Az előrehaladott Brexit felveti a kérdést a lengyel diaszpóra jövőjéről az angol földön. Eddig az egyik legnépesebb volt, ma azonban észrevehetően zsugorodik. Milyen döntéseket hoznak Nagy-Britanniában élő lengyelek? Várhatók-e a tömeges visszatérések, vagy a lengyel emigránsok megtalálták a helyüket a postbrexit valóságban?
Az, hogy a britek elhagyják az európai közösséget, már tulajdonképpen eldőlt. A kilépési folyamat azonban nem megy simán, és nem is csinálják elegánsan. Nem elég, hogy az Európai Unió, amelynek megszemélyesítője ebben az esetben a tárgyaló, Michael Baranier, nem kedvez a szigetlakóknak, még ők maguk sem képesek megegyezni egymással. A skótok pedig függetlenségi népszavazással fenyegetőznek. A Brexit frontján esett el Theresa May, brit miniszterelnök. Az új kormányfő, Boris Johnson ambiciózusan megígérte, hogy 2019. október végéig elhagyja az Uniót. Már megszegte ígéretét – a közelmúltban a Brexit határidejét a következő év január végére halasztották el. Ezúttal véglegesen. Tekintettel az eddigi zűrzavarra, nehéz nem szkeptikusnak lenni, de tegyük fel, hogy a felek nem változtatják meg újra a kijelölt dátumot, vagyis Johnson meg Tusk pedig kezet fognak, és azt mondják, hogy „au revoir”. A szigeteken azonban ott marad a közösség számos polgára, köztük majdnem egymillió lengyel. Mit jelent számukra a Brexit? Milyen terveik és ötleteik vannak a jövőre nézve?
Rafał
– Tudod, ha nagyobb megtakarításokkal rendelkeznék és nem lennének olyan kötelezettségeim, mint például a fiam tanulmányai, akkor nem is gondolkodnék. Összecsomagolnám a családomat és „adieu” – visszajönnék Lengyelországba – mondja Rafał. Már tizenvalahány éve lakik Londonban. Mindig az építőiparban utazott. Saját céget vezet, és jól boldogul. A felesége az iskolában dolgozik. Természetesen vannak gyengébb pillanatai, de az Egyesült Királyságban van munka. – Tudod, hogy a Brexit és az azzal járó bizonytalanság ellenére London továbbra is egy nagy építkezés? Windsoron túl több mint három ezer házas lakótelepeket építenek. Úgy tűnik, a brit beruházó nem fél a válságtól – teszi hozzá.
A lengyelek? Elmennek, és ez látszik. Különösen abban, hogy csökken a lengyel gyermekek száma az iskolában. Nemrégiben abból az intézményből való három gyermeknek a szülei mentek haza, ahol Rafał kisebb fia tanul. Eladják az ingatlanokat és indulnak, főleg Lengyelországba. Talán elegük van a vándorlásból.
A nyilvánosan elérhető adatok szerint mintegy 116 ezer lengyel távozott az Egyesült Királyságból az elmúlt évben. Legtöbbjük visszatért Lengyelországba. Miért mennek vissza? Félnek a Brexit kísértetétől és a font árfolyamának gyengülésétől, vagy azt gondolják, hogy tucatnyi év külföldi tartózkodás után itt az ideje hazatérni? Rafał számára nem ijesztő a font gyenge árfolyama, mert amit keres, főleg helyben költi el. Lengyelországban nincs olyan befektetése, amely csorbát szenvedhet a csökkenő valutaárfolyamok miatt. Fél valamitől? Igen. Hogy megismétlődik a 2011-es helyzet, amikor lázadások törtek ki Londonban és az Egyesült Királyság más városaiban. Ha a polcokon nem lenne áru (amivel riogattak az ún. „kemény Brexit”, azaz az Európai Unió struktúráit szerződés nélküli elhagyásának esetére), a tömeg ismét kimehetne az utcára.
