogos hadosztályokká alakítottak át. Ezek idősebb tartalékosokból és etnikai kisebbségekhez tartozó katonákból álltak. Feladatuk a vasútvonalak biztonságának fenntartása és a gerillák elleni harc volt.
A magyarok azonban nem sokkal később komoly haderőt küldtek a szovjetek ellen....
1942 közepén a 2. magyar hadsereg 215-240 ezer fős egységei ismét a keleti fronton voltak. A magyarok részt vettek a nyári déli offenzívában, az úgynevezett Fall Blau hadműveletben. A 2. hadseregnek a Sztálingrádnál és környékén hadműveleteket folytató német 6. hadsereg északi szárnyát kellett biztosítania. A január 12-i offenzíva a Don-kanyarban a magyar hadsereg megsemmisüléséhez vezetett. A veszteségek óriásiak voltak, mintegy 100-120 ezer katona esett áldozatul. A túlélőket kivonták a frontról. Kijevben felállították a Magyar Megszálló Erők Parancsnokságát, amely Keleti és Nyugati Csoportra oszlott. Egyes egységeik, amelyek a VII. és VIII. hadtesthez tartoztak, a II. köztársaság megszállt határvidékén teljesítettek szolgálatot. 1944 áprilisában a helyzet megváltozott, mivel a parancsnokságot feloszlatták, és a VII. hadtestet az Észak-Ukrajnai Hadseregcsoport részeként a Kelet-Galíciában a déli fronton harcoló I. hadseregnek rendelték alá, a VIII. hadtestet pedig 1944. május 1-jétől II. tartalékos hadtestre nevezték át.
Ezeknek az erőknek lényegében a vasútvonalak biztonságának őrzése és a partizánok elleni harc volt a feladata.
Milyen mértékben vettek részt a Volhíniában állomásozó magyar katonák a meggyilkolt lengyelek védelmében?
Erre a magatartásra minden bizonnyal hatással volt mind a kölcsönös szimpátia mind pedig a megszállási feladatok teljesítése, a kommunikációs vonalak – főként a vasútvonalak – védelme és a különböző földalatti alakulatok elleni harc formájában. Nem szabad elfelejteni, hogy az UPA lengyelellenes fellépése párhuzamosan zajlott az ukrán partizánoknak a megszálló erők elleni akcióival. A magyarok Volhíniában ezekhez tartoztak, így az Ukrán Felkelő Hadsereg elleni akciókat hajtottak végre, és ennek a szervezetnek a struktúrái támadták őket. Ez a tevékenység természeténél fogva a lengyelek számára egyfajta általános értelemben vett védekezés volt.
Ahol magyar helyőrségek voltak, sőt német helyőrségek is, oda lengyel menekültek érkeztek, akik "barátaik" védőszárnyai alatt próbáltak menedéket találni a mészárlás elől. Így volt ez Zdolbunyivban, Sitarówkában, ahol vasúti őrhely volt, Jezioranyban, ahol egy UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) egység támadását verték vissza, Wiśniowiec Nowyban. Ez utóbbi faluban sajnos nem sokkal a magyarok visszavonulása után az UPA biztonsági szolgálata mintegy 300 lengyelt ölt meg. Mizoh-ban 1943 augusztusában a magyarok a 202. zászlóalj lengyel schutzmanjaival, azaz a németek által felállított segédrendőrség tagjaival és az önvédelemmel közösen vettek részt az UPA egyik ága elleni harcban, amelynek köszönhetően a falu lengyel lakosainak egy része megmenekült, bár mintegy 100 ember meghalt. 1944 januárjában Rożyszcze közelében, ahová időben érkezett egy páncélosokkal felszerelt magyar század a lengyel önvédelem megsegítésére, az ukrán erőknek fel kellett hagyniuk a rohamműveletekkel. A Rafałówkában lévő lengyel önvédelem viszont a Kiwercében állomásozó magyaroktól kapott fegyvereket, lőszert és gránátokat, de csak a megszállás legvégén. Radziwiłówban a magyarok a németekkel együtt támogatták a hozzájárulásukkal létrehozott önvédelmet. Rybcze és Przebraż önvédelme fegyvereket vásárolt a magyaroktól. Természetesen előfordult, hogy magyar katonák élelmiszert adtak és orvosi segítséget nyújtottak.
Tehát a helyzet itt nagyon egyértelmű volt? A magyarok csak segítettek a lengyeleknek és harcoltak az UPA ellen?
