A Fronda Kiadó nemrégiben mutatta be a lengyel olvasóknak a mi országunkban kevéssé ismert magyar misztikus és stigmatizált Galgóczy Erzsébet, alakját. Az életrazot és Galgóczy gondolatait teljesen hiteles forrásokból, azaz magának Erzsébetnek igazoltfeljegyzéseiből, valamint őt jól ismerő személyek írásos tanúságtételeiből ismerhetjük meg. A könyvet Robert Skrzypaczek atya nagyszerű előszava egészíti ki, amely bevezeti az olvasót a hívő emberek számára is rendkívül nehéz témába: a szenvedés, méghozzá a jutalmazott szenvedés témájába, amely szenvedés a magyar misztikus Erzsébet életének hivatása és lényege volt.
Galgóczy Erzsébet 1905-től 1962-ig élt. Már egészen kicsi korában érezte a vértanúság szükségét, és sokszor volt súlyos beteg. Jellemző volt rá, hogy rendkívüli szeretetet táplált Jézus iránt, és egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a hittel kapcsolatos ügyek felé. 15 éves kora végén egy élete végéig mozgásképtelenné tevő betegség keresztülhúzta gyermeki vágyait, hogy tanár, apáca és misszionárius legyen belőle. Kiderült, hogy Isten másmilyen ösvényt jelölt ki számára, amelyre egyébként egyáltalán nem félelem és ellenállás nélkül lépett rá.
A szenvedés, ha nem adunk neki értelmet, pusztító hatást fejt ki minden értelemben – testileg lélektanilag, szellemileg egyaránt. A magyar misztikus írásait olvasva, eszembe jutott egy interjú, amelyet pár éve Jasiek Melával készítettem. Beszélt nekem kórházi élményeiről, töprengéseiről, miután 13 évesen áramütés következtében amputálni kellett a kezét és a lábát: „Ha akarjuk, akkor [a szenvedés] nemesebbé tesz, ha nem akarjuk, akkor megy a szemétre. (…) Meglátogatott Łada plébános atya (…), és azt mondta, hogy a szenvedés lehet egyfajta imádság, amelyet valakiért felajánlunk. Rögtön belém hasított, mint a villám: Én Piotrek öcsémért ajánlom fel. És ez értelmet adott összes szenvedésemnek. Arra gondoltam, hogy, ha én esetleg nem is jutok ki ebből a kórházból, minden szenvedésem egy-egy jó pont lesz öcsém számláján. Semmi sem rosszabb az értelmetlenség érzésénél, és ezek a szavak segítettek nekem megtalálni azt az értelmet”. Galgóczy Erzsébet életének célja az volt, hogy beteljesítse Isten akaratát, Isten pedig meghívta őt konkrét, pusztulással fenyegetett emberi lelkekért és szeretett hazájáért, Magyarországért vállalt szenvedésre.
Feljegyzéseit olvasva Erzsébet társául szegődünk elképzelhetetlen, az emberek többsége számára nagyon nehezen érthető és elfogadható útján. A későbbi stigmatizált asszony a fájdalom és gyötrődés elleni lázadástól, valamint attól a sok-sok imádsággal támogatott reménykedéstől, hogy visszatér az egészsége, eljut odáig, hogy megérti a szenvedés értékét, elfogadja azt és felajánlja mint jutalmat. Galgóczy fizikailag és lelkileg szenved. Az általa szeretett Jézus megfosztja őt fokozatosan mindentől, ő pedig mindent odaad neki. Mindenkinek szerettem volna segíteni. Mindenki szenvedését szerettem volna magamra vállalni. Nem mondhattak nekem olyan szenvedést, amit ne vállaltam volna magamra, csakhogy a Jézuskának kedvében járjak s hogy csak egy kis örömet is szerezzek Neki! Ezért is szaporodtak meg úgy a szenvedéseim, mert úgy látszik, a Jézuska elfogadta felajánlásaimat." – írja 1934-ben.