Mateusz
Ahhoz, hogy Nagy-Britanniában maradjon valaki Brexit után „letelepedettnek” vagy „ideiglenesen letelepedettnek” kell lennie. Az EU-országok állampolgárai, akik 2020. végéig ezt a státuszt nem érik el, elveszítik a munkához vagy a szociális juttatásokhoz való jogukat. Azonban eddig az Egyesült Királyságban élő egymilliónyi lengyelek csak kis része, 38%-a az űrlap kitöltése és elküldése mellett döntött. És csak Arkady Rzegocki lengyel nagykövet felhívása után, aki felszólította honfitársait, hogy cselekedjenek hatékonyan.
– Olyan egyszerű, mint a pofon. Kitöltöd az online űrlapot, megadod a biztosítási számodat, annak igazolására, hogy az elmúlt öt évben legálisan dolgoztál – mondja Mateusz. – Néha pótolni kell pár iratot. Az eljárás ingyenes. Letették a díjszedésről, amely kezdetben meghaladta a 60 fontot. Rosszabb, ha „feketén” dolgoztál, vagy megbüntettek. Akkor nem kapod meg a tartózkodási jogot. Megszitálják a gabonát a pelyváról – viccel.
Mateusz majdnem 17 éve él Londonban. Lengyelországban politológiát és jogot végzett. Itt – évekkel az éttermekben való tálcás futás után – úgy döntött, hogy kihasználja lehetőségeit, és könyvelési tanfolyamot végzett. A honfitársaival állandó kapcsolatban van. Vagy ki kell tölteni egy banki nyomtatványt, vagy elszámolni az adóval. Sok lengyel a fogadott hazájában eltöltött évek ellenére csak keveset vagy egyáltalán nem beszél angolul.
– Nem tudom, miért olyan kevesen jelentkeztek letelepedni. Ismerve a miéinket, valószínűleg az utolsó pillanatra várnak – teszi hozzá. Néhány százalék belefáradt az emigrálásba, és vissza akar térni. Talán rájöttek, hogy elég volt ebből a nyugati „jólétből”. Mások, akik pénzt küldenek Lengyelországba, félnek a gyenge fonttól. A magas Egyesült Királyságbeli megélhetési költségek mellett, havi 1000–1300 fontos munka miatt nem biztos, hogy érdemes távol lenni a Lengyelországban maradt családtól és vállalni a nehéz emigráns életet. Befolyásolhatja-e az elutazási döntést a britek ellenszenve a bevándorlókkal szemben? Mateusz nem érez ilyet. Tény, hogy röviddel a referendum után, amely kitépte Nagy-Britanniát a közösségből, a légkör „sűrű” volt. A londoni Hammersmith kerületben található Lengyel Szociális és Kulturális Központ falára az „angol London” harcosa ráfújta a „Go Home” (Haza!) feliratot. És most? Béke és csend. Egyes brit politikusok pusmognak valamit a lengyel–angol szövetségről, amelyet a második világháború hevében edződött, és amelynek gyönyörű történetébe beleírta magát a 303. Század pilótáinak hősiessége. Vajon félnek a lengyelek kiáramlásától a szigetekről?
Mateuszra a Brexit-problémái nem vonatkoznak. Két évvel ezelőtt brit útlevelet kapott. Hogy visszajön-e? Vissza, persze. Igaz, hogy évről évre elhalasztja a végső döntést, de Nagy-Britanniában maga számára nem lát jövőt. – Amikor 2002-ben elmentem, Leszek Miller volt a miniszterelnök és dúlt a munkanélküliség. Most jólét van, az ország megváltozott… Ráadásul elegem van az emigrációból – ismeri be.