A helyzet itt bonyolultabb volt. A magyarok tárgyaltak is az UPA-val, kölcsönös semlegességi megállapodásokat kötöttek, a volhíniai UPA székház még magyar küldöttséget is fogadott. Az UPA a szovjet partizánok ellen harcolt, tehát az ukránok ezen a szinten a magyarok szövetségesei voltak. Hasonló helyzet alakult ki a lengyel - magyar - ukrán háromszögben a kapcsolatok tekintetében Kelet-Galíciában. A magyarok részt vettek az UPA támadásai által fenyegetett falvakból, mint például Felizienthal (Dolynivka) és Ripne, a lakosság konvojban történő szállításában. A határállomásokon a magyarok saját területükön nyújtottak segítséget a Rajfałowából érkező lengyel menekülteknek. A határvidékről a lengyeleket Magyarországra evakuálták. A magyar hadsereg kíméletlen harcokat vívott az Ukrán Felkelő Hadsereg ellen. Az ukrán partizánokkal való együttműködéssel gyanúsított falvakat felégették, a lakosságot pedig megölték. Néha ilyen terrorral válaszoltak az ukrán felkelő hadsereg lengyelek ellen elkövetett gyilkosságaira. Így történt Kropiwnikiben, amelynek pacifikálását az UPA zhulini gyilkosságainak megtorlásaként kezelték. 320 tanyát gyújtottak fel, 2 embert megöltek, 30-at pedig elvittek és lelőttek. Mizun Staryi-ban a magyarok mintegy 200 lakost, Kopankyban pedig 16 embert öltek meg. Miután Sivka Kaluskában az UPA megtámadott egy magyar egységet, a magyarok Kalusba vonultak vissza, és ott fegyvereket osztottak szét a helyi lengyeleknek, és velük együtt pacifikálák a falut. Volhíniával ellentétben Kelet-Galíciában lengyel-magyar tárgyalások folytak a Honi Hadsereg stanislawowi körzet és a 18. gyalogoshadosztály szintjén. A magyarok fegyvereket adtak át a Honi Hadseregnek és ígéretet tettek arra, hogy nem avatkoznak be az ukránok elleni harcokba. A lengyeleknek a magyarokkal szemben ellenséges ukrán aktivistákról szóló információkat kellett átadniuk. Kelet-Galíciában is sor került az UPA és a magyar hadsereg képviselői közötti tárgyalásokra. Az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN-B) küldöttsége még a magyar fővárosban is megjelent, és a magyar hadsereg vezérkari főnöke fogadta. A tárgyalásokon elért megállapodások síkja hasonló volt, mint Volhíniában, és a szovjetellenesség volt.
Milyen feladatot bíztak a németek a Varsó körül állomásozó magyar csapatokra 1944 nyarán?
Három magyar hadosztály állomásozott Varsó környékén, de nem nagy területen, és magában Varsóban: az 5. tartalékhadosztály, a 12. tartalékhadosztály és a magyar II. tartalékos hadtest részét képező 23. tartalékhadosztály. Breszt-Litovszkból és Kobrinból vonultak vissza, ahol a Központi Hadseregcsoport hadműveleti övezetében voltak. Amikor elérték a lengyel fővárost, Walther Weiss tábornok 2. hadseregének rendelték alá őket. 1944. augusztus 1-jén Varsóban felkelés tört ki, amelynek leverésére a németek nagyszámú másodlagos egységet irányítottak. A fővárosban folyó harcok mellett felkeltette a figyelmüket a 9. hadsereg hátországában, a Varsó melletti erdőkben lévő partizáncsoportosulások tevékenysége is. Augusztus közepéig a "Központi" Hadseregcsoport parancsnoksága nem intézkedett ebben a kérdésben, de augusztus 15-20. között elhatározták, hogy először két hadosztályt, majd a teljes magyar II. tartalékos hadtestet átcsoportosítják a 9. hadsereghez. Ennek parancsnoka, Nicolaus von Vormann tábornok úgy döntött, hogy a magyarokat azzal a feladattal bízza meg, hogy a főváros körül működő, vagy a főváros felé tartó honvéd erők számára elzárják a Varsóba való bejutást, és semmisítsék meg a Puszcza Kampinowska erdőben működő partizánegységeket.
És hogyan teljesítették a magyarok ezeket a feladatokat?