Galgóczy életútja tele van szokatlan kegyekkel és misztikus tapasztalásokkal. Közvetlen, mély viszony fűzi a Szűzanyához, akit, annak kérésére Máriácskának nevez, s aki a lelki vezetője, tanítója és vigasztalója. Amikor nincs, aki ápolja, egy Mennyből küldött ápolónőt kap: Sziénai Szent Katalint, akiről a fiatalka Erzsébet korábban még sosem hallott. Valaki nem e világból való segít neki a főzésben és más munkákban is, amiről szemtanúk számolnak be.
Erzsébet szenvedései fokozódnak a II. világháború alatt, ezeket háború sújtotta hazájáért, az elesettekért és haldoklókért ajánlja fel. Pincében fekszik fájdalmak közepette, magas lázban, fertőzéssel, amelytől egész testét sebek borítják. Több napig nem lát nappali világosságot, tüzérségi lövedékek sivítását, bombázás zaját hallgatja, és a vele együtt rejtőzködő emberektől tudomást szerez a város utcáin lejátszódó drámai eseményekről. Néha ő maga is közvetlen tanúja mindezeknek, mert a Szűzanya érthetetlen módon magával viszi Erzsébetet, hogy megmutassa neki a romokban heverő Magyarországot, miközben a beteg nő fizikai valójában változatlanul egy szalmakévén fekszik a pince sarkában. Megrázó történetet ír le egy fiatal katonáról, aki az általa lakott ház udvarán esett el. A holttestet kivitték az utcára, ahol öt napig feküdt temetetlenül. A halottnál talált levélből kiderült, hogy otthon idős szülei várják haza. Erzsébet eltelve a halott és hozzátartozói iránti együttérzéssel, szenvedéseit a halott lelkéért ajánlja fel, hogy az feljuthasson a Mennyországba.
"Nem volt koporsója, nem szentelte be senki, nem kapott áldást, de én lélekben naponta többször fölkerestem a sírját és imádkoztam érte. Jézuskám, kell, hogy irgalmazz neki! Vidd magadhoz, szívesen vállalom helyette a tisztítótűz szenvedését, de neki irgalmazz!"
Miközben a pincében Erzsébettel együtt rejtőzködő emberek azt suttogják a háta mögött, hogy jobb lenne, ha már meghalna, mert annyira szenved, ő imádkozik, készen arra, hogy utolsó csepp véréig áldozatot hozzon. „Szeretném, ha részem lenne a megváltásban” – írja 1944-ben.
Akik ismerték Galgóczy Erzsébetet, mesélnek az erejéről, lelki derűjéről, vendégszeretetéről, mások gondjainak megértéséről, arról, hogy milyen kedves és építő volt nála vendégeskedni, valamint arról, hogy … milyen remekül főzött az ágya mellé tett kis rezsóján! Emlegetik, hogy nem panaszkodott, nem vádaskodott. Az interneten található alig néhány fotóról világos, talán inkább sápadt arc néz ránk – néha mosolyogva, néha fáradtan, erősen karikás szemmel. Más fotókon extázisban látjuk őt, töviskoronától véresre sebesített homlokkal. A Szeretet nem ismer határt című könyv lengyel kiadásának bevezetőjében ezt olvashatjuk: „Ez a könyv némelyeket megbotránkoztat, másokat lelkesedéssel tölt el, egy biztos, senki sem marad iránta közömbös” és én teljesen egyetértek a szerző szavaival. Érdemes időt szentelni ennek a nem mindennapi életrajznak az elolvasására, annál is inkább, mert az írója érdekesen, nagyon szép nyelven írta, és lengyelül is ihletett fordításban olvasható (a lengyel fordítás Małgorzata Moczulak munkája).
Galgóczy Erzsébet, Szeretet nem ismer határt. A legnagyobb magyar stigmatizált élete és szenvedése
(2. kiadás) Fronda, Warszawa 2020.
Budapest, 2020. 06. 28.
Marta Dzbeńska-Karpińska
Fordította: Szenyán Erzsébet