Marek
Marek visszamegy. 45 éves, 2002. óta Angliában él. „Egy röpke évre” jött, csiszolgatni az angolját, és tizenhét évig maradt. Különböző munkákat végzett. Séf, sofőr, csapos, raktáros és irodista volt. – Soha nem kötöttem össze a jövőmet Nagy-Britanniával. Tudom, hogy figyelembe véve, hogy hány évet töltöttem a szigeteken, ez viccesnek hangzik, de itt az idő meglepően gyorsan megy – mondja. Mi hajtja el őt Londonból Lengyelországba? Talán belefáradt az emigrációba, annak ellenére, hogy – mint kiemeli – az élet egyszerűen könnyebb a szigeteken. A font instabil árfolyama nem érdekli, és soha nem találkozott a britek ellenségeskedésével. – Amióta itt vagyok vagy tizenöt alkalommal költöztem. Nem volt helyem, amit „otthonnak” hívhatnék. Lengyelországban pedig a szüleim megöregedtek, kisgyermekek felnőttek. Én pedig mindig „beugróként”: ünnepekre, néha vakációra… Amikor kilátásba helyezték a Brexitet, Marek úgy gondolt, hogy ez talán valami jel. Hogy ideje visszatérni, hogy talán ez az utolsó pillanat, hogy letelepedjen Lengyelországban, és még tegyen valamit az életével. – Számos lengyelt ismerek, akik a sok külföldön töltött év ellenére, nem találtak fel magukat itt idegenben. Nekik, mint nekem, elegük lett, és vissza fognak térni.
Joanna
Az új hazájához alkalmazkodott Joanna. Egy kisvárosban, Suffolk megyében lakik. Tizenegy éve él már a szigeteken angol férjével és fiával. Nem tér vissza Lengyelországba, már megkapta a letelepedett státuszát. A Brexittől nem fél, mert évek óta a helyi iskolában dolgozik, biológiát és kémiát tanít. – A helyiek részéről nem éreztem semmilyen ellenszenvet. De egy kisvárosban élek (Framlingham kicsit több mint 3000 lakosú), és nem tudom, milyen volt a nagyobb agglomerációkban.
Mitől fél a Brexittel kapcsolatban? Biztosan a gazdasági visszaeséstől. Az iskola, ahol tanít, egyfajta mikrokozmosz. Magánintézmény, Nagy-Britanniából és a világ más részeiből érkező diákokat gyűjti össze. Ha a szülők kevesebbet keresnek, nem lesznek képesek tandíjat fizetni. Egy részük, különösen a külföldiek, a Brexit után nem akarnak Nagy-Britanniában maradni, és gyerekeikkel együtt hazatérnek. Az ügyfelek ilyen kiáramlása semmi jót nem jósol az üzletnek, de Joanna így sem szándékozik visszatérni Lengyelországba. A férje otthon van, és a fia nemrég stabil munkát kapott a tömegközlekedésben. – Nem azért élek itt, mert kifizetődik. Azért választottam ezt a helyet, mert jobb, kényelmesebb itt élni – hangsúlyozza Joanna
Epilógus
Nagy-Britanniában évek óta élő lengyelek egy része elérte pénzügyi célját. Gyerekeik születtek, Lengyelországban hátrahagyott szülők pedig megöregedtek. Arról pedig, hogy az emigrációs kenyér keserű lehet, sokan már meggyőződtek. Az idősebbeknek hiányzik az otthon, a fiatalabbak, akik a támogatási rendszernek köszönhetően a brit egyetemeken tanultak, Lengyelországban látják a karrierjük megalapozásának vagy folytatásának lehetőségét. Sokaknak azonban egyszerűen szembesülniük kellett a keserű valósággal. Végül is egy reményteljes, gondtalan 20-évesnek más perspektívái vannak a kísértéstele Londonban, és más ugyanannak az embernek, aki évek után még mindig egy többfős, magához hasonló emberekkel teli fészek lakója, saját otthonára való mindenféle kilátás nélkül. Ennek ellenére – még bizonytalanság sújtotta Angliában is – könnyebb megélni és
Tomasz F. Dzbeński, z wykształcenia prawnik (Wydział Prawa i Administracji UW), pasjonat historii konfliktów zbrojnych i strzelectwa sportowego. Przez kilkanaście lat mieszkał poza Polską, m. in. w Wielkiej Brytanii i RPA. Obecnie zawodowo związany z Instytutem Studiów Wschodnich, gdzie pracuje jako Coordinator for United Kingdom, Ireland and Commonwealth of Nations. Jego analizy dotyczące tematyki międzynarodowej ukazują się na łamach ogólnopolskich portali.