A németeknek nem voltak illúzióik a II. tartalékos hadtest csapatainak viselkedésével kapcsolatban, ha a lengyelek ellen küldenék őket harcolni. Nicolaus von Vormann tábornoknak a "Központi" Hadseregcsoport parancsnokságának küldött táviratában, a Vattay Antal tábornokkal, a II. tartalékos hadtest parancsnokával folytatott beszélgetését követő információkból kiderül, hogy a magyar nyíltan elmagyarázta a német beszélgetőpartnerének, hogy a magyar csapatok és a lengyelek közötti, évszázados barátságból fakadó testvériség miatt a 12. tartalékos hadosztály vagy az 5. tartalékos hadosztály által a lengyel partizánok ellen irányuló bármilyen feladat végrehajtása lehetetlen. Von Vormann tábornok augusztus 19-én visszavonta parancsát. A főváros környéki területek kezdtek telítődni kollaboráns csapatokkal, főként kozákokkal, ukránokkal és a Varsóból Kampinoszba visszavont RONA egységekkel.
Hogyan viselkedtek általában a magyar katonák a felkelőkkel szemben?
Határozottan barátságosan. Minden lehetséges segítséget megadtak az evakuált civileknek. Ellátták élelemmel, kötszerekkel, a fővárosban a felkelők megsegítésére induló honvéd partizánokat, a fővárosból távozókat átengedték, ami dühítette a németeket, és mint a jelentésekből kiderül, néha fegyverrel és lőszerrel látták el őket. Közös találkozókat tartottak. Augusztus vége felé még tárgyalások is folytak, amelyek célja egy hivatalos megállapodás megkötése és a németek elleni nyílt katonai együttműködés megkezdése volt. A tárgyalásokat lengyel részről Jan Stępień "Szymon" alezredes vezette, akit Antoni Chruściel "Monter" tábornok (a felkelés parancsnoka) delegált, tárgyalópartnere pedig magyar részről a II. tartalékos hadtest új parancsnoka, Lengyel Béla tábornok volt, a Magyar Királyság korábbi lengyelországi attaséja az 1930-as években. Valójában azonban a két félnek az eltérő érdekek miatt nemigen volt mit nyújtani egymásnak.
Milyen értelemben?
A magyarok a Honi Hadsereg oldalára való esetleges átállásukat attól tették függővé, hogy a szovjet fél elismerje őket harcoló félként, amit a Honi Hadsereg – nyilatkozataitól függetlenül – a valóságban nem tudott megadni, mivel nem volt kapcsolata a szovjetekkel, és de facto szovjetellenes erő volt. Horthy Miklós régens, Magyarország vezetője érdekelt volt abban, hogy a hadtest egységei visszakerüljenek hazájába, mivel szüksége volt rájuk, hogy megvédje Magyarországot a bevonuló szovjet hadseregtől és a román hadseregtől, miután Ion Antonescu marsall kormányát megbuktatták, és Románia átállt a szövetségesek oldalára. Abszurd lett volna Lengyelországban konfliktusba keveredni a németekkel, tekintettel arra, hogy Magyarország védelmében várhatóan segítséget nyújtanak. A felkelők megsegítése, akár a 30 000 fős hadtest nagy részének a megsegítése – eltekintve attól, hogy a németek minden bizonnyal katonailag reagáltak volna egy esetleges lengyel és magyar erők egyesítésére irányuló kísérletre – nem változtatott volna azon, aminek elkerülhetetlenül be kellett következnie, vagyis a felkelés vereségén. Talán csak meghosszabbíthatta volna – bár nem feltétlenül – az időtartamát. Másrészt a magyar fél részéről értelmes javaslat volt, hogy honvédok közvetítsenek a felkelés megadásáról szóló tárgyalásokon. Ezzel a feladattal tulajdonképpen Lengyel Béla tábornokot bízták meg a németek, akik (mind a magyaroktól, mind a saját hírszerzésüktől) értesültek a folyamatban lévő lengyel-magyar tárgyalásokról. Mint ismeretes, a lengyel fél nem élt ezzel az ajánlattal, és szeptember végén, a magyar csapatok Lengyelországból való kivonulásának idején (az itt maradt 5. tartalékos hadosztály kivételével) magától kezdte meg a kapitulációs tárgyalásokat.
PW
Borítókép: ngopole.pl
*Arkadiusz Karbowiak
történész, a Historia Do Rzeczy című havilap rovatvezetője, a második világháború alatti lengyel-magyar kapcsolatok szakértője.